Polónyi István: a fiataloknak nem éri meg a pedagóguspályát választani 1. rész.

Az idén a mintegy 126 ezer felsőoktatási jelentkezőből összesen 3357-en jelentkeztek osztatlan tanári képzésre, azok pedig, akik első helyen jelöltek meg valamilyen tanárszakot, vagyis ténylegesen tanárként képzelik el a jövőjüket, mindössze 1595-en vannak, derül ki a felvi.hu adataiból. Miért ennyire népszerűtlen a pedagóguspálya? 

Közgazdász szemmel nézve, a közvetlen ok az, hogy a pedagógus keresetek az elmúlt tizenegynéhány év alatt visszaestek, és ma már jóval a diplomások nemzetgazdasági átlaga alatt vannak. Sőt, gyakorlatilag már a nem diplomások nemzetgazdasági átlaga alatt is. Az pedig bizonyítható, minél alacsonyabb a nemzetgazdasági átlaghoz viszonyítva a kereset, annál inkább elfordulnak az oktatástól a jelentkezők. Egyedül azokon a szakokon nincs visszaesés, amelyek a munkaerőpiacon konvertálhatók. Ilyen az idegen nyelvi tanár-képzés, oda mindig elegen jelentkeznek. Egyszerűen arról van szó, hogy a fiataloknak nem éri meg a pedagóguspályát választani. Nemzetközi összehasonlításban is igaz, hogy Magyarországon a legalacsonyabb a kezdő pedagógusok fizetése. Ez annál nagyobb baj, minél hosszabb ideje így van. 

És mióta van így? 

Magyarországon gyakorlatilag 50 éve így van. Valamikor a rendszerváltás előtt volt egy kísérlet, a fizetéseket a továbbképzések alapján akarták növelni, később a Medgyessy-kormány 50 százalékos közalkalmazotti béremelést hajtott végre, ami nem csak a pedagógusokra, hanem mindenkire vonatkozott, de mindegyik elinflálódott. Lényegében évtizedek óta alacsony színvonalú a magyar pedagógusok fizetése. Sőt, szerintem gyakorlatilag évszázadok óta így van. Persze, azért vannak mozgások. A középfokon oktató pedagógusok a II. világháború előtt viszonylag jó kerestek, mert akkor még kevesebben jártak középiskolába, kevesebb középiskolai tanár volt. Ebből adódóan, viszonylag jól fizetettek és magas presztízsűek voltak. A háború után, az államszocializmus ’60-as, ’70-es, ’80-as éveiben kezdett tömegesedni a középfokú oktatás, és lényegében a ’80-as, ’90-es évekre szinte általánossá vált, ebből adódóan pedig maga a középiskolai tanári állás is „elinflálódott”. Ahogy tömegesedett a középfokú oktatás, úgy vált egyre alacsonyabb presztízsűvé. 

Mi lett ennek a következménye?

Az, hogy ez a pálya elnőiesedett. Ha nemzetközi összehasonlításban nézzük, akkor az derül ki, hogy minél alacsonyabb presztízsű egy országban a pedagógusbér, annál nagyobb a nők aránya. Ugyanakkor ennek van egy társadalmi mobilitási háttere is: a pedagóguspálya a mai napig alapvetően első generációs értelmiségi pálya. Tulajdonképpen a gyenge vidéki gimnáziumokból feltörekvő, első generációs értelmiségi pályára avanzsáló lányok jönnek, és most már az általános iskolai és a középiskolai tanár között alig van különbség. A középiskolai tanárokra ez sokáig nem volt igaz, de ma már az. Ha bemegy egy tanárképző intézménybe, ott többnyire csak első generációs értelmiségi lányok vannak, akik nem igazán magas felkészültséggel dicsekedhetnek. Egyre alacsonyabb pontszámmal jutnak be a pedagóguspályákra a diákok. Az összes osztatlan képzésű szakon ma már a pedagóguspálya a legalacsonyabb pontszámmal elérhető képzés. 

Miközben több, mint tízezres a pedagógushiány, a természettudományokat oktató pedagógusokból pedig a legnagyobb. A jelentkezési adatok alapján, a helyzet mégis itt a legrosszabb. Mikortól kezdődött ez a romlás, és mi áll a hátterében?

Az, hogy a természettudományos szakokra nincs jelentkezés, nem magyar jelenség. Az USA-ban már a ’80-as években jelentkezett a probléma: nincs kémia, matematika, fizika tanár. Világjelenség, hogy minden olyan szakról, ahol matematika, vagy bonyolultabb természettudomány van, menekülnek a diákok.

Miért, butulunk?

Nem. Ez összefügg a nemi aránnyal, azzal, hogy elnőiesedett ez a pálya. A STEM-szakoktól, a természettudományok, a technológia, a műszaki tudományok és a matematika (angolul: science, technology, engineering, mathematics; a magyar szakirodalomban is bevett mozaikszóval: STEM) menekülnek a lányok. Nem szeretik a matematikát, mert kicsi koruktól beléjük nevelik, hogy ők „buták” a matematikához. A mai nevelés – és nem csak Magyarországon – úgy zajlik, hogy az első pillanattól van egy gender-szelekció benne: a lányok nem szeretik a matematikát, viszont az irodalmat, történelmet igen. A fiúk pedig szeretik a matematikát meg a természettudományokat. Ez a gender-szelekció nem mindig tudatos, inkább egy „rejtett tanterv”, rejtett tudat alatti megnyilvánulás. Nemzetközi jelenség, ami már a XX. század végén szinte általánossá vált a világon, és egyre általánosabb. A természettudományos képzésre nem mennek tanulók. Nem véletlen, hogy kitalálták, ne legyen külön kémia, fizika, biológia, hanem legyen természettudomány tantárgy. Ezért „karolódott” fel a STEM-képzés. Az olyan országok, mint az Egyesült Államok, ahol nagyon figyelik, hogy a gazdasági fejlődéshez megvan-e a megfelelő értelmiségi állomány, rájöttek arra, hogy nincs meg. Nincsenek mérnökök, nincsenek kémikusok, építészek stb. Ezért elkezdték a STEM-képzést erőltetni, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem csak a felsőoktatásban, hanem már az általános iskolákban megpróbálják külön programokkal megszerettetni a matematikát, a fizikát, a kémiát. Ez egy nagy küzdelem világszerte.

Magyarországon is?

Magyarországon is van valami, de még csak odáig jutott, hogy a felsőoktatásban próbálnak prioritást biztosítani a STEM-hez. Még odáig nem jutott el, hogy az általános iskolában, vagy a középiskolában megszerettessék a matematikát. Lovász Lászlónak, az MTA volt elnökének, matematikusnak május elején volt egy előadása. Ott mondta, úgy kellene a matematikát tanítani, hogy a gyerek minden pillanatban átélje az „AHA-élményt”. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek a műszaki természettudományoknak a tanítása sokkal nagyobb odafigyelést igényel. 

Hogyan?

Ha hiányzik a kémiatanár, azt nem a kémiatanár-képzésnél kell elkezdeni, hanem a gyerekek kémiatanításánál. Mint mondtam, ez világjelenség, de Magyarországra most ért ide, és azért kulminálódott, mert nálunk ez nem újdonság. Évtizedek óta csökken főleg a természettudományos osztatlan képzésre jelentkezők száma. Most a pedagógusbérek elinflálódása miatt még jobban kiugrott, hogy végképp kevesen jelentkeznek ezekre a szakokra. Amiatt, hogy ennyire rosszak a fizetések, most már tényleg kritikussá vált a helyzet. 

Nálunk hol kellene leginkább megerősíteni az oktatást, már az óvodában, az általános iskolában?

Mindenütt. Az egy nagyon régi pedagógiai közgazdasági kérdés, hogy hol a leghatékonyabb a beavatkozás. Általában a kisgyerekkorban. James Heckman Nobel-díjas közgazdász nevéhez fűződik az úgynevezett Heckman-görbe, amiből jól látszik az, hogy a kisgyermekkori nevelés a legnagyobb hozamú, az az, ami egy egész életre meghatározza az illető életpályáját. Ebben mi nagyon rosszul állunk. Magyarországon nagyon polarizált az oktatás. Különösen a hátrányos helyzetű régiókban, főleg a roma gyerekek nevelése, iskolába járatása katasztrofálisan rossz. Óriási különbségek vannak a kompetencia vizsgálatokban például a Borsod megyei zárt települések és más területek között. Mióta létezik a PISA-vizsgálat – 2000 óta –, tudjuk, hogy a magyar oktatás nem képes a gyerekek szocioökonómiai hátterével megbirkózni. Ha valaki hátrányos helyzetű családba születik, hátrányos helyzetű iskolába jár, akkor az iskolai teljesítménye egyharmadnyival alacsonyabb lesz, mint mondjuk a fővárosba született, fővárosi iskolába járó gyereké. Miközben az OECD-átlag legfeljebb 10-15 százalék. Bár volt kísérlet ennek a csökkentésére, a 2013-as köznevelési törvény kötelezővé tette három éves kortól az óvodába járást, ami egy nagyon fontos lépés volt, de csak akkor működött volna, ha ezek az óvodák képesek lettek volna olyan képzést adni a gyerekeknek, ami kiküszöböli ezeket a hátrányokat. Sajnos ez nincs így. Az egész napos oktatás is erre lett volna jó. 

Ráadásul nyakunkba szakadt a pedagógushiány is…

Az, hogy van-e pedagógushiány, vagy nincs, igazából attól függ, milyen feladatokat akarunk elláttatni velük. Nem véletlen, hogy a pedagógusokat mindig a nemzet napszámosainak tartották, és ez persze, összefügg a presztízsükkel is, ami ráadásul nem nagyon változott. Minderre csak rárakódott, hogy a pedagógus munkakörnek van egy sajátossága, a nyári szünet, és az, hogy az esték többsége szabad. Egyrészt ez is a női foglalkoztatás felé viszi ezt a pályát, de irritálja a közvéleményt is. Irigylik a pedagógusoknak ezt a fajta „szabad” foglalkoztatási lehetőségét, ami kedvezőbb, mint például a munkapad mellett eltöltött munka. Ebből is adódik, hogy a társadalom nem áll ki igazán a pedagógusok mellett, nincs szolidaritás velük. A magyar pedagógusoknak nincs nimbuszuk, nincs társadalmi elismertségük. 

Hol kellene kezdeni a kilábalást ebből a helyzetből, a napi politikában? 

Ez nagyon következetes munkát igényel, ami eleinte nem nagyon hoz eredményt. Ha lenne egy komoly béremelés, ha elindulna egy nagyon komoly pedagógusképzési reform, talán előmozdítaná a dolgot. Van egy McKinsey jelentés, ami arról szól, hogy melyik országoknak a legjobb a PISA-eredménye. Ez azt mutatja, hogy az egyik alapfeltétel az, hogy a legtehetségesebb gyerekek menjenek pedagógusnak. Ennek két feltétele van, az egyik, hogy maga a pedagógus magas presztízsű legyen, a másik, hogy a képzés maga magas színvonalú legyen. Nálunk egyik sem teljesül. A pedagógusképzést az elmúlt tíz évben legalább háromszor, vagy négyszer reformálták. Az első reform gyakorlatilag még le sem futott, máris újra reformálták. 

Milyen a magyar pedagógusképzés most?

Szerintem egy katasztrófa. Gyakorlatilag kiforratlan. Az a diák, aki pedagógusnak megy, azt sem tudja, mit fog tanulni. Jól látható, hogy az utóbbi másfél évtizedben az egész pedagógusképzésünk válságban van. Ezen radikálisan kellene változtatni. 

(Folytatjuk)