A halál ötven napja

Most, ráadásul megadatott neki, hogy valódi egyenruhásokkal vegye körbe magát, dacára annak, hogy elsősorban egészségügyi problémával állunk szemben. Igaz, annak viszont nem találja a világ az ellenszerét, akkor pedig már miért ne lehetne katonákat, rendőröket, katasztrófavédőket alkalmazni? Természetesen segíteni ők sem tudnak – jó, rendben, fertőtlenítésben erősek –, de legalább a rendet, a fegyelmet, a parancsuralmat sugallják. Azt, amiben Orbán Viktor otthon érzi magát.

Ráadásul: kétségtelen, hogy háborúban állunk, ezt senki sehol nem tagadta, az egész földkerekség hadban áll, illetve, sajnos, egyelőre hadilábon áll. Mármint a megoldással. Ezért is adtam az írás címének a legendás filmre emlékeztetőt; lassan ötven napja, hogy hazánkban is kimutatták az első fertőzötteket – azóta sem tudom, miért pont irániakat –, és amióta igazán komolyan kell venni, hogy Magyarországot sem kerüli el a járvány. Azóta tudjuk azt is, hogy ez együtt fog járni sok-sok halálesettel. Itthon egyelőre – arányait tekintve  meglehetősen sokkal. Hiába, no, egy háború veszteségekkel is jár, bár az eddigi hivatalos adatok szerint,az elhunytaknak amúgy sem volt túl sok esélyük az életre. A közzétett adatok ugyanis nem pusztán idős – helyenként nagyon idős – emberekről szólnak, hanem olyanokról, akik rengeteg alapbetegséggel küzdöttek, minimum magas vérnyomással és cukorbajjal.

Az információk alapján, akár meg is nyugodhatunk, legalább is azok, akik most nem rohannak vérnyomást és cukorszintet mérni. A többséggel szemben, semmi esélye a vírusnak. Nem tudhatjuk persze, hogy mit hoz a holnap, Budapest milyen veszélyt jelent az országra, de a hadvezér, a Tábornok kezében tartja a hadműveletet.

Vagy mégsem?

Lehet, hogy nem a hadilogika itt a nyerő. Lehet, hogy mégsem kellene ápolásra szoruló embereket kipaterolni a gyógyintézetekből? Lehet, hogy nem azokkal kellene háborúzni, akik az egészségünk megvédésének logikus lépéseit követelik? Lehet, hogy nem – az átmenetileg földfelszínre kerülő – egészségügyért felelős államtitkár dörgő figyelmeztetésére kellene odafigyelni? Aki ugye a kórházszövetség – kórházakat elhibázottan kiürítő, igazságtalanul kirúgott igazgatókat megvédő nyilatkozatának esett neki? És, aki az orvosi hivatásukat híven teljesítő, az értelmetlen parancsot kritizáló kollégát fenyegeti? Lehet, hogy nem olyan tisztifőorvosra lenne szükség, aki szintén belemenekül a parancsra cselekvők logikájába?

 Lehet, hogy egyszer és mindenkorra abba kellene hagyni a háborúsdit?

Közeleg a halál ötvenedik napja, és ki tudja hány nap áll még előttünk. A mi Vezérünk egyelőre arra játszik, hogy megúszhatja a válságot. Megúszhatja száz nappal, de a parancsnoki hídon viszont ott maradhat az idők végezetéig. A mi Vezérünk azt reméli – ezért zsuppoltatja ki a kórházakat –, hogy elkerülhetők lesznek a tömegjelenetek, nálunk senki nem készíthet olyan felvételeket, mint amilyeneket Bergamóból szórtak szét a világba. Azt pedig, ha otthon, csöndesen halnak meg az emberek, senki nem tudja hírré tenni, filmesíteni, és még csak a statisztikában sem jelenik meg. De a mi Vezérünk azt is reméli, hogy a gazdasági válságot is megúszhatja; Matolcsy tábornok segédletével, győzelmi jelentéseket adhat a még tiltakozni sem képes, végképp legyengült társadalomnak. Akik pedig elhullanak a hosszú harc alatt, ki törődik velük, vagy, ahogy Parragh László fogalmazott: áldozatok mindig is voltak, vannak.

Ez ellen pedig ki emelhetne szót, ha egyszer világos volt a fogalmazás: egy katonai akció kellős közepén tartunk. Áldozatokat már látunk szép számmal, győzteseket még nem. Ha csak a tábornoki kar – nevezzük őket most NER-lovagoknak – folyamatos térnyerését, gazdagodását nem tekintjük annak.