Veszélyes fegyver is lehet a nemzeti konzultáció
„A kormányzati pozícióból indított konzultációk alapvetően kétfajta célt szolgálhatnak: lehetnek döntően politikai termékek, amelyek a kormányzati sikereket, illetve a kormánypártok tevékenységét magyarázzák, népszerűsítik, de előállhat olyan helyzet is, amikor a kormányzó erők egy adott döntést, álláspontot kívánnak legitimálni. Ez a lehetőség leginkább akkor kerül elő, ha a politikai, vagy a kormányzati stabilitás hiányzik, esetleg egy külső szereplővel szemben kíván erőt felmutatni a kormány” – fejtette ki a Hírklikknek Kovács János politológus, amikor a nemzeti konzultációk húszéves múltjáról kérdeztük. A kifejezést Orbán Viktor elsőnek a 2005-ös „országértékelő beszédében” használta, amikor a Fidesz a 2006-os parlamenti választásokat úgy akarta megnyerni, hogy a programját a választópolgárokkal folytatott párbeszéd alapján építi fel. A nemzeti konzultáció „intézményesítését” a megnyert 2010-es országgyűlési választás után jelentette be a miniszterelnök, ettől kezdve évente akár többször is újabb és újabb kérdőíveket kaptak a polgárok. Most ősszel a Tisza Párt állítólagos adóemelési terveiről szeretne „párbeszédet” folytatni a kormány a következő konzultációs fordulóban.
A nemzeti konzultáció valóban azt jelenti, amit a kormány állít: nyílt lapokkal játszanak?
Az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy a nemzeti konzultációk rendszerének eddig nem sok közük volt a demokratikus visszacsatoláshoz. Gondolhatunk a nemzeti konzultációkra pusztán politikai termékként, aminek lényege, célja a kommunikáció és marketing, de olyan társadalmi interakciónak is tarthatjuk, amely optimális esetben vitákat generál, formálja a társadalmi diskurzust, megszólít, mobilizál, lehetőséget nyújt a vélemények becsatornázására. Legyünk megengedőek: akár még csökkentheti is a távolságot a pártok, a képviseleti intézmények és a szavazók között. A választópolgárok, bármennyire is fásultak vagy kiábrándultak a politikából, igénylik a közvetlen beleszólás lehetőségét a társadalom közös ügyeinek alakításába. Ezért időnként voltak olyan kérdések, amelyekről azt gondolhattuk, hogy a kormány próbál olyan színezetet adni a kérdéseinek, mintha valóban szeretne demokratikus visszacsatolást, megerősítést kapni. Ez különösen a brüsszeli adminisztrációval folytatott vitában jött volna kapóra, ettől reméltek nagyobb legitimitást felmutatni a saját álláspontjuk mellett. Miként azonban a hazai jogalkotás folyamán a valódi társadalmi egyeztetés is gyakran elsikkad, úgy a konzultatív jellegű akciók is kimerülnek az egyoldalú, hangzatos lózungokban, irányított kérdésekben. Egy valódi nemzeti konzultáció ígéret, lehetőség volna arra, hogy a politikaformáló a döntéseibe, a programjába beépítse az aktív választók közvetlen visszajelzéseit, vagy erősítse az általa képviselt álláspont legitimitását. Ez lehetne egyfajta pozitív olvasata a kezdeményezésnek, de erre nem nagyon tudnék példát említeni.
A most bejelentett témában a kormány egyáltalán illetékes?
Kötcsén is csak feltételes módban beszéltek a Tisza adóelképzeléseiről. Állítólagos számokról volt szó, kiszivárgott terveket említettek. Azt gondolom, hogy ez a „konzultáció” a jelenlegi helyzetben elsősorban a jövő évi választásokkal kapcsolatos kampányeszköz lesz. A Fidesz ezzel próbálja majd motiválni és persze mobilizálni is a választóit. „Emberek, ha majd a fülkékben a kormány sorsáról kell döntenetek, legyetek észnél, ne feledjétek, ha egy másik összetételű kormány kerülne hatalomra a következő év áprilisa után, akkor annak adóemelés lesz az egyértelmű következménye! Oda lesznek a családpolitika eddig elért eredményei, vissza fogják vonni a jelenlegi adópolitikai intézkedéseket.” Nem tudni még, hogyan fogalmazzák majd meg a kérdéseket, hogy azok a korábbi módon, nagy eséllyel, csak a fideszes álláspontot helyezzék előtérbe, de szerintem ez lesz a kulcsmondat.
Ha így alakul, aligha beszélhetünk majd „nyílt lapokról”.
Naiv dolog volna azt feltételezni, hogy a korábbi módszert sutba dobják és helyette valamiféle párbeszédet kezdeményeznének. Ennél sokkal fontosabb a jelenlegi helyzetben, hogy a választók szemében csökkentsék mind a Tisza, mind a Magyar Péter személye iránti bizalmat. A pártelnök már régen a kormányzat célkeresztjében van, benne látja a mostani kormányzó pártszövetség a legnagyobb politikai riválist. Minden ilyen kérdésben abból kell kiindulni, milyen „célszerűséget” lehet felfedezni a politikai szereplők nyilvános cselekedetei, megszólalásai mögött.
Miért áll mégis érdekében olyan témában konzultálnia a kormánynak, amiről pontos információ sincsenek?
Nyilván azért, mert ebben támadási felületet lát. Mi az állítások valóságtartalma? Részletkérdés. Mint ahogyan azt a másik ügyet is felfújták, belekapaszkodott a kormánymédia az egyik tiszás vezető ügyetlen mondatába: majd a választások után megmondják, mire készülnek valójában. Politikai hiba volt, de érthető a szándék: joggal tart minden ellenzéki politikus attól, ha őszinte, beverik a fejét.
Egy ideális váltógazdaságban morális értelemben az volna a tisztességes, ha a hatalomért versengő szereplők párbeszédet folytatnának, vitatkozhatnának olyan szakpolitikai kérdésekben is, mint a jelen esetben az adópolitika.
Fontosak lennének a programviták, de ez már egy jó ideje nem működik. Annyira eldurvult a politikai közbeszéd, hogy a felek amúgy is képtelenek volnának egymással kulturáltan szót érteni. Ez a verbális durvaság társadalom- és helyzetfüggő, de azt gondolom, most kizárólag a másik fél kölcsönös, és tudatos lejáratásán dolgozik mindenki. Kiélezett harc folyik a bizonytalan szavazók meg- és visszaszerzéséért. Mindegy is, tud-e valaki azonosulni a másik oldal ideológiájával, mit gondol a kormány politikájáról? Szúrja-e a szemét a korrupció? Akkor is megpróbálnak felhozni a kommunikációban néhány olyan érvet, ami miatt majd a polgárok a fülkében a Fidesz mellé teszik az ikszet. Ezek egyértelműen olyan kérdések lehetnek, ahol az átlag magyar választó úgy érzi, alapvető anyagi, egzisztenciális érdekei sérülnének, ha kormányváltás történne. Valóban magasabb adót kellene fizetnie, jobban elszaladna az infláció, kevesebb lenne az elkölthető jövedelme, és így tovább.
Ezek olyan kérdések, amelyekben egy átlagos magyar ember aligha tud állást foglalni.
Attól függ, hogy mennyire van leegyszerűsítve, sarkítva az adott kérdés. Nem vitatom el, hogy nagyon sok esetben olyan témák kerülnek elő ezeken a nemzeti konzultációkon, amelyek releváns kérdések lehetnének, nem állítom minden feltett kérdésről a propagandisztikus indíttatást sem. A korábbi kérdőívek esetében a legtöbbször az volt a probléma, hogy egy-egy eldöntendő problémába belezsúfoltak bonyolult közpolitikai vitákat, amelyekben nem lehetett egyszerű igennel, meg nemmel állást foglalni. Ha most, ősszel, a programvitába hozzuk be a nemzeti konzultációt, az adópolitikai elképzelések márpedig ilyenek, az akár kétélű fegyver lehet a civil társadalom megnyeréséért folytatott küzdelemben. A választókat közvetlen beleszólásra késztető kezdeményezések – nem függetleníthetően annak kifutásától – rést üthetnek a „pártokrácia” pajzsán, márpedig Magyarországon a kormány tevékenységének, a kormányzás minőségének megítélése szorosan összefonódik az állampolgárok politikai érzelmeivel, elitellenességével. A mostanihoz hasonló erős proteszthangulat idején az ellenzéki erő egy ilyen kampányban könnyen hitelesebbé válhat a kormányoldalnál.
