Szellő István a híradózás kulisszatitkairól: nem csak annyi, hogy olvasod a súgógépet

Az RTL indulásakor még minden új volt

Szellő István már nyolc éve dolgozott a Magyar Televíziónál, amikor lehetőséget kapott arra, hogy külföldön próbafelvételen vegyen részt egy induló kereskedelmi televíziónál. A felajánlott fizetés akkor számára szinte felfoghatatlanul magasnak tűnt, hiszen az MTV-ben egészen más rendszerben dolgoztak: alapfizetés mellett külön fizettek a riportokért és a műsorvezetésért. Az RTL-nél viszont egyetlen összegben ajánlottak neki szerződést. Szellő szerint valószínűleg azt látták benne, hogy megvan a televíziós múltja, miközben harmincévesen még új arcnak számított. „Valószínűleg ők úgy érezték, hogy megtalálták azt, akit kerestek erre a feladatra” – idézte fel a kezdeteket.

A kereskedelmi televíziók megjelenése számára azért is volt vonzó, mert valami új létrejöttének lehetett részese. A Magyar Televízió külpolitikai szerkesztőségében ekkor már komoly tapasztalatot szerzett, dolgozott a Panorámán, a Tájak, városok, emberek című műsorban, az Újvilágban és a Horizontban, emellett híradózott és riportokat is készített. A köztelevízió azonban akkoriban szerinte már nem élte fénykorát. A Panoráma egyórás műsorból félórás lett, majd folyamatosan változott a helye a műsorrendben. „Emberek jöttek-mentek, vezetők cserélődtek. Van, akinek ez tetszett, van, aki másban gondolta a prioritást” – mondta arról, hogyan változott a műsor helyzete.

Az RTL indulásakor egészen más rendszerrel találkozott. Míg a Magyar Televízióban több műsorvezető váltotta egymást, az új kereskedelmi csatornán hosszú időn keresztül szinte minden nap ő ült a stúdióban. Volt olyan időszak, amikor még hétvégén is ő vezette a híradót. Egyszer annyira túlterhelte a hangját, hogy teljesen elment a hangja, néhány napra pedig pihennie kellett.

A híradózás azonban jóval több annál, mint hogy a műsorvezető felolvassa a súgógépen megjelenő szöveget. Szellő szerint a műsorvezető hitelességét az olvasottság, a tanultság és a tapasztalat adja, ehhez társul a képernyőn megjelenő személyiség és kisugárzás. A híradó szövegeit ráadásul nem egyszerűen készen kapják: a felkonferáló szöveget a felelős szerkesztővel együtt alakítják, hogy az közérthető legyen, és az adásidőbe is beleférjen. „Másodpercek is számítanak” – hangsúlyozta, hiszen adás közben folyamatosan változhat a sorrend, kieshet egy hír, vagy éppen egy friss esemény miatt új anyag kerülhet a műsorba.

Történelmi események a súgógép mögött

Szellő István szerint a híradózás egyik különlegessége, hogy az ember sokszor történelmi jelentőségű eseményeket konferál fel anélkül, hogy az adott pillanatban felfogná, később azonban dokumentumfilmekben visszalátja önmagát. „Sokszor történelmi eseményeket tudsz felkonferálni, és hogyha majd te tényleg nem gondolsz ebbe bele, csak később mondod, amikor látsz különféle filmeket, dokumentumfilmeket, és akkor hoppá, te vagy ott” – fogalmazott.

A híradósnak közben tudatosan meg kell őriznie a professzionalizmusát. Szellő szerint vannak olyan tragédiák, amelyek különösen megrázzák, elsősorban a gyerekekkel kapcsolatos bántalmazások és halálesetek. A műsorvezetőként átélt egyik legerősebb élménye 2001. szeptember 11-éhez kötődik. Akkor még senki nem tudta pontosan, mi történik New Yorkban, csak érkeztek az élőképek az amerikai televízióktól. „Amikor láttad azt, hogy az emberek tehetetlenségükben elkezdenek kiugrani a World Trade Center tornyaiból, az például azok a képsorok, amelyek a mai napig nagyon” – idézte fel a megrázó pillanatokat.

Még egy ilyen helyzetben sem csuklik el feltétlenül a híradós hangja, és nem feltétlenül mutatja ki azt, amit belül érez. A profizmus része, hogy folytatni kell a munkát. Ugyanakkor Szellő szerint néha egy-egy riport után az arcukon is látszik, hogy amit az előbb láttak, az meglepte vagy megdöbbentette őket.

A nézők számára azonban éppen ezek a pillanatok teszik emberivé a híradóst. Szellő felidézte, hogy időnként ő vagy kolléganője, Erős Antónia is elneveti magát egy-egy szerencsétlenül megfogalmazott mondaton. Ezekből nem szokott különösebb probléma lenni, mert szerinte a nézők sokszor éppen azt szeretik, ha kiderül, hogy a képernyőn nem robotok ülnek. A két műsorvezető csaknem három évtizede dolgozik együtt, és Szellő szerint közöttük olyan munkakémia alakult ki, amit nem lehet megtanulni. Előfordul, hogy egy kérdésre egyszerre ugyanazt válaszolják, vagy az egyikük folytatja a mondatot, mielőtt a másik befejezné.

A hosszú közös munka természetesen táptalajt adott a találgatásoknak is, de Szellő ezeket mindig pletykának tekintette. A stúdióban a feladatokra koncentrálnak, a hírek elosztását pedig dinamikusan alakítják. „Arra szoktunk azért figyelni, hogy valaki ne jöjjön háromszor egymás után a hírsorrendben” – mondta, érzékeltetve, hogy még az ilyen apróságoknak is megvan a maguk rendje.

A híradó szerinte ma már más logika szerint épül fel, mint a korábbi, klasszikus hírsorrend. Az adás elején a legfontosabb politikai események, valamint olyan közérdekű témák kerülnek előre, mint az egészségügy vagy a balesetek, később pedig jönnek a bel- és külpolitikai riportok. A szerkesztők természetesen azt is figyelik, hogy az egyes percekben mire kíváncsiak a nézők. Szellő szerint azonban a híradó feladata akkor is az, hogy beszámoljon a szörnyű eseményekről, ha ezekből a nézőknek már néha túl soknak tűnik.

Havel, Hrabal és a háború utáni Sierra Leone

A híradó stúdiója mögött azonban egy rendkívül gazdag tudósítói pálya is meghúzódik. Szellő István csaknem száz országban járt, és már fiatalon sokat utazott. Egyetemistaként Prágában tanult, mert Magyarországon akkor még nem volt olyan újságíróképzés, amelyet ő keresett. Cseh nyelven tanult, államvizsgázott filozófiából, és közben közel került a csehszlovák rendszerváltás eseményeihez.

Václav Havellel még egyetemistaként találkozott a prágai Slavia kávéházban. A későbbi köztársasági elnök akkor még ellenzéki értelmiségiként volt ismert, ezért Szellő csoporttársai igencsak meglepődtek, amikor megtudták, hogy beszélgetett vele. Később a forradalom idején már riporterként dolgozott, és lehetősége nyílt arra is, hogy Havel mellett Václav Klausszal is interjút készítsen.

Bohumil Hrabal első interjújához még különös szerencse is kellett. Szellő és operatőr társa, Várszé Károly egy prágai kocsmában tudta meg, hogy az író éppen Kerskóban tartózkodik. Szellő korábban maga is járt ott, így tudta, merre kell keresniük. Megtalálták Hrabal házát, bekopogtak az ablakon, és végül bejutottak. Az író eleinte meglehetősen gorombán fogadta őket, ám amikor meglátta a mikrofont, teljesen megváltozott a viselkedése, és készségesen nyilatkozott. Az interjú után még különféle tárgyakat is mutatott nekik a házban.

A külföldi riportok között azonban nemcsak kulturális és politikai különlegességek szerepeltek. Szellő Sierra Leonéban is forgatott a polgárháború után. A gyerekkatonákról, a drogokkal elkábított fiatalokról és az amputációkat elszenvedett emberekről készített riportok olyan élményt jelentettek számára, amelyből csak a hazafelé tartó repülőgépen tudott valamennyire kiszakadni. „Amikor hazafelé fölültünk a repülőre, már amikor így a repülőgépben voltunk, akkor letettem az egészet, és megkönnyebbült az ember” – idézte fel.

Bár ma már elsősorban a híradó stúdiójában látható, a tudósítói munka továbbra is hiányzik neki. Nem feltétlenül a veszélyes helyszínek vonzzák, hanem az élő események és a hosszabb beszélgetések lehetősége. Szívesen tudósítana olyan világeseményről, amelyhez ismét ki lehetne mozdulni a stúdióból. Közben pedig továbbra is megmaradt benne a „tévésszem”: külföldön, egy kávézó teraszán ülve vagy akár az utcán sétálva is gyakran úgy nézi az embereket és a helyzeteket, hogy azt keresi, mit lehetne belőlük televízióban megmutatni.

Szellő István a jövőjéről beszélve nem ranglétra felé törekszik. Nem vágyott vezetői pozíciókra, számára inkább az a fontos, hogy ugyanazzal a frissességgel és minőséggel tudja folytatni a szakmát, amelyet évtizedek óta szeret. Riportfilm, könyv vagy újabb tudósítás is beleférhet a terveibe, miközben a legfontosabb magánéleti kívánsága az, hogy négy gyereke rendben legyen, és egészségesek maradjanak. „Az embernek mindig vannak még tervei, és nagyon bízom abban, hogy ezeket az ember meg is tudja valósítani” – mondta, amikor a jövőről kérdezték. Arra a kérdésre pedig, hogy boldognak érzi-e magát, szerényebben fogalmazott: „Azt hogy boldog vagyok, azt nem tudom, hogy így ki merném-e mondani, de jól vagyok, köszönöm.”