Csihi-puhi, lángos...

Azt is állította Orbán, hogy ő azóta jött rá, hogy mi is zajlott odakint, amióta magában leszűrte a kinti történéseket. Ami persze kapásból nem igaz; már kifelé a repülőgépen azt nyilatkozta, hogy lesz egy kis csihi-puhi, ráadásul eljátszotta azt is, mintha rögtönzött volna a hirtelen jött támadásokat észlelve. Ez nyilvánvalóan nem így történt; Orbán nagyon is felépítette ezt a délelőttöt. Ő igenis arra készült, hogy lesz egy ki csihi-puhi, mire majd ki tud osztani egy-egy lángost. (Ezt a lángos-dolgot nem tudom honnan szedte, én magam sosem hallottam a szlengnek ezt a kifejezését, de hát én nem is járom a vidéket, az éjszaka leple alatt meglátogatni apró gyerekeket…)

Orbán nagyon is tudatosan készült ellenfeleiből, mert bármily okos is a mi kormányfőnk, még ő sem tud mindenkiből úgy felkészülni, ahogy azt az EP plenáris ülésén hallhattuk. (Arra persze nem készülhetett előre, hogy Magyar Péter majd meg fogja igazítani a farkát, ezt csak az okos kormánypárti tévések voltak képesek kiszúrni, és egy szép hosszú magyar-pénisz történetet összerakni belőle, a hatalom legnagyobb örömére.) Itt mindenki tudatos előadást tartott, még Deutsch Tamás is, aki a Tisza Párt elnökének ment neki. Tehát Orbán felkészült von der Leyenből, Manfred Weberből, Freundból, és mindenkiből, akinek nekirontott. Pontosan az és úgy történt, ahogy az a magyar parlamentben szokott; a szélsőséges attakjait akkor indítja a miniszterelnök, amikor mások már nem tudnak rá válaszolni. Ezt, amúgy, úgy bábozta el nekünk Orbán, hogy akkor is ott rántott kardot, mert hát a magyar embereket, Magyarországot meg kellett védeni. 

Hát megvédte.

Legalábbis az ő állítása szerint.

Abban persze igaza van Orbánnak, hogy példátlan támadásnak lett kitéve, az Európai Parlamentben ilyen szeánsz talán még nem is volt, noha az EU soros elnökeként csak szerette volna bemutatni az igen tartalmas magyar programot. Sőt: ő be is mutatta, mint kiemelte: az unió legsúlyosabb problémáira világított rá, és kínált rá megoldást, de ez a parlament – kivéve a szélsőjobbot – nem volt rá vevő. Tiszta hazugság, megismétlem: Orbán a csihi-puhira, a lángosra készült, mindenkit ki akart osztani, aki őt bírálta, támadta. Válaszában olyanokat vágott oda – nevezzük tehát lángosnak –, amiért Kövér itthon 14 millióra büntet; Freundot például Európa legkorruptabb politikusának nevezte, mert Soros pénzéből járatja le a magyarokat. 

Nem tudom, és nem is akarom visszaidézni mindazt, ami Strasbourgban történt, megteszik ezt majd helyettem mások, egész Európában, vélem én. Hiheti azt Orbán, hogy győztesen ért haza, megvédte a magyar hazát, a valóság ezzel szemben az, hogy lejáratta magát. És – sajnos – az országot is. Nem pusztán azért, mert vagdalkozásainak zöme nélkülözte a valóságot, hanem mert azt is üzente: nekünk, magyaroknak bizony megfelel egy ilyen politikus az ország élén. Egy olyan politikus, aki hazajőve azt állítja abban a bizonyos rádióban, hogy von der Leyen és Weber világossá tette: le akarja váltani a mostani kormányt, be akarnak avatkozni a magyarok dolgába. Túl azon, hogy a két európai ember semmi ilyet nem fogalmazott meg, vajon mennyire hiteles egy ilyen vád egy olyan politikustól, aki bizony beavatkozik az amerikai, a francia, az olasz, a román, a horvát, a szerb, a lengyel politikába. Vajon van-e joga pont neki megfogalmazni egy ilyen támadást, azok után, hogy a fent nevezett országokban gond nélkül kijelölte a hatalom általa vágyott birtokosait? 

Nem válaszolok a kérdésre, viszont megmaradok a fentebbi mondatnál: hogyan fordulhat elő, hogy nekünk, magyaroknak, immár másfél évtizede tökéletesen megfelel egy ilyen miniszterelnök, aki – még ha finom választási csalásokkal is, de – kétharmados többséggel ülhet ott a miniszterelnöki székben? 

Tényleg ne várjanak tőlem erre választ; magam sem értem. És a különbség Manfred Weber és közöttem, hogy én nem is látom a végét...