Nyílt levél Orbán Viktornak

Kezdem a lényeggel: nem bánnám, ha nem a harmadikán este, hanem már másodikán összeraknád a parazitáid kórusát, és veled az élen, hagyományaitokhoz híven, a páva búcsútáncára ropva belemulatnátok az adómentes pálinkázók világába, hogy mit üzent Kossuth, jelesül, hogy mindnyájunknak el kell menni, azután – ezt valóra váltva – elkezdenétek csomagolni.

Mert Viktor, elég volt már a lényedből fakadó szégyenpolitikából. Neked és nektek pedig legyen már elég abból, amit a gyűlöletpolitika esztendei alatt bezsebeltetek, ugyancsak veled az élen.

Tudod, Viktor, a rosszból is megárt a sok. Még az átkos éveiben fogalmaztam meg: a hazaszeretet azt jelenti számomra hogy nemcsak én szeretem a hazát, de a haza is szeret engem. Az a haza, amivé a hazánkat tetted, másképp működik, azt a hazát te másképp működteted. Ez a haza csak a kiválasztottjaidnak kedvez, reájuk ömlik a lé, ők dúskálnak a javakban, ők az orbáni tenisztorna kiemeltjei.

Nincs normális magyar ember, aki megértené, hogyan jutottál el idáig, te, aki egyetemig és Soros ösztöndíjig lépdelve élted végig a kommunizmus felé araszolni akaró átkos puhább diktatúrával záruló éveit, hogy visszalopakodsz a keményebb és elviselhetetlenebb átkos módszereihez, hogy nyakunkba zúdítsd azt, amit szerencsétlenségünkre mi végigéltünk, amíg te anyukád szoknyájába kapaszkodva élted gondtalan gyermekéveidet, verebeket csúzlizva máig hű barátoddal, Lőrivel.

Képzeld, akkoriban a komcsik kezében volt a közmédia, csak a párt újságjai jelentek meg, és tömték (akarták tömni) a fejünkbe a propagandát. Ha valami gazságot elkövettek a korifeusaik, akkor más beosztásba helyezve védték meg, ezt úgy hívtuk, hogy fölfelé bukás. Azok a pártemberek mindenhez értettek, bármilyen pozícióba kerültek, nagyot villantottak. A pártvezér egyiket sem hagyta az út szélén, óvták-védték a megtévedt báránykáikat, az ügyészség és a bíróság épp úgy nekik dolgozott, mint a rendőrség. Sorolhatnám még, mi mindenben jeleskedtek, de fölös, hiszen ezekről biztosan eleget meséltek a szüleid.

Amikor a Hősök terén loboncos hajú, fölösen is szókimondó ifjúként mikrofon elé állhattál, már érezhető volt, hogy túl vagyunk a nehezén, csupán idő kérdése, mikor omlik össze az a falnak látszó fantom, amit egy lerakottnak hitt fundamentumra akart, igyekezett emelni az egypárt által belakott rendszer. Közös, mondhatom: népakarat volt, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a rémvilágot. Hogy soha többé ne kelljen olyan rendszerben élnünk, amelyben egy a jelszó, egy az irány, egy a választási lehetőség, egy a vezér, egy a zászló. Ahol az az első számú jelszó, hogy „Csak a Párt!” Olyan rendszer és ideológia nélküli országban szerettünk volna élni, amelyben csak a piros-fehér-zöld zászló egy, azaz közös, de nem kötelező az egyetlen vezérben és az általa vizionált, boldognak és hibátlannak gondolt rendszerben élni.

Minket, gondolkodókat, „másként gondolkodónak” neveztek, de mi másként is többféleképpen gondolkodtunk, csupán abban gondolkodtunk egyformán, hogy tűnjenek el az egyféleképp, azaz a hivatalos és törvényesített rend szerint „gondolkodók”. Hogy legyenek választási lehetőségek, hogy eszmét cserélhessünk, hogy összevethessük a jó gondolatainkat, amikből aztán kikerekedhet a lehető legjobb megoldás, eredmény. Hogy ne legyen unásig egyhangú a kirakat, és változatos legyen az árukínálat.

Képzelj el egy zöldség-gyümölcs kereskedést, amelynek pultján se alma, se kelkáposzta, se sárgarépa, se dinnye, se brokkoli, se zeller, se krumpli, se citrom nem lenne, csak narancs. Tudod mit? Ne képzeld el, mert a végén még kedved szottyan, hogy megvalósítsd.

Képzeld el, mert nekünk elképzelni is nehéz, hogy egy reggel sorba állítják a magyar embereket, mint a Vesztegzár a Grand Hotelben, és gyanús-nem gyanús alapon válogatják ki, döntik el, hogy ki magyar, ki nem magyar. Rémképnek is borzasztó. Képzeld el, hogy a Magyar Televízió és a Magyar Rádió épületébe csak azokat hívják meg és fogadják szívesen, akikről az egy(etlen) vezér kimondja, hogy magyar. Képzeld el, mi lenne, ha a közszolgálatra való közmédia közt szolgáló riporterei nem kontrollálnák a hatalmasokat, és ebből következően, fölbátorodva bármit megtehetnének, mert úgysem leplezi le senki a gazságaikat.

Sajnos, nekünk már ezt elképzelnünk sem kell, mert (újra) valósággá vált. Látunk (hallhatunk is, ha mazochisták vagyunk) téged péntekenként a mi (!) rádiónkban, ahogy egy viaszbábú társaságában ülve, visszakérdezés nélkül válaszolsz a föl sem tett kérdésekre. És bár senki sem kérte, hogy jöjjön el a te országod, de eljött, úgy, hogy miközben az agymosással fölérő, ünnepinek mondott beszéded tucatszám ismétli az adófizetők pénzéből fönntartott televízió, kegyes úrként garantálod a törvényeket, s ötperces jótéteménnyel díjazod azt az ellenzéket, amely azokat képviseli, akik fizetik a média habzsi-dözsijét.

Annyi mindent elképzelhetnél még, Viktor! Akár azt is, hogy minden (!) magyar ember jól érzi magát ebben szeretett hazában. Kár, hogy fantáziátlanná lettél. Persze érthető, hiszen nem könnyű szabadon gondolkodni, fantáziálni úgy, hogy egyszerre kéne országot kormányozni és legalább Hatvanpusztán szorgoskodni a saját vagyonosodásod érdekében.

Tudd: azt az egykori Viktort akár az egész ország megszerethette volna, ha az marad, aki volt. Ha nem változott volna szélkakassá, úgy az elveiben, mint a (most is megmutatkozó) politikai és magánérdekeinek betudhatóan. Már nincs Viktor, csak Viktorok vannak. Minden méretben és színben. Tessék választani, magyarok, melyik énemet parancsoljátok? Azt, aki hajdanán haza akarta küldeni a már vonaton ülő oroszokat, és a tovarisi konyec dumával kampányolt, vagy azt, aki most egy orosz tömeggyilkoshoz igazodva erőlteti magára és az országra a békétlenséget hozó látszatbékét? Azt, aki még tudta, hogy az olaj keletről, de a szabadság nyugatról jön?

Viktor, lehet, a véletlen hozta úgy, hogy április 3-án lesz a választás. És reményeim szerint az sem véletlen, hogy április 4-e lesz újra a felszabadulásunk ünnepe. Egyszerű polgárként azt kívánom magamnak és minden magyarnak, hogy ezt a napot együtt, közösen ünnepeljük meg. Ha mégis úgy hozza a sors, hogy elrontod az ünnepet, legalább tégy azért, hogy szűnjön meg az általad szított gyűlölet, és ne kelljen szégyenkeznünk Európa boldogabb része előtt. Miattad.

Erőt, egészséget és ép elmét kívánok neked, Nagy Bandó.