Rudolf Péter: engem mindig később találnak meg a feladatok

– Mi a helyzet a focival? 

– Hiányzik, de az utóbbi egy évben olyan tempóban dolgoztam, hogy egyszerűen nem jutott rá időm.

– Visszavonultál? 

– Nem. Szó nem lehet róla. Most, nyáron, elkezdem visszaépíteni magam. Először futok, és ha megvan a napi öt-hat kilométer a lábamban, akkor visszatérek, előbb terembe, aztán talán a nagy pályára – két-három sprint erejéig. Lehet, hogy egy új sportág is bejön az életembe: egy ismerősöm megismertette velem a teqballt. 

– Ez olyan, mint a pingpong asztal, ugye?

– Igen, csak domború. És nagyon jól kell tudni hozzá dekázni. Kipróbáltam – szórakoztató. 

– Kevésbé szórakoztató mint a politika… Te hogy állsz vele?

– Szerintem a rendszerváltás éveiben dőlt el sok minden, és nem a legjobban. A magyar értelmiség egy jelentős része nem várta meg, hogy hívja a hatalom, hanem maga kezdett el tárcsázni. 

– Kiszolgáltatottabbá tette magát az értelmiségi?

– Igen. A hatalomnak szüksége lett volna így is úgy is az „elitre”, a művészemberektől a közgazdászokig mindenkire, hiszen újra kellett építeni, újra kellett gondolni egy egész világot – ráadásul tapasztalatok nélkül, hiszen jórészt mindenki az előző rendszerben szocializálódott. 

– Azt mondod ezzel, hogy az értelmiségiek maguk korrumpálták bele magukat ebbe a helyzetbe…

– Annyit nyugodtan kijelenthetünk, hogy könnyebb dolga volt a politikának, mint illene. Ettől vált könnyen megoszthatóvá a szakmám is. 

– De te ezt már akkor pontosan láttad?

– Gőgös állítás lenne. Érzeteim voltak. Ráadásul ebben az időszakban lettem – kis túlzással – egyik napról a másikra nagycsaládos. Ez mindent felülírt. De nem akarok belebonyolódni, mert őszintén unom már azokat a fejtegetéseket – a magamét is –, amikor azt elemezgetjük, hogy mi vezetett oda, ahol most tartunk. Unom a saját mondataimat. A feladataimat kell tisztán látnom. Meghatározni, mi a dolgom. Megpróbálni önazonosnak maradni igazgatóként és honpolgárként. És ha módomban áll – a munkámmal érvelni. Én tényleg évekre visszamenően ugyanazt szajkózom. Nem akarok már okoskodni, és ítélkezni sincs jogom. 

– Az ember mindig ítélkezik belül…

– Persze. Kívül-belül. Hajlamos voltam magam is a sarkításra, az éles fogalmazásra. Az alommeleg közös fröcsögés része a diskurzusoknak. Igyekszem leszámolni ezzel az attitűddel. Most „szoktatom szívem a csendhez.”  Ha pedig élesen fogalmazok, megpróbálom úgy tenni, mintha jelen lenne, akit kritikával illetek. Hosszabb lesz egy mondat, de jobb tőle a közérzetem. Szemtől szemben, ugyanúgy beszélnék. Kíváncsiság, empátia, vitakultúra – s ha már a pályázatomban sűrűn használt polgár szóra gondolok –, a mindennapi kommunikációm is ezek köré a főnevek köré kell épüljön....Édesanyámnak – drámapedagógusként – volt egy nagyszerű és egyszerű módszere, hogy rávezessen egy közösséget az empatikus gondolkodásra. Játék közben – ha akarta, ha nem – előbb-utóbb kirajzolódott a résztvevők politikai kötődése. Improvizációs szerepjátékok követték egymást. Egy ponton két, a politikai térképen akár a két szélén elhelyezkedő szereplőt kért fel egy szerepcserére. Érvelniük kellett, vitatkozniuk a másik szemszögéből. Az ember egy játékban nyerni akar, ez esetben tehát igyekszik jól képviselni valamit, amit addig talán minimum idegenkedéssel figyelt. Minden játéknak megvolt a maga hozadéka a visszarendeződés után. Össznépivé fejleszteném.

– Például most a színművészeti egyetem ügyében…

– Erről szólt az előző fejtegetésem. Igen...le kell ülni egy asztalhoz, el kell kezdeni, kitalálni a jövőnket – együtt. Állandóan fekete-fehér helyzetekbe vagyunk kényszerítve, pedig a dolgok sokkal árnyaltabbak és összetettebbek. A petíciók is – jellegükből adódóan – leegyszerüsítenek, de ez a nyílt levél a tárgyalás szükségességéről szólt és arról, hogy ennek a folyamatnak meg kell adni az idejét. ...Az SZFE infrastruktúráját fejleszteni kell – bármilyen formában működjék is tovább. Ha az alapítványi forma erre a megoldás – legyen. Együtt kell kitalálni, hogy kik üljenek az alapítvány kuratóriumában, hogy építik fel együtt az egész egyetemet. Magam is úgy éreztem , hogy az iskola belterjessé vált. Szóval, van miről beszélgetni. 

– Azt mondták nekem – többen is –, hogy te kiváló színész vagy, kiváló rendező, de nem tudják milyen igazgató…

– Azt senkiről nem tudjuk – míg nem igazgat...

– De nálad hozzátették azt is, hogy nem vagy elég kemény – ezt a fociban is láttam –, hogy nagy küzdő vagy, de nem elég kemény…

– A meccset a „pengések” nyerik... És miattuk megyünk ki egy meccsre. Én abban hiszek, hogy hatalmi pozícióban is emberként lehet és kell kommunikálni – nem pozícióból. Ez tűnhet gyengeségnek is, a másik oldal intellektusán is múlik, mit kezd vele. Én szeretnék mindenkit bevonni. A fontosságát érzékeltetni. Nem taktikából, filozófiai alapon. Valahol olvastam ezt a példát: kettéosztanak egy csapatot, mindenki kap a kezébe egy ásót. A feladat ugyanaz, egy adott területen ásni.  Az egyik csapatnak nem adnak célt, ásnak, majd visszatemetik az árkot minden áldott nap. A társaság másik fele úgy tudja, régészeti ásatáson vesz részt. Ők sem találnak semmit. Annak a társaságnak azonban, amelyiknek van célja, beavatott, sokkal jobb a munkamorálja. A másik közösség kezd szétesni, noha ugyanannyi pénzt kaptak, mint az „ellenfél” és valójában ugyanolyan eredménytelen mindkét résztvevő. Egy ilyen múltú és méretű intézmény, mint a Víg akkor tud jól működni, ha minden egyes tagja beavatott, ha mindenki az előadásért van, a portástól a vezető színészig. Ha mindenki valamiféle áhitatot érez, amikor belép az épületbe. 

– Úgy értsem, hogy a Vígnek egy családnak kell lenni, ahol te vagy a családfő?

– Ez egy kicsit paternalistának tűnik. Inkább azt mondom, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében kell dolgozni.

– Beszélgettem olyan színésszel a Vígből, aki Eszenyi-párti volt,ő is azt mondta, hogy az érkezéseddel tapinthatóan szabadabb lett a légkör… Nem tudom, mit jelent ez.

– Ezt ők tudják megmondani. Fontos, hogy jó kedéllyel lépjen be az ember a munkahelyére. Ez a minimum. Aztán lehet élesnek lenni a próbán és az előadáson, de soha nem szabad elfelejteni, hogy azért ez egy játék. Óriási dolog, hogy játszhatunk. Ősi, kultikus találkozás minden egyes színházi este. Ebben az értelemben mindegy is, hol, kik, milyen műfajban teszik a dolgukat. A mi színházi életünk elképesztően színes. Ennek kell tudni örülni! Ez lassan unikum a világban. Veszekszik mindenki mindenkivel, de az állam még adja a pénzt a játékra. Fontos, hogy megmaradjon ez a sok szín, ez a szabadság.

– Említette – kétszer is –, hogy kapod rendesen a pénzt az államtól. Attól nem tartasz, hogy egyszer csak beleszólnak a munkádba, rendelnek tőled?

– Semmiféle jel erre nem utal. Összeraktam az évadot, meghatott és jól esett, hogy a főváros és a kormány képviselője is itt ült a sajtótájékoztatón. Senki nem kezdett bele egy politikai beszédbe, kifejezetten azt érezhettük, hogy mindenki tiszteli a színházat, és meghajol a 125 éves múltja előtt. 

– Ha jól számolom, 61 éves vagy…

– Majd októberben leszek…

– Szerinted jókor talált meg téged ez a feladat?

– Most talált meg, tehát jókor. Sokszor merült fel a nevem az elmúlt évtizedekben. Sokkal többször másban, mint bennem. Mostanra gyűlt össze bennem annyi tapasztalat, hogy belevágjak. Velem minden egy picit később történik, mint adná magát. De talán nem véletlenek ezek, lehet, hogy nekem mindig meg kell tennem azt a plusz kört, hogy eljussak a célomig.

– A korod azonban abból a szempontból is érdekes, hogy csupán másfél évre neveztek ki. Karácsony Gergely főpolgármestert meg is kérdeztem, hogy miért ilyen rövid időre. Azt válaszolta, hogy nem akarta megkötni a kormány kezét, vagyis azt, amikor már az állam kezébe kerül az igazgatói kinevezés. Bánt ez téged? Esetleg korlátoz a munkádban?

– Ami nem tőlem függ, azon nem kezdek el vergődni. Nyilván a hosszú távú tervezést megnehezíti. Fontos azért, hogy kaptam verbális megnyugtatásokat, ami a társulat szempontjából is fontos. Mindenki nyugalomra és tervezhetőségre vágyik. Ugyanakkor előnye lehet ennek a másfél évnek. Másfél év tapasztalatait levonhatom, és ennek nevében pályázhatok újra. Szóval bennem béke van. Itt ülök, ennek a színháznak a tövében, ahol az egész színész-ifjúságomat töltöttem, ahol felnőtté váltam. Ez fantasztikus motiváció. 

– Most Dürrenmattot rendezel, nyitányként. Miért?

– Olyan, mint egy görög sorstragédia. Közben krimi. Groteszk humor. Fontos volt számomra, hogy igazi társulati darab, sok jó szereppel, amelyek csak akkor tudnak igazán megszólalni, ha mindenki szolgálja a másikat. A morális kérdés, amit körbejár a szerző, mindig itt lesz velünk, míg világ a világ.A nyomorúság, az esélytelenség felment e bárkit, ha árulást követ el a boldogulás reményében. Hogyan jut el az ember és egy közösség a bűnig? Mindig is szerettem Dürrenmatt színházában, hogy bármilyen súlyos témát vesz elő, mindig ott van valami játékosság, valami szemtelen módja a színházcsinálásnak. Hazafelé tartva, a néző fel kell tegye magának a kérdést: benne mennyi erő lenne kilógni a sorból és embernek maradni egy ilyen éles helyzetben.

– Ez emlékeztet engem a beszélgetésünk elejére. Vagyis, nem jó, ha csak feketében és fehérben gondolkodunk, hanem képesek vagyunk a gondolataink cseréjére is.

– Édesanyám játéka oly sokszor jut eszembe. Ülj át a székembe, és onnan kezdjünk el beszélgetni. Aztán üljünk vissza; hátha könnyebben találunk megoldást.