Petőfi, Görgei, Trianon: mi igaz a magyar történelem legismertebb legendáiból?
A történelmi legendák és tévhitek nem egyformán veszélyesek: vannak közöttük ártatlan, a közös emlékezetet színesítő történetek, mások viszont kifejezetten rombolóak. Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke szerint a történelemoktatás egyik legfontosabb feladata, hogy a magyarok képesek legyenek sajátjuk mellett más közösségek nézőpontját is megérteni. A KlikkTV Centerpálya című műsorában arról is beszélt, hogyan lehetne a történelmi traumák helyett egy árnyaltabb közös emlékezetet kialakítani.
Nem minden történelmi legenda ártalmas
A magyar történelem számos olyan történetet őriz, amelyről a közvélemény hosszú időn keresztül úgy gondolta, hogy pontosan így történt, miközben a történészi kutatások már régen árnyalták vagy megcáfolták ezeket. Miklósi László szerint azonban nem mindegy, milyen természetű tévedésről beszélünk. A legendák között vannak olyanok, amelyek legfeljebb pontosításra szorulnak, és vannak kifejezetten káros, romboló tévtanok.
Példaként Görgei Artúr alakját említette, akit még ma is időről időre árulóként állítanak be, holott komoly történész nem képviseli ezt az álláspontot. A szakmai és ismeretterjesztő munkák az elmúlt évtizedekben sokat tettek azért, hogy tisztázzák Görgei szerepét és a szabadságharc utolsó szakaszának katonai körülményeit. Hasonló kérdések merülnek fel Mohács kapcsán is, amelynek idén van az 500. évfordulója. A történész szerint a Szapolyai János szándékos késéséről szóló, széles körben ismert történet sem állja meg a helyét, ezért a Történelemtanárok Egyletének honlapján külön is foglalkoznak a mohácsi legendák cáfolatával.
Ugyanakkor az olyan történetek, mint Petőfi Sándor állítólagos szereplése a Nemzeti Múzeum lépcsőjén 1848. március 15-én, vagy Dugovics Titusz legendája, más megítélés alá esnek. Miklósi szerint ezek esetében maga a történelmi eseményhez kapcsolódó szimbolika lehet fontos, még ha a konkrét jelenet nem is úgy történt, ahogy a közismert ábrázolások mutatják. „Ezek ártatlan legendák” – fogalmazott, hozzátéve, hogy egészen más kategóriába tartoznak azok a hamis állítások, amelyek egy közösséggel szembeni előítéleteket erősítenek.
A történelemoktatásnak a másik fél nézőpontját is meg kell mutatnia
Miklósi szerint különösen fontos, hogy a történelemtanítás ne csak a magyar közösség szemszögéből mutassa be a múltat. Nemcsak a zsidóság vagy a romák történetének oktatásáról van szó, hanem mindazokról a népekről is, amelyekkel a magyarok évszázadokon keresztül együtt éltek: a szlovákokról, románokról, szerbekről, németekről és más nemzetiségekről.
A szlovák–magyar történelmi kapcsolatokat például egészen másképpen lehet megérteni, ha a tanulók nem pusztán a magyar nemzeti narratívából közelítenek hozzájuk. Miklósi egy tanári példát is felidézett: egy kollégája diákokat vitt el Ľudovít Štúr múzeumába, ahol letakarta a feliratokat, és a gyerekeket arra kérte, azonosítsák, kihez köthetők az idézetek. A tanulók egy része Kossuth Lajosra tippelt, mert a szövegekben ugyanazok a nemzeti törekvések jelentek meg, amelyeket a magyar történelemből már ismertek.
A trianoni békeszerződés tanításánál még nehezebb lehet a másik nézőpont elfogadtatása. Miklósi egy olyan osztálytermi gyakorlatot idézett fel, amelyben arra kérte a diákokat, képzeljék el, hogy nem magyarországi, hanem bukaresti iskolában ülnek, és onnan tanulják az 1920-as eseményeket. A feladat eleinte ellenállást váltott ki, hiszen a tanulók úgy érezték, ezzel saját történelmi sérelmeiket kellene megkérdőjelezniük. A cél azonban nem az volt, hogy feladják saját hazafiságukat, hanem hogy megértsék: ugyanazt a történelmi eseményt különböző közösségek egészen másként élhették meg.
„Nagyon fontos, hogy képesek legyünk megérteni a másik embert” – mondta Miklósi, aki szerint a saját identitás sem gyengébb, hanem éppen stabilabb lehet attól, ha valaki képes tolerálni és megérteni a másik nézőpontját. Ehhez azonban előbb meg kell ismerni azt.
A családi emlékekből is összeállhat a közös történelem
A szakember szerint Magyarországon komoly problémát jelent, hogy sokak történelmi identitása elsősorban veszteségekre és fájdalmakra épül. A 20. század magyar történelme bőven kínál ehhez alapot: a vörös és a fehér terror, Trianon, a holokauszt, az ÁVO és a kommunista diktatúra emlékei mind olyan traumák, amelyek családok generációinak történetét határozták meg. Miklósi szerint azonban nem szükségszerű, hogy kizárólag ezekből álljon össze a közös történelmi identitás.
Ennek kialakítására szerinte az iskola és a személyes családtörténet is kiváló lehetőséget kínál. Amikor ötödik osztályban elkezdi tanítani a történelmet, arra kéri a diákokat, hogy vigyenek be egy tárgyat, képet vagy más családi emléket. Lehet az egy régi játék, egy nagyszülőtől megmaradt oklevél, érem vagy fénykép, a lényeg az, hogy kapcsolódjon a család történetéhez. „Minden a történelemhez kapcsolódik” – hangsúlyozta.
Egy ilyen feladatból akár évekig tartó családi kutatás is kialakulhat. Egyik tanítványa például egy kis mackót vitt be az órára, amelyről a család eleinte azt sem tudta, kié volt. A gyerek feladata az lett, hogy otthon kiderítse az eredetét. Mire nyolcadik osztályos lett, sikerült megtalálni a család egykori tagját, akinek a mackója volt: az első világháborúban orosz fogságba esett, és egy távol-keleti táborba került.
A történetből nemcsak a család tanult. Az osztálytársak is megismerték az első világháború egy kevésbé ismert oldalát, a tanár pedig maga is új információhoz jutott. Miklósi szerint éppen ez mutatja meg, hogyan lehet a történelmet személyessé és átélhetővé tenni: „Mindenki kapott a történetből valamit.”
