Pécsi Ildikó: szerettek az emberek
„ Hál’ Istennek, sok jót kaptam az élettől. És én ezzel tudtam is élni, igazán mondhatom: szerettek az emberek. És az, hogy ezzel az emberrel a nyolcvan évből ötvenet együtt töltöttünk, különösen szép” – nyilatkozta Pécsi Ildikó színművész a Hírklikknek, mégpedig 80. születésnapja alkalmából (május 21.) És „ez az ember”, vagyis a férj, nem más, mint Szűcs Lajos, a Ferencváros egykori legendás válogatott futballistája.
– Boldog születésnapot!
– Köszönöm. És nagyon szép a születésnapom, mert itt van mellettem az én drága párom
– Mindig ott van ön mellett, nem?
– De, mindig mellettem van.
– Hány éve is?
– Már voltunk ötven évesek is, ugye, Apa? Igen, már az 51-en vagyunk túl.
– Fantasztikus szám. És jóban-rosszban kitartottak Szűcs Lajossal egymás mellett…
– Egy rossz szó nem volt közöttünk.
– Hogy gondol erre a mostani születésnapra? Hogy visszatekint a múltba?
– Nem vagyok tekintgetős típus.
– Nem?
– Bizony nem. Hál Istennek, sok jót kaptam az élettől. És én ezzel tudtam is élni, igazán mondhatom: szerettek az emberek. És az, hogy ezzel az emberrel a nyolcvan évből ötvenet együtt töltöttünk, különösen szép. Szóval nyugodtan mondhatom: rendben van minden.
– Mégis, hogyan gondol önmagára: színészként, akinek volt egy szép pályája, vagy inkább olyan emberként, aki most nyugalomban él?
– Úgy gondolok magamra, hogy minden, ami velem történt, hozzátartozik az életemhez.
– És ezen belül, hogyan emlékezik a saját színészi pályafutására?
– Ami ilyenkor az eszembe jut, az, hogy mi hogyan jutottunk fel annak idején a színpadra. Egy sor nagyszerű művész hagyta el az országot 1956 után, és szükség volt olyanokra, akik helyettesítették őket.
– De azért, bármennyire is ennek volt köszönhető a fellépés, azért fantasztikus sikereket ért el…
– Nézze, ha nincs ’56, és nem mennek el azok a színészek, akiknek átvettük a szerepeit, például a Salemi boszorkányokat, de egyébként is mindenféle csuda dolgokat, akkor nem biztos, hogy ilyen karriert futhattunk volna be. Így viszont valahogy olyan magától értődőnek tűnt minden. Minden olyan természetes módon adódott számomra.
– Számon tartja, hogy hány szerepet játszott el?
– Nem.
– Újra kérdezem: nem jellemző egyáltalán önre, hogy visszatekint a pályájára?
– Nem. De itt vannak különböző hordozókon a szerepeim, és ha úgy alakul, akkor megnézem magam, illetve az adott darabot. Ám ilyenkor is rendre eszembe jut, hogy mennyi fellépéshez juthattunk hirtelen, a forradalom után. Elment például Ferrari Violetta, és még sok nagyszerű színésznő. Így ottmaradt ránk a Nemzeti Színház sok nagy szerepe. És ahogy az előbb mondtam: magától értetődő módon jutottunk lehetőségekhez. Én akkoriban másodéves főiskolás voltam, Básti tanár úr volt a tanárunk; ő játszotta a Salemi boszorkányokban a bírót, és miután felszabadult a főszerep, Básti Major Tamáshoz fordult – ő volt az igazgató –, hogy adják nekem a lehetőséget. Azt mondta, hogy ő, mint beszédtanárom, garanciát vállal értem, különben is, a harmadik felvonásban ő, mint a bíró alakítója el fog ítélni engem. Hát így történt… Főszereplő lettem a Nemzeti Színházban. De én ezt csak most mondom ilyen különös hangsúllyal, akkor valahogy természetesen viszonyultam a dologhoz.
– Persze értem én, hogy csak visszatekintve tűnik nagy dolognak…
– Így van. Akkor, fiatalon, nem volt az. Köszönhetem ezt persze Marton Frigyesnek, meg Básti Lajosnak, akik megnyugtatták Majort, hogy hibátlanul fogom eljátszani a szerepet.
– Mikor állt utoljára színpadon?
– Talán két napja.
- Hogy-hogy? Mi történt két napja?
– A Kastélyban, itt Gödöllőn, volt egy beszélgetés, amelyre meghívtak, illetve hát rólam szólt, engem kérdezgettek. Ott voltam a háziszínpadon, igazán jól éreztem magam, nagyon jó érzés volt, hogy kíváncsiak voltak rám, ráadásul a Papa is volt…
– Szerepet mikor játszott utoljára?
– Elég régen. Nagyon régen.
– Tudatosan vonult vissza?
– Nem. Amikor a Papa megsérült, úgy döntöttem, hogy nekem mellette van a helyem. Nem ez a természetes?
– Hát nem teljesen. Ezek szerint a futball miatt áldozta fel a saját karrierjét?
– Nem volt ez áldozat. Nekem ő a legfontosabb.
– Értem én, de azért a színészet mégis csak olyan hivatás, ahol a művész folyamatosan jelen akar lenni, mutatni akarja magát…
– Nem, nem. Én soha nem voltam ilyen. Pedig egyke voltam, mégis a fantasztikus szüleim így neveltek.
– Még akkor is, ha a pályája sok-sok csillogást hozott?
– Akkor is. Az számított, hogy a Lajossal összetalálkoztunk, és én beleszerettem. És látja: túl vagyunk az 51. házassági évfordulón is.
– Hogyan telnek most a napjaik?
– Olykor sok-sok fájdalommal, a betegségek miatt. Együtt azonban ezeket a gondokat is megoldjuk; nekem ez az ember, itt mellettem, a világ ajándéka. Nem akármilyen jóság ő.
– Hát további sok szép évet, együtt.
