Röhejország
Ha távolról nézhetnénk Magyarországot, röhögnénk rajta, miközben sajnálnánk az ott lakókat, mint ahogy szánjuk azokat a szerencsétleneket, akiknek Észak-Koreában kell élniük, vagy valamelyik ázsiai despota elnyomása alatt. Persze, nem tudjuk kívülről nézni, mert mi akkor is mindig vagyunk, ez a föld az otthonunk, a hazánk. Itt születtünk, s ha néha lábunkhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is…
Ismerjük az összes fontos verset, legyünk bármily messze a szülőföldünktől, ha akarnánk, sem tudnánk kívülállók lenni. Ezért nem tudunk röhögni azon, ami itt van, mert itt minden velünk történik. Szomorúak vagyunk és dühösek, és nem értjük, miért hagytuk, hogy így legyen. Hogy a miniszterelnök túszul ejtette az országot, barátai és üzletfelei lenyúlják a javainkat, olyan hűbéri rendszer épült ki, amelyben csak a csókosok járnak jól, és azok, akiknek valamennyi pénzzel befogják a szájukat.
A többieknek annyi. Szegények, hajléktalanok, másképp gondolkodók, ne számítsatok semmi jóra. Idősek, fiatalok, kismamák, nagymamák. Ne számítsatok semmire, mert a hatalom urai sem számolnak veletek.
A hatalom fura urai repkednek meccsre magánrepülőgépen, helikopterrel a feleség barátnőjének lakodalmába. Elüldözik az ország legjobb egyetemét, ahelyett, hogy két kézzel kapnának utána. Mert ők is tudják, hogy a tudás hatalom, és éppen ettől a hatalomtól félnek. Hatalomból elég nekik egy: a saját, szotyiköpködő birodalmi lépegetőjük.
Röhögnénk, ha nem a mi tönkretett hazánkról lenne szó ebben a végtelenül lehangoló, szomorú történetben.
