Skrabski Fruzsina a Fideszről: „megfőttem a nagy, nemzeti vízióban”
A Népszava publicisztikája Skrabski Fruzsina nyilvános önreflexióját értékelte, amelyben egy korábbi politikai szövetséges arról írt, hogyan viszonyult a Fideszhez. A cikk szerint ritka, hogy valaki utólag beismeri: nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, mi történik.
A lap szerint Skrabski Fruzsina azt írta magáról, hogy „megfőttem a nagy, nemzeti vízióban”, a béka a fazékban hasonlatával élve. A publicisztika úgy fogalmazott: Skrabski elismerte, hogy látta a Fidesz romlásának jeleit, de a „nagyobb jó”, az ország java érdekében elfogadta ezeket, és hitt a keresztény-nemzeti narratívában.
A Népszava szerzője ezt a narratívát saját értékeléseként „kezdettől fogva álságosnak” nevezte, és Skrabski megfogalmazását idézve azt írta: ebből „szépen lassan elfogyott a tartalom, és maradt a félelemkeltés meg egymás utálata”.
A publicisztika szerint Skrabski azt is felismerte, hogy a Fidesz működését egy bántalmazó kapcsolat metaforájával lehet leírni. A cikk ugyanakkor megjegyezte, hogy Skrabski ezt az analógiát Magyar Péterre is rávetítette, akit saját állítása szerint még nagyobb bántalmazónak tart.
A Népszava értékelése szerint önmagában annak is jelentősége van, hogy Skrabski korábbi nyelvezete megváltozott: a Fideszt korábban a közösség, az összetartozás és a nemzeti önbecsülés fogalmaival írta le, most viszont a sérülés, a kiszolgáltatottság és a trauma nyelvét használta.
A cikk idézte Skrabski egyik mondatát is: „Nem tudtam, milyen a valóságos Fidesz, mert az csak most látszik, amikor mindenkit otthagytak az út szélén.” A publicisztika szerint ebben van olyan elem, amely empátiát válthat ki, ugyanakkor a szerző ezt végtelen naivitásnak nevezte, amit Skrabski saját „vakságaként” határozott meg, és emiatt kért bocsánatot.
A Népszava írása szerint az identitásvesztés és a politikai árvaság érzése valós. A szerző úgy fogalmazott, hogy az egykori szövetségeseket „ejtették”, „lemondtak róluk”, és ma már kastélyokból, kínai multik igazgatóságából és stadionpáholyokból nézik le egykori szavazóikat.
A publicisztika záró állítása szerint a demokrácia nem attól működik, hogy egyszer találni kell egy „kedves, jó szándékú embert”, aki békét teremt, hanem attól, hogy nincs szükség megváltók keresésére és kritikátlan politikai hitre. A szerző szerint ebből a történetből még hiányzik annak felismerése, hogy erős demokratikus intézményrendszerre kell támaszkodni.
