A boldogtalan ember nem mindig fordul el a politikától
A pszichológusok sokáig abból indultak ki, hogy a boldogabb emberek aktívabb állampolgárok, többet szavaznak, és általában többet vesznek részt a közéletben. Ezzel szemben feltételezték, hogy a boldogtalanság inkább passzivitást, politikai elfordulást és apátiát eredményez. A boldogtalanság fogalma azonban jóval összetettebb annál, mint hogy a „boldogság hiánya” lenne: magában foglalja az élettel való elégedetlenséget, anyagi bizonytalanságot, érzelmi hiányokat, rossz társas kapcsolatokat és a magányt is. Kutatások rámutattak, hogy az alacsonyabb jövedelem, a bizonytalan munkahely, az egészségügyi problémák vagy a kudarcélmények mind hozzájárulnak az egyéni boldogtalansághoz. Farkas Eszter és Szabó Gabriella, az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpontjának Politikatudományi Intézetének (PTI) munkatársai az Acta Politica folyóiratban megjelent tanulmányukban feltették a kérdés, vajon igaz-e, hogy a boldogtalan emberek kevésbé vesznek részt a politikai diskurzusban. Vagyis: a boldogtalan ember bezárkózik, elfordul a közélettől, és nem akar politikáról beszélni?
A társadalomtudósok szerint az elmúlt évek „turbulens időszakai” – a gazdasági és politikai válságok, a COVID–19 járvány és a háborúk – nemcsak az emberek biztonságérzetét, hanem mentális állapotát és egymással folytatott politikai beszélgetéseit is érdemben átformálták. A helyzetet súlyosbítja, hogy a közösségi média ma már elsődleges csatorna lett a politikai információk terjedésében, ami egyszerre teszi intenzívebbé és „érzelmileg telítettebbé a politikai eszmecserét. A nemzetközi boldogságkutatások arra utalnak, hogy az északi országok rendszerint a legboldogabbak között szerepelnek, miközben a balkáni régió és több kelet-közép-európai állam – Magyarországgal együtt – gyakran a legboldogtalanabb nemzetek között tűnik fel. A szakértők ugyanakkor kiemelik, hogy ez a tapasztalat egyes országokban évtizedek óta alig mozdul, máshol jelentősen változik, és országon belül is erős szóródást mutat. A kulturális normák is beleszólnak abba, ki mennyire meri nyíltan vállalni elégedetlenségét: vannak társadalmak, ahol rossz néven veszik a panaszkodást, és olyanok is, ahol magától értetődő a gondok megosztása. A szerzők emlékeztetnek a „boldogsággátlás” jelenségére is, amikor a túl látványos jókedvtől – babonás félelmek, irigységtől való ódzkodás miatt – tartanak az emberek, ami torzíthatja a felmérések őszinteségét.
A politológiai és szociálpszichológiai irodalom egyre következetesebben mutatja ki, hogy az egyéni elégedetlenség nemcsak visszahúzódáshoz, hanem politikai részvételhez is vezethet. Több vizsgálat szerint a kormányzattal szembeni elégedetlenség gyakran a polgári aktivitás egyik alapfeltétele: tiltakozáshoz, bojkottokhoz vagy akár radikálisabb akciókhoz is hozzájárulhat, ha az emberek úgy érzik, sérelmek érik őket a döntéshozatalnál.
Farkas Eszter és Szabó Gabriella vizsgálata azt próbálja feltárni, milyen módon függ össze az „önbevallott boldogtalanság” néhány hétköznapi politikai interakcióval, részt vesznek-e az emberek politikai beszélgetésekben, bátorítanak-e másokat szavazásra, illetve próbálják-e ismerőseiket valamilyen politikai cselekvésre rávenni? Elemzésük nem szűkült a formális részvételre – például a szavazásra –, hanem a személyes és online kapcsolatok olyan helyzeteire is kiterjedt, ahol a polgárok egymást igyekeznek mozgósítani. A szerzők a 2017 és 2021 között felvett, több országot lefedő World Values Survey adataira támaszkodtak, így országok közötti különbségeket és társadalmi-demográfiai eltéréseket is figyelembe tudtak venni. Az eredmények azt mutatják, hogy a magukat kevésbé boldognak valló válaszadók nagyobb valószínűséggel beszélgetnek politikáról, gyakrabban biztatják ismerőseiket szavazásra vagy más politikai cselekvésre, mint a „meglehetősen boldog” vagy „nagyon boldog” kategóriába tartozók. Ez a megfigyelés ellentmond annak a korábbi, széles körben elterjedt feltevésnek, amely a boldogságot és a politikai részvételt szinte automatikusan együtt mozgó jelenségként írta le. A szerzők szerint úgy tűnik, hogy az elégedetlenség és a sérelemérzet gyakran nem elnémítja, hanem inkább beszédre készteti az embereket. Magyarázatot keresnek helyzetükre, és másokat is igyekeznek meggyőzni saját értelmezésükről.
Külön kiemeli a tanulmány a közösségi média szerepét. A kutatók szerint azok az állampolgárok, akiknek médiafogyasztása erősen a közösségi oldalakra épül, nagyobb eséllyel próbálnak másokat politikai cselekvésre ösztönözni, vagy legalábbis véleményük formálására hatni. A közösségi média intenzív használata egyrészt folyamatos politikai ingeráradatot, másrészt olyan kapcsolathálókat teremt, amelyekben a politikai üzenetek gyorsan és sokfelé terjednek. A kutatás azt is jelzi, hogy akik rendszeresen megvitatják a politikai kérdéseket a barátaikkal, nagyobb arányban bátorítják őket szavazásra vagy más részvételi formákra.
A vizsgált demográfiai minták részben igazolják a korábbi szakirodalmat: a férfiak, az idősebbek és a magasabb iskolai végzettségűek körében nagyobb valószínűséggel fordul elő, hogy politikai cselekvésre buzdítanak másokat vagy gyakran beszélgetnek politikáról. A munkanélküliek ezzel szemben ritkábban kapcsolódnak be ilyen interakciókba, amit a szerzők részben a társadalmi elszigeteltséggel, részben a politikai hatékonyságérzet hiányával hoznak összefüggésbe. A tanulmány kiemeli: a boldogtalan embereket nem lehet egységesen passzív, apolitikus tömegként leírni, inkább olyan heterogén csoportként jelennek meg, amelynek egyik része visszahúzódik, másik része viszont kifejezetten aktív a politikával kapcsolatos beszélgetésekben, sőt, gyakran ők a véleményvezérek a környezetükben.
A szerzők értelmezésében a sérelmekre építő politikai környezet – ahol a politikai cselekvés fő mozgatórugója az igazságtalanság, a hátrányok vagy a kielégítetlen igények érzése – különösen alkalmas arra, hogy az elégedetlen polgárokat a viták és cselekvés irányába terelje. Ezek a sérelmek gyökerezhetnek történelmi igazságtalanságokban, rendszerszintű diszkriminációban vagy gazdasági marginalizációban, az így kiváltott érzelmi állapotok és a társadalmi beágyazottság együtt alakítják, hogy az elégedetlenségből politikai síkra terelt panasz, szervezett tiltakozás vagy éppen cinikus apátia lesz-e. A tanulmány szerint a boldogtalan, de politikailag aktív állampolgár egyszerre lehet a fennálló rend kritikusa és a változás követelője.
A politikai beszélgetések és a szubjektív jóllét viszonyáról a szerzők több lehetséges magyarázatot is felvetnek. Egyrészt nem zárják ki, hogy maga az elégedetlenség, a gyakran konfliktusos politikai viták önmagukban is növelhetik a társadalmi stresszt, a szorongást vagy a depressziós tüneteket. Más kutatások ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy bizonyos típusú politikai részvétel – különösen a közösségépítő, támogató aktivitások – hosszabb távon akár javíthatják az életelégedettséget is.
A tanulmány amellett érvel, hogy a boldogtalanságot nem szabad automatikusan a „jó állampolgári magatartás” ellentéteként kezelni. A szerzők inkább úgy látják, hogy az elégedetlen polgárok sokszor aktívan keresik a lehetőséget véleményük kifejezésére és megosztására, és ezen keresztül érzelmileg is kapcsolódni próbálnak politikai közösségekhez vagy saját hazájukhoz. Mivel az állampolgárság nemcsak jogok és kötelezettségek halmaza, hanem érzelmi és identitásbeli kötődés is, a boldogtalansággal párosuló politikai aktivitás a politikai status quo megkérdőjelezésének és a változás iránti igénynek fontos motorja lehet.
Farkas Eszter és Szabó Gabriella végül több nyitott kérdést hagy az olvasó és a szakma számára. Egyrészt felvetik, hogy vajon maga a politika idézi-e elő a boldogtalanság érzését a polgárokban, vagy inkább a tágabb élethelyzetből fakadó elégedetlenség „csatornázódik” át a politikai térbe? Másrészt arra kérdeznek rá, hogy az általános boldogtalanság milyen mértékben alakulhat át kifejezetten állampolgársággal kapcsolatos sérelmekké, intézményekkel szembeni bizalomvesztéssé? A boldogtalan emberek mennyire fogékonyak bizonyos típusú politikai üzenetekre, konfliktusokra vagy kommunikációs stílusokra? Szerintük a jövőbeli vizsgálatok kulcskérdése az lesz, hogy a különböző politikai és kulturális környezetben mikor vezet az elégedetlenség fokozott részvételhez, és mikor inkább visszahúzódáshoz és apátiához.
