Fiatal nő, színes, meleg kabátban
Hirtelen hűvösek lett a nappalok, s bár az igazi tél még hátra van, egy fiatal nő úgy döntött, télikabátot vásárol magának. Sok fiatal nő és férfi vesz ebben az időszakban télikabátot, bár messze nem annyian, mint korábban: a statisztikákból, tudjuk, hogy a kiskereskedelmi forgalom visszaesett, a magyarok kevesebbet vásárolnak, mint évekkel ezelőtt. Hősünknek azonban futotta télikabátra, meglátott egyet, szép volt, színes és meleg, megvette. Nem kellett volna, baja lett belőle.
Bement ugyanis egy élemiszerboltba az új kabátjában. Sokszor járt már ott, ám most szembejött vele a magyar valóság. Egy kasszás lehomokosozta, az éppen arrafelé sertepertélő biztonsági ember rosszallóan hümmögött a láttán, egy vásárlóként ott tartózkodó idős hölgy pedig eltakarta a száját, amikor a közelébe ért. A történet az utcán is folytatódott: egy biciklis futár annyira megbámulta a színes kabátot viselő fiatal nőt, hogy majdnem nekiment egy oszlopnak, csak a szerencsének köszönhető, hogy nem esett baja.
A hölgy azóta sem tudja, hogy mi a bűne. Ő csak vásárolt egy kabátot, színeset és meleget, mert azt gondolta, jó lesz télre. Azt hitte, hogy kabátot vett, közben pedig, akaratán kívül, indulatokat gerjesztett.
Pedig, mint írta a Facebookon, ő nem meleg, ezek után nem is lesz az. Sosem érdekelte a saját neme, de most elege lett, s úgy döntött, hogy eladja a kabátot, vagy ha nem talál rá vevőt, kiteszi a lépcsőházba, hátha valaki meri majd hordani.
Már ez utóbbi is megérne egy misét. Hogy idáig jutottunk Orbán Viktor Dúró Dórákkal súlyosbított, könyvet daráló, fóliázó, kiállításlátogatókat korlátozó országában. Hogy valakinek bizonygatnia kelljen, hogy nem a saját neméhez vonzódik. Félnie kell az utcán, mert a propaganda hatására valakik azt gondolják róla, hogy az, ami soha nem volt.
Eszembe jutott egy másik nő, aki nem színes kabátot vásárolt, hanem a cikkeimet szokta olvasni. Az utcán lépett oda hozzám, azzal kezdte, hogy felismert a profilképemről. Szívesen lájkolna a Facebookon, mondta, de fél, hogy baja lesz belőle. Szégyenkezés volt a nő hangjában, pedig nem neki kellene szégyenkeznie. Ezt gondoltam akkor magamban, de nem mondtam semmit. Mit is mondhattam volna egy embertársamnak, aki tisztességesen élt idáig, és most újból megtanult félni.
Nagyobb baj, hogy nem először hallottam ehhez hasonló mondatokat: a félelem benne van a levegőben. Pedig néhány éve még azt hittük, hogy végleg magunk mögött hagytuk azokat az évtizedeket, amikor halkan mondtunk mindent, és előtte alaposan körülnéztünk. Mára odáig jutottunk, hogy ezt suttogjuk a mobilba: ez nem telefontéma.
Ismét tudunk írni és olvasni a sorok között. Pedig már azt hittük, hogy vége, ezt a képességünket elfelejthetjük örökre. Nem hittük volna, hogy lesz idő, amikor a kényszerből szerzett tudás – a meghunyászkodás – újból hasznunkra válik. Akik átélték egyszer, azoknak gyorsabban megy, de keservesebb – az újak, akik már a félelem nélküli létbe születtek, fel sem fogják, mi történik velük.
Egyszer majd elmúlik ez is, a félelem sem tarthat örökké. Ám addig nem árt, ha alaposan meggondoljuk, hogy mit lájkolunk a Facebookon, és ha véletlenül színes télikabátot vásárolunk, fóliázzuk le, mielőtt még melegnek néznek bennünket.
