A magyarországi válság felelőse továbbra is hatalmon, de vajon meddig?

Talán minden eddiginél durvább beszédet mondott a parlament nyitó ülésén Orbán Viktor. Ennek az interjúnak ugyan kifejezetten a Kötcsén beharangozott „nagy terv” lenne a témája, de nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg: mi végre ez a tőle is szinte szokatlan erősségű uszító, „mindenkinek nekimegyek" hangvétel? Sarokba szorítva érzi vajon magát, és ilyenkor reflexből általában a nyüszítés és a támadás a reakció? Vagy talán valami konkrét stratégia mentén mondta el Orbán ezt a beszédet? 

Nem vagyok pszichológus. Kétségtelen, hogy már jó ideje tanúi vagyunk annak, hogy megy a vagdalkozás, az összevissza beszélés, mások gyanúsítása, az, hogy mindenért mást tesznek felelőssé – már a multiknál tartunk, akik természetesen együttműködnek Brüsszellel, a baloldallal, a nemzetközi libsi körökkel stb. A magam részéről én azt látom e mögött, hogy kezdenek összeállni egy csomaggá az elmúlt 13 év különböző kisebb és nagyobb hibái, jobban mondva inkább bűntényei. És ez rázúdul az országra. Már itt van közvetlenül a fejünk felett, sőt már le is ereszkedett. Nem az infláció meg a gazdasági és társadalmi problémák kényszerültek térdre, hanem a magyar társadalom. 

Bűntények?

Igen. Aki ugyanis 13 év hibás politikájáról, gazdasági, környezetvédelmi, oktatásügyi politikájáról stb. beszél, az nem jól fogalmaz, mert semmiféle szakpolitika nem volt 13 év óta, csak és kizárólag hatalmi politika. Orbánnál és belső köreinél minden a hatalom megszerzésének és megszilárdításának volt és van alárendelve. Ha valamely intézkedésről azt gondolták, hogy erősíti a hatalmukat, azt jóváhagyták, amelyikről nem, azt meg kihúzták. Nem volt egyetlen területen sem szakpolitika. És ez a hatalmi politika eredményezte a gazdasági, társadalmi, sőt, azt mondanám, nemzeti válságot. A magyar kormánnyal szembeni nemzetközi bizalom ma már nem is nulla, hanem mínusz. És ezt próbálják ellensúlyozni törökökkel, türkökkel, azeriekkel stb., s teszik ezt természetesen a kereszténység védőbástyájának szerepében tetszelegve. Persze legtöbbször látványosan kiszúrja a szeg a zsákot: a legutóbbi uniós vétó Hegyi-Karabah kapcsán ilyen szeg, hiszen tudtommal az örmények keresztények, és mi állítólag az egyedüli igazi keresztények lennénk Európában... Merthogy Orbán szerint ma már az „istentelen” Nyugat-Európától is meg kell védeni a kereszténységet.

Térjünk át a Kötcsén elhangzottakra. Ott Orbán arról beszélt, hogy „nagyok, erősek és gazdagok akarunk lenni”, azt szeretné, hogy „tiszteljen minket a világ”, ehhez pedig van egy 15 pontos „nagy terve”. Ezzel kapcsolatos első kérdésem: mi kellene ahhoz, hogy Magyarország ilyen országgá váljék?

Előre bocsájtva: jómagam is nagyon örülnék, ha gazdagok lennénk. De gazdagnak lenni igen relatív fogalom. A „fenntartható” vagy elérhető gazdagságot nem kizárólag vagyonban, hanem például erkölcsben, viselkedésben, az együttműködés hatékonyságában is mérik. Erősnek és nagynak lenni?! Magyarországon állítják elő az Európai Unió társadalmi termékének alig több mint egy százalékát – megjegyzem, ez az egy százalék is csak úgy tudott összejönni, hogy az angolok kiléptek az EU-ból. Ebben az egy százalékos helyzetben alapvető, hogy mire építhető a tisztelet – ha már Orbánék állandóan fennhangon hirdetik, hogy tiszteletet követelnek maguknak. De a tisztelet nem arra épül, hogy valakik nagyok, hanem arra, hogy megbízhatóak. Az erő ott kezdődik, hogy van egy stabil értékrendem, hogy betartom az alapvető európai játékszabályokat, és építem a bizalmi tőkét, szolidáris és együttműködő vagyok. Ezek alapvető elemei a tisztelet kivívásának. De mi úgy akarunk magunk iránt tiszteletet parancsolni, hogy közben alpári stílusban szidjuk azt, akitől ezt ki akarjuk csikarni. S ahogy ezt Orbánék csinálják!  Nos, annak nem csak a diplomáciához, hanem az alapvető emberi erkölcshöz és nemzetközileg elfogadott, gyakorlatilag mindennapi normákhoz sincs semmi köze. 

És mi a helyzet a szuverenitással, ami – a tisztelet mellett – állandóan hangoztatott követelményük? 

Nem él ebben a világban az, aki ilyen szinten követeli magának a szuverenitást! Mai világunkban még az Egyesült Államok sem szuverén, lásd például az amerikai-kínai kapcsolatok bonyolultságát. Az uniós GDP egy százalékával miféle szuverenitásnak van helye? Szuverenitás az orosz energiaimporttól? A német autógyáraktól? Az egyre nagyobb kínai befolyástól? Minden normális kis ország a szuverenitás helyett arra törekszik, hogy megtartsa és lehetőleg növelje a mozgásterét. Mert ideje lenne bevésni a magyar emberek tudatába, hogy az úgynevezett szuverenitás éppen ellenkező hatást vált ki, vagyis a különben okos politikával elérhető szerény, de az ország súlyához képest érdemleges mozgástér-bővítést akadályozza. Konkrét példával: ha az unión – és nem a világon! – belüli egy százalékos magyar GDP-arányt normális politika esetében bizonyos területeken úgy lehetne kihasználni, ha a beleszólásunk az uniós ügyekbe 2-3-5 százalékos lenne, ami óriási eredmény lenne. A szuverenitás – Orbánék minden szólama ellenére – nálunk a mozgástér szűkítését jelenti. Ennek pedig az az oka, hogy elvesztettük a bizalmi tőkénket, amivel nem nőtt, hanem csökkent a mozgásterünk. Napi példák sorát tudja bárki felhozni erre, elég csak a normális híreket hallgatni, olvasni. Ha valaki ezt teszi, akkor naponta szembesül azzal, hogy hova jutottunk a mozgásterünkben a bizalmi tőke és szolidaritásunk hiánya miatt. Mennyire nincs a magyar hivatalos politikának – a saját hibájából – mozgástere a magyar érdekek érvényesítésére. Amúgy pedig az alapvető kérdés is jogos: mi a magyar érdek? Ki határozza meg azt? Vajon Orbán Viktor és Mészáros Lőrinc érdeke lenne a magyar érdek? Vagy kié?

A Telexnek köszönhetően kiszivárgott hírek szerint persze megtudhattuk azt is, hogy mi kell Orbán szerint a fent már idézett céljai eléréséhez. Szeretném tételesen kikérni az ön véleményét róluk. Vegyük sorba őket, egyenként. A demográfiai fordulat elérése volt az első, amit Orbán – a híradások szerint – megnevezett.

Kétségtelen, hogy 1,26-ról 1,52-re nőtt a termékenységi ráta – igaz, 2,1-es kell ahhoz, hogy a lakosságszám ne csökkenjen. Ez a növekedés is úgy jött azonban létre, hogy a magyar gyermekek egy és növekvő része külföldön születik, kivándorolt magyar szülők gyermekeként. Ahhoz, hogy elérjük a 2,1-es rátát, ahhoz vagy az kell, hogy itthon szülessenek meg ezek a gyerekek vagy hogy hazajöjjenek a szülők velük. Ez több, mint ambiciózus feladat, sőt, ki merem jelenteni, hogy irreális cél a jelenlegi gazdasági és bizalmi tőke-hiányos helyzetben. És még ha valami csoda folytán sikerülne is elérni ezt a célt, akkor is ennek a munkaerőpiaci hatása mostantól számítva 20-25 év. A nagy kérdés: mi történik addig, a következő húsz évben? Ráadásul egy ország népessége és az ország teljesítőképessége nem mennyiségi, hanem minőségi kategória. Milyen érdekes, hogy a 7,5 milliós Svájc vagy a 8 milliós Ausztria milyen jól elvan. A tanulság: nem feltétlenül kell 10,5 milliós magyarság, akiket jobbágysorban, modern rabszolgaságban kell tartani – mert ez az, amit Orbán szeretne. Egy lehülyített lakosság kétszer akkora is lehet, mint a mostani, de akkor is alkalmatlan lenne a 21. századra. Lehetnek a diktatúra talpnyalói, s akinek a talpát nyalják egy ideig még jól is érzi magát, de ebből nemhogy 21. századi ország, de még huszadik századi sem lesz. 

Ha demográfiáról beszélünk, akkor óhatatlanul ki kell térni a társadalom elöregedésére. Ez mekkora problémát okoz?

Valóban, demográfiai okok miatt nálunk is nagyon felgyorsult a társadalom elöregedésének a folyamata. Egyre több a nyugdíjas, egyre kevesebb a fiatal. Nálunk ráadásul az öregedési folyamatot – és a korai halálozást is – erőteljesen gyorsítja az egészségügy katasztrofális állapota is. A társadalom elöregedése persze nem csak magyar probléma, s a megoldására különleges intézkedéseket lehet hozni. Továbbmegyek, több helyen hoznak is, és van, ahol sikerrel. Az más dolog, hogy a kormány fennen hirdeti, hogy „ide migráns pedig nem jöhet”, miközben kiderült, hogy akár félmillió vendégmunkást is ide akarnak hozni, csak éppen azzal nem számolnak, hogy ha ez ténylegesen megvalósul, annak súlyos gazdasági és társadalmi következményei lesznek, amikkel jó lenne megismertetni az elbutított lakosságot. Az embereknek joguk van tudni, mindennek milyen növekedési, technológiai, szociológiai stb. feltételei és következményei vannak. De nem, ehelyett a gyűlölködést szítják csupán. 

És az elvándorlás?

Ez a harmadik fontos kérdés ebben a témakörben. Hiába születik több gyerek, ha a felnőtt lakosság egyre nagyobb része másutt keresi a jövőjét. Hozzáteszem: a 2004-2010 közötti időszakhoz képest 2010 után drámai mértékben felgyorsult a képzett, jövőorientált fiatalok elvándorlása. Még fontosabb, hogy messze nemcsak anyagi okok miatt vándorolnak el a magyarok a hazájukból. A bizonytalanság, a Magyarország jövőjével kapcsolatos aggodalom, sok esetben a konkrét félelem, a bizalmi tőke és a szolidaritás hiánya a fő motiváló erő a számukra.  

Térjünk át Orbán egy másik feltételére, a munkaalapú gazdaság létrehozására. 

Ezzel kapcsolatban több minden az eszembe jut. Mit nevezünk munkának a 21. században? Szerintem arra kell törekedni, hogy minél nagyobb hozzáadott értéket teremtsen az elvégzett munka – ez pedig nem az összeszerelő tevékenység, ami a modern rabszolgamunka, nem a minimálbéres munka, nem a szakképesítés nélkül végezhető munka. Ezek ugyanis semmi hozzáadott értéket nem teremtenek, kizárólag az Orbán-rendszer fenntarthatóságának az alappillérét erősítik. A másik, ami eszembe jut a munkaalapú gazdaság céljáról, az egy emlék a saját gyerekkoromból: volt egy Rákosi Mátyás elvtárs által rendszeresen használt lózung, a „dolgozó nép” (ugye a párt neve is a Magyar Dolgozók Pártja volt), ami a munkásosztályból és a vele szövetséges parasztságól állt, az értelmiség ebből ki volt zárva, merthogy szerintük az nem termelt értéket. Az már csak egy megjegyzés ehhez, hogy több, mint furcsa, egyenesen visszataszító, amikor olyan valaki beszél a munka alapú gazdaságról, társadalomról, akinek az életben gyakorlatilag nem volt normális, mindannyiunk által megtapasztalt munkaviszonya. A XXI. századi munka feltétele a magas hozzáadott érték, az innováció, a rugalmas, nyitott és jövőorientált munkaerő, amely stabil, kiszámítható politikai, társadalmi, gazdasági környezetben dolgozik. Ehhez pedig fejlett egészségügy, oktatás, és jövőorientált tudati állapot tartozik. Mindenki tudja, hogy ettől sajnos messze vagyunk, ráadásul jóval messzebb, mint 13 éve voltunk.

Orbán azt is mondta, hogy hitelfelvételek helyett hitelezővé és modern ipari nemzetté kell válnunk. Erről mi jut az eszébe?

Elsőként egy kérdés: hogyan legyünk hitelezők, amikor hatalmas hitelfelvételi deficitünk van az uniós pénzek elmaradása miatt? Az azonnali összeomlást megakadályozandó, ki kell menni a nemzetközi piacra, s miután mások már nem nagyon állnak szóba velünk, ezért az arab és kínai hitelpiacon veszünk fel hitelt magasabb kamattal és rosszabb visszafizetési kondíciókkal. Nem véletlen, hogy a visszafizetési teher – GDP-ben mérve – a korábbi 1,5 százalékról pillanatokon belül 4 százalékra nőtt. Emellett természetesen van hitelezés is, hiszen a NER-lovagok és azok külső kapcsolatai kapnak kölcsönöket, persze a mindannyiunk által befizetett adóból. Kíváncsi lennék arra – még nem láttam ilyen kimutatást –, hogy csak az elmúlt egy évben, összehasonlítva a korábbiakkal, mekkora magyar magántőke hagyta el az országot, a kismegtakarítóktól a NER-es nagybefektetőkig. Ezek azok a pénzek, amelyeket Tiborczék, Mészárosék és társaik kiforgattak külföldre az ottani saját érdekeltségeikbe, nem kis részt pedig külföldön tárolt magánvagyonaikba. Az ellopott pénzzel magukat hitelezik. És erre a társadalom valamiért még mindig nem hajlandó vagy képes rádöbbenni. Mindenesetre belátható időn belül a magyar gazdaság nettó hitelfelvevő marad. A kérdés, hogy jó vagy rossz feltételekkel tudunk felvenni kölcsönöket a nemzetközi piacon. És ha bekövetkezik, aminek – lehet előbb, mint utóbb – be kell következnie, egy hatalmas gazdasági csőd (amit szeretnék kezelhetőnek látni), akkor ennek a kezelése nagyon jelentős további hitelfelvételeket tételez fel. 

Nem tért még ki a „modern ipari nemzet” kitételre.

Visszakérdeznék: mi az, hogy modern és mi az, hogy ipari? Az ipar, mint minden terület, például a mezőgazdaság is, egy tömegnyi szolgáltatással, oktatással, bizalmi tőkével, kapcsolatrendszerrel stb. függ össze. Nem választható szét az ipar, a szolgáltatás, no meg a munkaerő minősége, és persze a bizalom és így tovább. Ezek mind kölcsönösen összefüggnek. Szóval, mit is értünk modern iparon? Az összeszerelő tevékenységet?

Még visszatérve a hitelezésre, ott példaként említette Tiborczot, Mészárost, no meg a NER-lovagokat és a köreiket, mint vállalkozókat, akik hitelezők – persze a maguk „érdekes” módján. Orbán egyik pontja a magyar vállalkozókról szól. Mint mondta, a magyar vállalkozóknak külföldön is be kell fektetni, a profitot pedig haza kell hozni. Akkor önnek mi a problémája azzal, hogy ezek a körök külföldön is befektetnek? 

Úgy látszik, nekem mindig kérdések jutnak eszembe ezekről a célokról. Mert kérdem én: mi az, hogy magyar vállalkozó? Én idézőjelbe teszem ezt a kifejezést azóta, hogy 13 éve csak hatalmi politika folyik. Ezeknek az embereknek semmi közük nincs egy normális vállalkozáshoz. Egy normális vállalkozó a saját vagyonát kockáztatja, nem adófizetői pénzből gazdagodik meg. Egy normális vállalkozó ismeri a piacot, azt, hogy mennyire stabil a befektetési környezete, s ha úgy ítéli meg, hogy nem az, akkor visszafogja a befektetését. Egy normális vállalkozó ismeri a munkaerőpiacot, a hitelezői környezetet. A normális vállalkozónak végezetül alapvető tulajdonsága, hogy jövőorientált értéktermelő tevékenységbe fektet be. A mai magyar NER-„vállalkozóknak” az ég egyadta világon semmi közük nincs a normális vállalkozáshoz. Nem a saját pénzüket kockáztatják, nem folytatnak értéktermelő tevékenységet, tulajdonképpen nem mások, mint csak ingatlanpiaci spekulánsok.  

Ennek ellenére, hazahozhatnák a külföldi befektetések utáni nyereségüket.

Azzal is van azért problémám. Mégpedig az, hogy hatalmas adófizetői pénzekből és nem vállalkozói tevékenységből termelt profit hagyta el eleve az országot. Ne már a multikat szidjuk, hogy elviszik innen a nyereségüket! Megjegyzem, ők ezt nagyrészt a bizalom teljes hiánya miatt teszik, ha ugyanis lenne bizalom, akkor találnának megfelelő helyet idehaza is a profit kedvező beruházásához. A másik: hazahozni a nyereséget parancsra, az egyszerűen nem megy. Orbán parancsuralmi rendszeréhez a nyereség – hozzáteszem még Mészárosék mesterséges profitja – sem hajlandó illeszkedni. Helyette viszont beszélünk arról, hogy hozzák haza, miközben itthon az adófizetői pénzekből immár ezer milliárdot adtunk nagyon alacsony értéket termelő külföldi, napjainkban főleg kínai beruházások támogatására. S ebben még nincs is benne az ilyen beruházásokhoz kötődő pótlólagos infrastruktúra-fejlesztés, nem is beszélve az egészség- és környezetkárosítás rövid és hosszabb távú negatív hatásairól. Mindenesetre szemet szúr minden normális, önérzetes magyarnak – ha már magyar identitásról beszélünk (apropó, ezt is meg kellene határozni, hogy micsoda!) –, ha például itt kínaiak építenek egy vasutat, ami az ő érdekük, arra miért kell a magyar kormánynak hatalmas hitelt felvennie és eladósodnia? Fizessék ők, ha akarják! Már amennyiben egy felelős kormány egyáltalán engedélyezi az ilyen tevékenységet.

Akkor térjünk rá a következő orbáni pontra, a hadseregfejlesztésre. 

Én ezúttal is kérdezek: mire, ki ellen készül egy már kevesebb, mint tíz milliós ország, amely tagja a NATO-nak, az Európai Uniónak és Schengennek? Hol az ellenség? Csak nem a NATO és/vagy az EU az? És a kérdés után néhány szó a hatásáról. Ha megvalósul ez a fejlesztés, annak több, elég gyorsan érvényesülő negatív következménye van. Az első: mind a hadseregnek, mind a hadiiparnak nagy a munkaerő-igénye, így még nagyobb lyukat üt az amúgy is munkaerő-, de legalábbis minőségi munkaerő-hiánytól szenvedő piacon, kivonja a normális értékteremtő folyamatból a jó munkaerőt. Emellett felmerülnek olyan kérdések is, mint például: minek kellenek a fegyvergyárak? Mekkora költségvetési tételt jelentenek úgy, hogy ezt a pénzt máshol sokkal jobban, hatékonyabban, a 21. századi kihívásokra való sikeres felkészülésként is lehetne hasznosítani? Ebből következik a következő negatív hatása: teljesen fölöslegesen óriási költségvetési hányt termel, miközben a csuda tudja, hogy ki és mire használja majd fel a már a termelés idején is – legalábbis a 21. századi „hadviselés” szempontjából – elavult fegyvereket. 

Az tény, hogy vannak nemzetközi kötelezettségeink és vannak ebben adósságaink. Gondolok itt arra, hogy a NATO-tagsággal együtt jár, hogy a GDP két százalékának megfelelő összeget kell erre a célra fordítanunk évente.

Ezt én értem, de a 21. századi hadviselésre, védekezésre kellene fordítani ezt a pénzt, amihez közük nincs sem a lőfegyvereknek, sem a tankoknak. Szellemi, egészségi, környezeti és tudatvédelmi fegyvert kellene gyártani. Az összeg töredékéből ily módon a mostaninál sokkal jobban fel lehetne készíteni Magyarországot az esetenkénti bizonytalan helyzetekre, akár nemzetközi válságokra, akár belső fejlemények eredőire. Nagyon lényeges és kevesen említik: amikor beléptünk az EU-ba, senki sem gondolt arra, hogy a földrajzi bővítés alapvető geostratégiai jelentőséget fog kapni – az orosz invázió után ez azonban bekövetkezett, a térségben elsősorban Lengyelország és Románia geostratégiai pozíciója felértékelődött, miközben Magyarországé nem. Mondjuk, eleve is talán csak egy kicsit lehetett volna, de mi magunkat fosztottuk meg attól, hogy felértékelődjünk, sőt, sokat tettünk azért, hogy leértékelődjünk. Jellemző, hogy Nyugaton már megjelentek olyan találgatások, hogy mi lenne akkor, ha az ukrajnai helyzet Ukrajna számára kedvező rendezéséért cserébe felajánlanák az oroszoknak a magyarok kiléptetését a NATO-ból. 

És végül, de nem utolsósorban: energetikai önellátás Orbán célja. Ennek része, hogy Pakson orosz helyett francia üzemanyaggal menjen az erőmű. Ebben sem lát rációt?

Én ebben nem rációt, hanem alapvető önellentmondást látok. Mármint abban, hogy Paksra orosz helyett francia üzemanyag érkezzen. Ez egyelőre persze eleve nagyon bizonytalan, oda-vissza megerősítés és cáfolat hangzik el. De ettől függetlenül, ez legfeljebb függőségi diverzifikációt eredményez, aminek semmi köze sincs az önellátásához. Maximum több oldalról próbálunk függőséget kialakítani – mondjuk, már ezt kellett volna régen csinálni ahelyett, hogy tovább erősítettük az orosz függőséget. Legutóbb 2021 szeptemberében kötött a kormány pótlólagos gázszerződést az oroszokkal – ennek a gáznak a költsége sokkal magasabb, mint a világpiaci földgázár. Mondjuk, jó lenne erről (is) többet tudni. Ami pedig az energiabeszerzés földrajzi diverzifikációját illeti, már 2010-től meg lehetett volna csinálni, és folyamatosan és jelentősen csökkenteni lehetett volna az egyoldalú orosz függőséget. Nem kevés uniós pénz is rendelkezésre állt volna ilyen célra. Akár más beszerzési forrásokra, akár – és nem utolsósorban – hazai energiatakarékosságra, továbbá új energiahordozók hazai kifejlesztésére, gondolok itt a szél- és a napenergia hasznosítására.

Ha már itt tartunk, óhatatlan szóba kell hozni az akkumulátorgyár-építési boomot Magyarországon. Az vajon nem segíti az orbáni cél elérését?

Egyáltalán nem, épphogy szöges ellentétben áll az energia-önellátással. Az akkumulátorgyáraknak óriási energiaigényük van. Ha ilyen gyárakat akarunk, akkor tovább kell erősíteni az energiafüggőségeket, újabb gázerőművekre van szükség, pótlólagos földgáz behozatalra. Szépen hangzanak a katari, meg azeri stb. gázimportra vonatkozó szólamok, hogy majd így hajtjuk végre a függőségünk diverzifikációját – s ez persze önmagában rendben is lenne –, de azt azért ne felejtsük el, hogy ez nem olyan, mint amikor mondjuk elfogy a boltban a vaj. Hiszen ekkor rendelek egy kilót és másnap már tudom árulni. De a gázimport beindítása öt-hat éves előkészítést igényel, a meglévő nemzetközi csőkapacitás ugyanis már eleve alkalmatlan ennyi behozatalára. Új vezetékre vagy a vezetékek jelentős bővítésére van szükség. Emellett olyan vezetékekről beszélünk, amelyek földrajzilag és geopolitikailag veszélyes területeken haladnak át. Nem biztos, de lehet, hogy egészen más függőségeket vagy zsarolási potenciálokat hoz magával az ilyenfajta földrajzi diverzifikáció.

Érdekes, hogy Orbán csak az energetikai függésről beszél, pedig globális világunkban minden területen megvan ez a függés. Erről mindig mélyen hallgat...

Így van, messze nem csak energetikai függés van, hanem strukturális, s nem is csak földrajzi függés. Az elmúlt 13 év áldatlan kormányzásának köszönhetően, nagyon legyengült a magyar gazdaság értéktermelő képessége, ma már mindenki csak az összeszerelésről beszél, s nem az innovációra koncentrál. Ma a magyar gazdaság szerkezeti függősége erősebb, mint 20 éve volt, ami alapvetően kormányzati bűn. A magyar kis- és középvállalatok alig tudnak ezekben a láncolatokban részt venni. Minden más ország arra törekszik, hogy integrálja a saját vállalkozásait ezekbe a multi láncokba. Egy kínai akkumulátorgyár Németországban is megtelepedett, de ennek feltétele volt, hogy számos német kkv-t bevont a termelési-ellátási-együttműködési láncba. Ezzel szemben magyar vállalatok iránt a kínaiak nem érdeklődnek, sőt, közölték, hogy mindenre megvannak a kínai beszállítók. Ez egészen durva strukturális függőséget jelent, nem beszélve a felkészült vagy felkészíthető magyar kis- és középvállalatok kiiktatásáról.

Mindezek alapján (is), mi az ön végkövetkeztetése? 

Három szintű válsággal áll szemben Magyarország. Nem tudom, hogy a politika számára ez egyáltalán felmerül-e, de mind a három erőteljesen veszélyezteti a hatalmat, s akár romba is dönt(het)i.  Az első a gazdasági válság, ami tovább mélyül, lásd pénzügyi problémák, infláció, eladósodás, árfolyam, alkalmatlan gazdasági szerkezet stb. Ez a gazdasági-pénzügyi válság – megfelelő szakértelem mellett és jelentős külső segítséggel – technikailag másfél-két év alatt kezelhető. Igaz, nagyon jelentős társadalmi, gazdasági költséggel, aminek a terhét mi, mindannyian viseljük. Pénzt ugyanis lehet szerezni egy hatalomváltás után, s akkor az uniós pénzcsapok is megnyílnának. A válság második szintje már évtizedes kezelést igényel: óriási türelmet, nemzeti együttműködést és pénzt kell rá áldozni. Itt az egészségügy, az oktatás, a vízgazdálkodás, a termőtalaj, a környezetvédelem újjáépítése a feladat. Mégpedig és természetesen nemcsak a mulasztások pótlására, hanem a 21. századi sikeres magyar gazdaság és társadalom építésére is. Ezeknek a területeknek az elmúlt 13 évben kizárólag a lerablása történt. Ám van egy harmadik szint is, ami már generációs probléma: olyan mértékben sikerült a magyar társadalom egy jelentős részét elbutítani (esetenként, elnézést a szóhasználatért, elhülyíteni), hogy a társadalom tudati szintje nemhogy a 21. de még a 19. századét sem éri el. Ezzel a társadalmi tudatszinttel nemhogy sikeres, hanem semmilyen 21. századot nem lehet építeni. És a bűnös ott van, ott ül a hatalomban, s tovább fertőzi a társadalom tudatát. Kérdem én: még meddig?