Száz év magyar
„Az, hogy magyar irodalom, azt jelenti, hogy magyar szerző úgy ír, hogy a horizontján magyar olvasó virtuális képe lebeg, és azt szeretné, száz év múlva szintén magyar olvasók, ítészek, kánonalkotók helyezzék el az ő életművét a magyar irodalom egészében. Aki így gondolkodik, az magyar író. Aki nem, az magyar író és még valami. Mert van egy másik ág, aki világhírű író szeretne lenni, de nem bír annyira idegen nyelvet, hogy azon a nyelven írjon, hanem magyarul írja, de gyakorlatilag egy németországi vagy franciaországi, amerikai olvasó képe lebeg az ő szeme előtt. Azt szeretné, hogy lefordítsák a művét, és azokon a piacokon fusson be. Ő az én alapállásom alapján nem tekintendő ebbe a körbe tartozónak. Nem azt mondom, hogy nem magyar író, csak azt, hogy ez egy üzleti vállalkozás az ő részéről, hogy világhírű akar lenni.”
A szükségesnél talán hosszabban idéztük Demeter Szilárd szavait. Nem akárki e veretes mondatok megfogalmazója, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum, ismert rövidítéssel a PIM nemrégiben kinevezett igazgatója.
Nem mosolyogni kell, hanem beleborzongani. Mert aki idáig abban a tudatban élt, hogy kétféle magyar író van, úgymint, jó és rossz, mostantól lássa be, hogy tévedett. Számszakilag nem változott semmi, továbbra is kétféle magyar író van, de a felosztás más lett: az egyik típusú magyar író szimplán csak magyar, míg a másik, szintén magyar, de emellett még valami más is. Az utóbbit a jelen kurzus nem szereti. Nem tiltja be őket, börtönbe sem küldené a képviselőiket, csak nem akarja nekik megbocsátani, hogy írás közben nem a magyar olvasó képe lebeg a virtuális horizontjukon. Pedig ez még írói képnek is szép volna, de ők erre sem figyelnek, mert egyedül az élteti őket, hogy külföldön is befussanak.
Parti Nagy, Spiró, Nádas és néhai Esterházy számára az írás üzleti vállalkozás. Demeter Szilárd nyilván hosszasan beszélgetett velük, onnan tudja ezt. Miközben kikandikált a farzsebükből a számlakönyv, elmondták neki, hogy azért írnak, mert ki szeretnének jutni a világpiacra. Azért lettek írók annak idején, már a középiskolában is azért írták első zsengéiket, egyetemistaként pedig a többit, hogy majd befussanak az ottani piacokon. És nagyon bántja őket, hogy be vannak szorítva a magyar nyelvbe, mert bár a magyar nyelv szép és gazdag, lélekben legföljebb, ha 15 millióan beszélik, miközben az angolt sokkal többen.
Azért van bíztató is abban, hogy Demeter Szilárd nem kötné az irodalom támogatását hűségnyilatkozathoz. Nem lesz muszáj (négy felmenőig igazolt) két tanú előtt kijelenteni, hogy írás közben a magyar olvasó képe fog virtuálisan az író szeme előtt lebegni. Legföljebb közpénzt nem adna ilyenre Demeter Szilárd, de a magánpénz felhasználását egyelőre nem tiltaná be.
Végezetül, nem tanulságként, inkább csak azért, mert szép, jó és sikeres, idéznénk Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány című könyvének első mondatait.
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aurelano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölgyött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.”
Kolumbiai író volt-e Gabriel Garcia Márquez vagy csak kolumbiai és még valami más?
