Kissinger lépései vitathatók voltak, de politikusi nagysága nem

Ahogy arról a Hírklikk is beszámolt, száz éves korában elhunyt Henry Kissinger, az Egyesült Államok volt külügyminisztere. Kissinger a hidegháború tetőpontján irányította az amerikai diplomáciát, Richard Nixon és Gerald Ford elnöksége alatt. Nevéhez fűződik a reálpolitika kifejezés, pontosabban, annak gyakorlása. Élete végéig befolyásos volt, sokan kikérték véleményét a világ dolgairól. 

Jeszenszky Géza történészt, volt külügyminisztert kértük arra, mondja el, hogyan látta ő Henry Kissinger munkásságát, s azt, milyen hatással volt a világra, no meg persze Amerikára.

Henry Kissinger munkásságát nagy vonalakban kétféle módon szokták megítélni, elsősorban az Egyesült Államokban, de általában külföldön is – mondta Jeszenszky. Egyfelől a realista politikus megtestesítőjének tartják, s bár bírálói is ugyanezt mondják, de azzal a kiegészítéssel, hogy ezzel semmibe vette az amerikai külpolitika idealista hagyományait.  Munkásságának két legjelentősebb hagyatékát – a Kínával kapcsolatos amerikai politika változását és a vietnami háború lezárását – is ennek mentén szokták megítélni, fejtegette.  

Ami a Kína-politikáját illeti, mint emlékezetes, az Egyesült Államok egészen a hetvenes évekig nem ismerte el az ázsiai országot, nem véletlen, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának is Tajvan volt a tagja. Bírálói szerint azzal, hogy az USA – Kissinger nyomán – elismerte Kínát, kiengedte az ázsiai országot a politikai karámból, s megágyazott annak, hogy mára az Egyesült Államok kihívójává váljék. A másik oldalon arra hívják fel a figyelmet, hogy Kissinger igazi célja az volt, hogy Kínával tartsa sakkban az akkor jogosan fenyegetőnek érzett Szovjetuniót (azokban az időkben a Moszkva és Peking egyre feszültebb viszonya még a fegyveres konfliktusig is eljutott). A realisták tehát üdvözölték, az idealisták pedig hibának tartották Kína elismerését.

Kissinger politikai tevékenységének másik, leginkább vitatott lépése a vietnami háború lezárására tett erőfeszítései voltak – magyarázta Jeszenszky, megjegyezve, hogy utólag talán ezzel többen értenek vele egyet. Kissinger maga is jó darabig héja volt, például az ő tanácsára bombázták a Vietkong Kambodzsába kiépített állásait, ugyanakkor a békét 1973-ban ő tárgyalta ki az észak-vietnami Le Duc Tho-val, amiért utóbb mind a ketten Nobel-békedíjat kaptak. Azért ehhez fontos adalék, hogy a hetvenes években az USA-ban nagyon megerősödött a vietnami háborút ellenzők száma, miután igen sok amerikai fiatal veszítette az életét a hatvanas évek második felében, a kommunizmus által fenyegetett Dél-Vietnam védelme érdekében indított, mind népszerűtlenebbé vált háborúban, jegyezte meg Jeszenszky Géza. Persze a státus quo elérését remélték azzal, hogy a két Vietnam megél egymás mellett, de utóbb Észak-Vietnam felrúgta a megállapodást. Kissinger kritikusai egészen odáig eljutottak, hogy nem érdemelte meg a Nobel-békedíjat.

Volt több más vitatott lépése is, a többi között sokan vádolják azzal, hogy Chilében hozzájárult Salvador Allende bukásához. Ám Jeszenszky szerint Allende deklaráltan marxista volt, s könnyen lehet, hogy ha életben maradt volna, akkor Dél-Amerikában a szabadság érdekét veszélyeztető kommunista-marxista rendszerek terjedhettek volna el. Ezt persze cinizmusnak is lehet minősíteni, sokszor kimutatták ugyanis, hogy Kissinger realista lépéseinek mennyi ártatlan áldozata volt, de ki tudja, mi lett volna, ha – magyarázta.

Kissingernek tehát ezek voltak politikai-diplomáciai működési a csúcspontjai. Miután visszavonult, tanácsadóként tevékenykedett, az egymást követő amerikai elnökök azóta is sorra konzultáltak vele. Még az Ukrajna elleni orosz támadással kapcsolatban is megnyilvánult: miközben mélységesen elítélte azt, a realizmusa mégis azt diktálta, hogy azt mondja, el tudna fogadni bizonyos területi nyereséget Oroszország javára. 

A történésznek indult Kissinger működésével a realizmusát szokták összekapcsolni – az első nagy művében, a Bécsi Kongresszussal és az utáni következő időszakkal foglalkozó, A World Restored című művére is vagy azt lehet mondani, hogy szerinte az a fontos, hogy béke lett, de akár azt is, hogy a rendezés konzerválta a reakciós Európát, s Kissinger ezt üdvözli, ahelyett, hogy idealistaként ítélné meg azt, mi történt.

Henry Kissinger a rendszerváltás után, 1991 nyarán járt Budapesten, s találkozott Antall József akkori magyar miniszterelnökkel – emlékezett vissza Jeszenszky Géza, akinek szintén volt alkalma beszélgetni az amerikai diplomácia nagy veteránjával. Kissinger mellettünk állt a délszláv háborúban – idézte fel a történteket az akkori magyar diplomácia vezetője. Ugyanakkor azt is mondta, hogy „Mint külügyminiszter értékelnem kellett a realizmusát, mint egy idealista történész ugyanakkor azt mondom, lehet, hogy jobb lett volna, ha nem teszi meg a realista lépéseit Kína és Vietnam vonatkozásában, azaz politikusként nagyra értékelem a működését, idealista történészként azonban minimum vitathatónak tartom a ténykedését”.  

Ugyanakkor a rendszerváltás előtt Kissinger – dacára európai hátterének – elfogadta a világ megosztottságát, ami azt jelentette, hogy elfogadta a szovjet blokkhoz való tartozásunkat, azzal, hogy nem kell bolygatni a bipoláris világot. „Számomra végül is szimpatikusabb volt a Budapestre szintén ellátogató Zbigniew Brzeziński, korábbi amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, aki úgy vélte, hogy igenis meg kell bolygatni a fennálló kétpólusú berendezkedést, s akinek jelentős szerepe volt az USA keményebb fellépésének az akkori Szovjetunióval szemben” – mondta Jeszenszky Géza. A volt külügyminiszter szerint ugyanakkor nagyon fontos, hogy Kissinger beemelte, tartósította az 1956-os magyar forradalmat a világtörténelemben és a diplomáciatörténelemben azzal, hogy külön fejezetet szentel '56-nak a monumentális Diplomácia című, ezer oldalas művében.