Többezer mécsesgyújtó
Mindenkit sokkolt a hír, amikor a hírportálok egyikén megláthatta: 47 éves korában meghalt Benedek Tibor, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, megannyi más trófea birtokosa pólósként, edzőként. Volt, aki tudta, hogy súlyos beteg, volt, akinek fogalma sem volt arról, miért is vonult vissza hirtelen mindenféle vízilabdával kapcsolatos tevékenységtől. Ennyi nekrológot, ennyi csodálatos visszaemlékezést nem is tudom, olvastam- e valakiről az utóbbi időben.
Halottról vagy jót, vagy semmit – tartja a közmondás, de, hogy ennyi jót írjanak, mondjanak valakiről, annak a valakinek egészen fantasztikusnak kellett lennie. És Tibi az is volt. Ez az a pillanat, amikor az ember elgondolkozik: vajon hányan lehetnek ebben az országban, akinek halálhírére egy aznap szervezett mécses- és gyertyagyújtásra több ezren zarándokoljanak el úgy, hogy míg a sor eleje a Hajós Alfréd uszodánál gyújtotta meg az emlékezés lángját, a sor vége a Margit-hídnál várt arra, hogy előrébb araszoljon. És mindezt néma csendben, ahogy az emlékezés illeme megkövetelte.
És ez az a pillanat, a halál pillanata, amikor az ember elgondolkozik: érdemes ebben a rövid életben acsarkodnia az embereknek egymással? Érdemes keresztbe tenni ennek, vagy annak az embernek, szervezetnek vagy pártnak, csak azért, hogy aki időlegesen felülkerekedik, az végül alulmaradjon? Hiszen nemtelen eszközökkel nem lehet büntetlenül győzni.
Benedek soha nem játszott nemtelen eszközökkel. Ő példát mutatott akaraterőből, csapatépítésből, és összefogásból. Ő nem úgy akart összefogni, hogy a csapatból ezt vagy azt elkülöníti, és kitaszítja. Ez a felfogása volt imponáló társainak, a világ más pólósainak és az egyszerű embereknek, akik csodálták góljait, csodálták eredményeit.
Most, hogy nincs többé velünk, és optimizmust sugárzó, mosolygós arcát már csak fotókról és videókról láthatjuk, nem ezt kéne örökre megőriznünk Vele kapcsolatban?
