Ungváry Rudolf: az Elk*rtuk film a Jud Süss gyökeréből fakad

– Bolgár György legutóbbi rádiós műsorában beszélgettek Márki-Zay Péter brüsszeli látogatásán elhangzott kijelentése – miszerint Orbán fasiszta pártállamot épít – apropóján, és önnek volt egy mondata, ami felett nem kellene átsiklani. Párhuzamot vont ugyanis Kálomista Gyurcsány-filmje és a hitleri időszak alatt készült hírhedt antiszemita programfilm, a Jud Süss között. Miért?

– Annak idején, 1940-ben bizonyos értelemben Goebbels megrendelésére készült a Jud Süss és ezt egy akkoriban szintén ismert, jegyzett és nagyon jó filmeket készítő filmrendező, Veit Halran vállalta el, különösebb kapacitálás nélkül, teljesen Goebbels ízlése szerint. Mégpedig úgy, hogy tulajdonképpen együtt dolgoztak. Ennek történelmi bizonyítékai vannak, Goebbels ugyanis a naplójában beszámolt erről. A főszereplő pedig, Ferdinand Marian szintén egy jegyzett és jó színész volt.Tehát két tehetséges, jó, művelt, értelmes, keménykötésű emberről van szó.

– Plusz Goebbels.

– No igen. A filmrendezőknek – véleményem szerint – mellesleg keménykötésűeknek is kell lenniük, ha meg akarnak maradni. Ilyen értelemben megértem, ha egy filmrendező „kemény legény”.

– Vagy leány, mint volt akkoriban a szintén legendás Leni Riefenstahl.

– Riefenstahl egy teljesen más világot képviselt, mert ő nem hazudott. Ugyanis a Jud Süss egy velejéig hazug film. Olyan mértékig hazug, hogy gyakorlatilag abból semmi nem igaz, ami a történelmi tény és amit Lion Feuchtwanger a könyvében megírt. A figyelemreméltó, hogy a Kálomista-filmben tulajdonképpen szintén egy árva szó sem igaz a 2006-os évek eseményeiből. Akkor ugyanis nem látszólag, hirtelen összecsődült forradalmárok ostromolták meg az MTV székházát és gyújtották fel a környezetét a sajtószabadság védelmében, hanem hivatalos személyekre támadtak, vasmagos csúzlikkal, gyújtóbombákkal, súlyos testi sértéseket okozva. Egy csőbombát is készítettek és a Nyugati téri aluljárónál akarták elhelyezni, valamint az Alkotmány utcánál például egy zászlónyélre erősített késsel megszúrtak valakit, elkötöttek egy tankot, szóval volt ott minden. Később, a nemzetbiztonsági bizottság ülésén bemutatták az események idején készült hanganyagot és kiderült, hogy ezek a tüntetők kapcsolatban álltak a fideszes politikusokkal. Erről a rendőrségen bizonyítékok vannak.

– Miképpen kapcsolja mindezt a náci propagandafilmhez?

– Az imént sorolt történéseket úgy beállítani, ahogy a filmben teszik – Fidesz-propagandának, ez körülbelül olyan gyűlöletkeltő technika, ami megfelel a hitleri korszaknak. Ez lényegében arról szólt, hogy a tömegek általában ostobák, és ha valamit sokszor elismétlünk – függetlenül annak igazságtartalmától –, egy idő után kész tényként kezelik. Ugyanez a technika nyilvánul meg a 2006-os események filmbeli bemutatásával és a gyurcsányozás alkalmazásával is. Ez egy klasszikus fasiszta technika, azzal a nagy különbséggel, hogy nem lehet tudni, mennyire dolgozott megrendelésre Kálomista. Könnyen lehet, hogy magától is képes volt erre.

– Ön még dolgozott a Grunwalsky Ferenc vezette és az Orbán-kormány alatt felszámolt Magyar Mozgókép Közalapítványnál is. Már akkor felfedezhető volt Kálomista Gábor „egyéni látásmódja”?

– A pontos dátumot már nem tudnám megmondani, mert annyi minden történt már – ’44-től ’56-on át – napjainkig, hogy csak kapkodom a fejem... De arra emlékszem, hogy már akkor is sértődős ember. El tudom képzelni, hogy ezt a filmet nem rendelésre csinálta, hanem a legőszintébb meggyőződése késztetésére. Az is figyelemreméltó, hogy még a film forgalmazása előtt rögtön azzal indított, hogy ez „művészfilm”. Lényegében egykor Halran is így prezentálta a Jud Süss-t, mondván, az egy művészfilm, nem propagandafilm. Erről egyébként az Élet és Irodalom legutóbbi számában is megemlékeztem.

– Ezek szerint az antiszemita propaganda művészi köntösbe bújtatva hódított?

– Kapaszkodjon meg: az 1940-ben készült Jud Süss-t hatalmas sikerrel mutatták be a Velencei Biennálén és a később méltán világnagyság Michelangelo Antonioni akkor a Cinema című olasz filmszaklap kritikusaként lelkendezve fogadta a filmet.

– Ne döntse le a bálványokat...

– Ezt persze később az orra alá is dörgölték. Tudja, nekem két nagy traumám van: a fasizmus és a kommunizmus, úgyhogy erről napokig tudnék beszélni. Antonioni eme botlásáról egyébként kevesen tudnak, az olasz szellemi élet ugyanis nem olyan, mint a német vagy a francia, kevésbé dokumentált történelmileg.

– Talán a negyvenes évek olasz fasizmusa és az abban való szocializálódás más jellegű volt, mint a hitleri nácizmus. Próbálom menteni elkötelezett filmrajongóként az ifjú Antonionit.

– Tartok tőle, igen. Egyszerűen arról van szó, hogy az olasz, a spanyol, a portugál, későbbi utódként még a peroni – ezek úgynevezett latin fasizmusok. Ezek a mediterrán világ múltjából léptek elő. A nemzetiszocializmus, a nyilasság, az indiai nemzetiszocialista párt, a holland pedig nemzeti szocialisták, északiak. Két teljesen más kultúrkörből, de ugyanaz kisarjad, mint a demokrácia elleni szélsőjobboldali lázadás két klasszikus formája. S erre nincs közös kifejezés, de tulajdonképpen egykutya. Mindkettő lényege, hogy szélsőjobboldali formában lázad a polgári, nyugati, liberális demokrácia ellen, ami a felvilágosodás előtti állapotra akarja visszavezetni az euroatlanti világot.

– Különösen egybecseng mindez a jelen politikai kurzus működésével, holott az antiszemitizmus erősödő jelei szerencsére nem tapinthatóak.

– Ehhez nem kell zsidónak lenni, vagy ahogy mondani szokták, az antiszemitizmushoz még csak zsidók sem kellenek. A portugálok, a spanyolok nem voltak antiszemiták, Peron sem. Mussolini is csak a Salo-i köztársaság idején, ’43 után, amikor már nem volt semmilyen hatalma, onnantól kezdve engedett az antiszemita dolgoknak. A zsidóellenességhez nem kell zsidó – elég a fogalma és ha már a fogalma is elenyészik, akkor találnak helyette mást. Ez sajnos az emberi természet mélyéből fakad, ami mindannyiunkban ott rejtőzik.

– Erről, ha már filmes példákat említünk, azt hiszem mindent elmondott Bertolucci a Huszadik század című remekében.

– De, hogy a tárggyal folytassam, a Zabriskie Point rendezője később megkapta a magáét és mindenkinek lehetnek egyszeri botlásai, de tudok ellenérdekelt történelmi példát is mondani. Adolf Hitler a bajor tanácsköztársaság idején funkcionárius volt. Benito Mussolini pedig meggyőződéses szocialista. Egyik minisztere az olasz kommunista párt egyik megalapítója volt. Ezek gyönyörű „fejlődési” folyamatok. Na, most a tárgyalt filmek gyűlöletfilmek. A Jud Süss kapcsán a korabeli vetítéskor egy még szabadlábon lévő német zsidó néző visszaemlékezése szerint a moziteremben olyan gyűlöletállapotba kerültek az emberek, hogy nem mert felállni, mert attól félt, ha észreveszik rajta, hogy zsidó, agyonverik. A Kálomista-film után az egyik idős asszony kijött a filmről és a véletlenül ott tébláboló Orbánnal közölte, hogy „ez a Gyurcsány tényleg a patás ördög...!” Ezek tehát tipikus gyűlöletfilmek, szemben a Riefenstahllal, aki nem hazudott, hanem a fasizmus mágikus esztétikáját ragadta meg bűnösen gyönyörű képi megfogalmazással. Egyik tanítóm volt Mészöly Miklós és ő mondta, hogy „csak a bűn a jó”. Hát ez a helyzet.

– A rádióinterjú után Kálomista reagált valamiképpen az elhangzottakra?

– Az a helyzet, hogy én nem állnék le ezekkel vitatkozni, mert akkor úgy tűnnék, mintha legitimálnám őket. Elkerülném azt is, hogy egy nyilvános vitára leüljek velük, mert csak azt tudnám mondani a moderátornak, hogy „ezek nem vitapartnerek”. Mert ezek azt folytatják, amit az egykori fasiszták csináltak, csak most a demokrácia álarcában. Nincs közöm hozzájuk.