Radó Péter: a pedagógusok ellenállása munkahelyi lázadás, és nem egy szervezett szakma akciója volt

Radó Péter oktatáskutató szerint a pedagógus szakmai szervezetek ma nem támaszkodhatnak a kormány által elindított oktatáspolitikai kezdeményezésekre és fejlesztésekre, mert a kabinet éppen az ellenkezőjén dolgozik. Nekik is, ahogy a pedagógus szakszervezeteknek is, az elmúlt évtizedekben felhalmozott tudásukra és saját pedagógus tagjaikra kell számítaniuk  

Úgy véli, „2010 előtt a pedagógus szakmai szervezetek tevékenységének fókusza a különböző modernizációs kezdeményezések támogatása volt. Az ezekbe a modernizációs hullámokba való bekapcsolódás önkéntes volt, a pedagógusok személyes hajlandóságán és az iskolájuk által biztosított intézményi környezeten múlt.” 

Hogy hányan kapcsolódtak bele ebbe a munkába? „Néhány kutató becslése szerint nagyjából a pedagógusok 15 százaléka kapcsolódott bele valamilyen a szakma megújítását szolgáló projektbe. Ez nem tűnik soknak, ráadásul ezek a pedagógusok jórészt az iskolák körülbelül tíz százalékában dolgoztak, amelyekben valódi, a pedagógusok együttműködésén alapuló innováció zajlott.” Mindez éppen csak arra volt elég, hogy a magyar közoktatásban kis modernizációs szigetek jöjjenek létre, ők voltak azok, akik aktív szerepet játszottak a szakmai szervezetek létrehozásában és működtetésében.”

A változás 2010 után következett be: „2010 és 2015 között a pedagógusok nem voltak képesek megvédeni saját autonómiájukat, a személyes integritásukat biztosítani hivatott intézményeik autonómiáját, s ami a legrosszabb, nem voltak képesek megvédeni a rájuk bízott gyerekek érdekeit.” Igaz, ez akkor az egész magyar társadalomnak sem sikerült. 

Radó Péter egy a pedagógusok között 2012-ben végzett közvélemény-kutatásra hivatkozva azt mondta, a pedagógusok nagyon nagy többsége nem értett egyet a közoktatási rendszer-átalakítás legfontosabb változtatásaival. Sajnos, „ennek ellenére, az évtized első felében körülbelül 1500 pedagógus vett részt a rendszer-átalakítással szembeni ellenállás valamilyen formájában, ami a változtatásokat ellenző pedagógusok durván két százaléka. Másképpen fogalmazva: a pedagógusok körülbelül két százaléka teremtett összhangot a véleménye és a magatartása között.”

Radó Péter szerint annak, hogy a közoktatás jobban ellen tudjon állni a „politikai fertőzésnek” és az autokratikus kormányzásnak, három, egymással szorosan összefüggő előfeltétele van. Az egyik a szervezettség, vagyis erős szakszervezetek, erős és független szakmai szervezetek és rengeteg, az oktatás területén működő szakmai vagy speciális problémákkal foglalkozó civil szervezet. A másik az iskolákon kívüli együttműködések számára lehetőséget biztosító keretek. Ilyenek például a szakmai, fejlesztő és iskolahálózatok, szakértői-kutatói hálózatok, helyi pedagóguskörök. A harmadik előfeltétel a szakma belső nyilvánossága, vagyis a különböző szervezetek és együttműködési hálózatok által biztosított keretek, online hálózati diskurzus, az oktatási szakma saját, független médiája.

Radó Péter szerint „e feltételek az elmúlt három évtized során mindig meglehetősen gyengék voltak. A pedagógus szakmán belüli együttműködés domináns – szinte kizárólagos – terepe a munkahely (az iskola), ami az iskolarendszer erőteljes és növekvő polarizáltsága miatt inkább elszigeteli egymástól a különböző pedagóguscsoportokat, semmint összekapcsolná őket. Nem véletlen, hogy a későn jött 2016-os pedagógus-ellenállás és a hat évvel későbbi polgári engedetlenségi mozgalom is munkahelyi lázadások, s nem egy szervezett szakma szervezett ellenállása voltak.”

Az oktatáskutató feltette azt a kérdést is, a pedagógus szakmai szervezetek hogyan képesek hozzájárulni a közoktatás rendkívül gyenge immunrendszerének megerősítéséhez? „A rövid és végtelenül egyszerű válasz az, hogy azzal, amit egyébként is csinálnak vagy csinálniuk kellene: tudásmegosztással, a szakma gyakorlásával szembeni kihívásokról szóló reflexió támogatásával és a szakma gyakorlásának feltételeit erőteljesen befolyásoló oktatáspolitikákról szóló reflexióval. Ha a szakmai szervezetek képesek elérni a leendő és a pályán dolgozó pedagógusok egy kritikus tömegét, akkor növelik a szakma szervezettségét, iskolákon kívüli, személyes részvételen alapuló együttműködési hálózatokat hoznak létre, és erősítik a belső szakmai nyilvánosságot.”

Radó Péter szerint a pedagógus szakmai szervezetek tudásmegosztó tevékenységükben tiszteletre méltó munkát végeztek, de a problémát nem is az így teremtett kínálat, hanem az azzal kapcsolatos kereslet változása jelentette az elmúlt évtizedekben. A 2010-es oktatáspolitikai fordulat után az új korszak felszámolta az előző két évtizedben a tudásmegosztással kapcsolatos keresletet generáló körülményeket: megszűnt az iskolák és a pedagógusok szakmai autonómiája, és megszűntek a modernizációs célú fejlesztések. A tudásmegosztásnak kármentő küldetése lett; azt hivatott szolgálni, hogy a szakma elkerülje azt az elhülyülést, amit a kizárólag politikai célokat szolgáló oktatáspolitika, a szélsőséges adminisztratív centralizáció és a primitív indoktrináció, a politikai célú tanítás kényszerítene rá a közoktatás szereplőire. Ebben csak azok a pedagógusok élveznek viszonylagos védettséget, akik a korábbi évtizedek autonóm modernizációs erőfeszítésekben való részvételük alapján továbbra is aktívan részt vesznek a szakmai szervezetek tevékenységében. 

Ezután Radó Péter arról beszélt, hogy a járvány rászabadított a közoktatásra egy gyors krízist, az iskolák kényszerű átállását online oktatásra. „A járvány kitörése a közoktatást pont úgy letolt nadrággal kapta el, mint a népegészségügyi rendszert, az egészségügyi ellátó rendszert, a szociális ellátó rendszert vagy a munkaerőpiaci intervenciós rendszert.” Az iskolák kis töredéke a korábban megszerzett képességek birtokában az új helyzetet felszabadító élményként élte meg, és igen könnyen alkalmazkodott, az iskolák döntő többsége viszont csak vergődött. Azok a pedagóguscsoportok kerültek jobb helyzetbe, amelyek építhettek szakmai szervezetük korábbi tudásmegosztó tevékenységük eredményeire. 

Radó Péter szerint normális körülmények között a kutatás, az oktatáspolitika, valamint az oktatás fejlesztő rendszere erőteljesen rásegít az új elvárások interpretációjára és gyakorlattá formálására. A kérdés azonban az, hogy a mindenkori oktatáspolitikai környezet mekkora keresletet támaszt az oktatáspolitikai reflexió számára.

„2010 előtt az oktatáspolitika – minden torzulása ellenére – egy nyitott, sokszereplős és részben intézményesült térben zajlott. A nyílt oktatáspolitikai térben a szakmapolitikai döntéshozatal fölötti politikai kontrollt korlátok közé szorította, hogy minden szervezett érdekcsoport a kormánnyal állt kapcsolatban, s nem a politikai pártokkal. A nyílt konzultációs mechanizmusok pedig keresletet generáltak az információ és tudás számára, az oktatáspolitika-csinálás tehát nem butult hozzá a politikai kommunikáció faék egyszerűségéhez. Ez a nyílt oktatáspolitikai tér lehetővé tette az értékek, érdekek, megközelítések és vélemények végtelen sokaságának ütköztetését. Mindezek működtetéséhez hozzájárultak a pedagógus szakmai szervezetek is, amelyek az összes más érdekcsoporttal egyenrangú szereplőkként vehettek részt ebben a munkában anélkül, hogy e tevékenységük politikai állásfoglalásra kényszerítette volna őket.”

A 2010-es cezúra után gyorsan kiépülő autokratikus rendszer ezt a nyílt oktatáspolitikai teret teljesen felszámolta. Megszüntette azokat a nyilvános konzultációs fórumokat, ahol az oktatás szereplői (például a pedagógus szervezetek) megjeleníthették álláspontjukat, az iskolák, a tankönyvpiac és a szakmai szolgáltatások államosítása révén kiszorították az önkormányzatokat és a különböző üzleti szervezeteket, felszámolták a szülői- és diákszervezetek részvételét biztosító mechanizmusokat, és teljesen pályán kívülre szorították a pedagógus szakszervezeteket. A szélsőségesen centralizált oktatásirányításon és az iskolák autonómiájának felszámolásán keresztül a közoktatás minden szereplője közvetlen politikai kontroll alá került. A tudás iránti kereslet megszűnt, így leépült a rendszeres oktatáskutatás is. A különböző értékek, érdekek és nézetek ütköztetését szolgáló, nyílt oktatáspolitikai tér helyébe egy kizárólag politikai kommunikációs célokat szolgáló egységes, hivatalos narratíva lépett, amelyhez képest minden szakmai kritika ellenzéki politikai állásfoglalássá változott.

S, hogy a jelen helyzetben mit tehetnek a pedagógus szakmai szervezetek? 

Mivel nem támaszkodhatnak a kormány által elindított oktatáspolitikai kezdeményezésekre és fejlesztésekre, hisz' a kormány éppen az ellenkezőjén dolgozik, saját erőforrásaikra kell támaszkodniuk. S, hogy az mi? „Az elmúlt évtizedekben felhalmozott tudásuk és saját pedagógus tagjaik.”