A svédektől a szkítákig

Orbán Viktor, mint állandó címlapszereplő

Négy, egymáshoz látszólag kevéssé kapcsolódó jelenség is szerepet játszott abban, hogy a kormányfőhöz fűződő ügyeknek folyamatosan teremtődött nemzetközi visszhangjuk is.

A leglátványosabb és legkellemetlenebb fordulatot az hozta, amikor a hónap végén a törökök némileg váratlanul és szemvillanásnyi gyorsasággal ratifikálták a svédek csatlakozását a NATO-hoz, mert e gesztusukkal Magyarország végképp egyedül maradt abban a hosszadalmas – és eddig is jól tudottan értelmetlen és kontraproduktív – küzdelemben, amit e mesterséges dilemma kapcsán folytatott. Utólag sem érdemes felidéznünk a hazai kormányzati vezérkarnak azt a szánalmas magyarázkodását és nemzetközi szinteken is nevetségessé válását, amit a törökök döntése után felmutatott. Még az elmúlt másfél évtizedben rendre vitatható és többnyire nehezen védhető hazai külpolitikai vonalvezetés tévedéseinek a tükrében is párját ritkítóan kínos és megalázó helyzetbe kerültünk. S nem a mások, hanem kizárólag a magunk hibájából.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt)

Orbán Viktor egyébiránt az Ukrajnának folyósítandó közös európai pénzek kérdésében egész januárban, megállás nélkül a kontinentális média érdeklődésének a homlokterében mozoghatott. A meghirdetett magyar állásponttal ugyanis nemcsak az volt a probléma, hogy egyedül állunk több, mint két tucatnyi uniós taggal szemben. Sokkal kínosabb az a látszat, miszerint ezzel a pozícióval a legkevésbé sem leplezetten szolgáljuk az orosz érdekeket, noha e vádakat a magyar külpolitikai vonalvezetés igyekszik sohasem komolyan venni. Legalábbis megpróbál úgy tenni, mintha a hazai hívek számára legyártott álságos indokok a külvilágnak is ugyanúgy elfogadhatóak lennének. És amikor kiderül, hogy e propaganda külső használatra alkalmatlan, akkor képzelt szuverenitásunk látszatai mögé menekülve sértődünk meg. Január a szuverenitás-bajnokok győzelmi hónapja volt – itthon. Másutt viszont ennek az ellenkezőjét tapasztalhattuk meg.

E kilátástalan vitasorozat mellékágaként januárban meglepő intenzitással erősödött fel az a fajta támadássorozat, amit a hazánknak járó uniós pénzek kapcsán az európai politikai közélet úgyszólván minden szintjén elkezdtek hangoztatni. Uniós képviselőktől egész frakciókig, az egyes kormányoktól a nyugati média mérvadó fórumainak legnagyobb tekintélyű orgánumaiig egyszerre kezdték azt a gyanút megfogalmazni, hogy a magyar kormány lényegében zsarolásra használja fel az ukrán támogatás kérdését. Azért vétózunk, mert szeretnénk, ha különösebb nehézségek, engedmények és rendszer-korrekciók nélkül juthatnánk hozzá mindazon milliárdokhoz, amelyekre a bajba jutott magyar gazdaságnak égetően nagy szüksége lenne. Úgy tűnik, mintha az uniós alaphangulat elemi erővel tolná a végső döntéshozókat is abba az irányba, hogy ne engedjenek a magyar zsarolásnak. (Itthoni használatra természetesen egészen másféle szerkezetű magyarázatok szolgálnak napi fogyasztásra: mi csak a természetes függetlenségi harcunkat vívjuk, büszkén és emelt fővel, s nem hagyjuk magunkat zsarolni…)

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt)

Az eddig említett küzdelmekben a negyedik januári mozaikdarab személy szerint is kizárólag Orbán Viktorhoz kötődött. Eleinte egy-két képviselő fogalmazta csak meg azt az aggodalmat, mi lesz akkor, ha a júniusi választások utáni vákuumban egy időre maga Orbán Viktor lesz az Európai Tanács elnöke – akár ideiglenesen is. Beletelt egy-két hétbe legalább, amíg az egymást halálra rémisztő európai politikusok versengve hergelték bele magukat – és egymást – abba a rémálomba, hogyan rombolná le a magyar miniszterelnök az eddigi európai uniós eredményeket egy szál maga, akár néhány hónapon belül is. Mondhatnánk minderre azt, hogy nevetséges és tipikusan árnyékra vetődő médiakampány folyt, de az előzmények és a korábban itt is ismertetett ügyek fényében nem lehet teljesen indokolatlannak vélni ezt a hisztériát sem. Hosszú, több éven át folytatott és minden ízében vitatható külpolitikai vonalvezetés nem várt eredménye az, hogy hazánk jelenkori képviselői már ott is veszélyhelyzetet képesek kiváltani, ahol még meg sem jelennek.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt)

Mindeközben itthon

A már szóba hozott uniós forrásokra egyre nagyobb szükség lenne. A január hazai médiamalmai nem győzték tudatosítani a lakosságban azt az örömhírt, mintha az inflációt a kormány sikeresen legyőzte volna. S valóban, az 5,5 százalékos áremelkedés kifejezetten szépen mutat a korábbi, húsz százalékos inflációhoz képest. Csakhogy az 5,5 százalék is komoly teher azoknak, akiknek a jövedelme eddig sem tartott lépést az áremelkedésekkel, nem beszélve a korábbi másfél-két év veszteségeiről. Arról a képtelenségről nem is szólva, miszerint amíg magas volt az infláció, addig nem a kormány tehetett róla, hanem a külső körülmények. Ám a csökkenése kizárólag a kormány érdeme.

S januárban nem ez volt az egyetlen nehezen felfejthető rejtély a kormányzati politikai elképzelések és deklarációk világában. Akadt ennél még látványosabb ellentmondás is. A legutóbbi idők első számú gazdasági felelőse – Nagy Márton – szünet nélkül a szebb jövőt, a visszatérő növekedési dinamikát vizionálja, míg más kabinet-tagok ennél sokkal óvatosabbak és jobban aggódnak a várható nehézségek okán. A vitához hozzászóló, legtekintélyesebb közgazdászok pedig még ennél is borúlátóbbak, és ők a pillanatnyi – 2024-es – évre vonatkozó álomszámok kritikája mellett, mernek még ennél is több kockázatot figyelembe vevő, jóval nagyobb veszélyekkel járó, a legkevésbé sem optimista jelen- és jövőképeket is rendre megfogalmazni. Igaz, ők a tágabb összefüggések és a hosszabb távon várható, nehezen kikerülhető nehézségek tükrében számolnak tucatnyi olyan ténnyel, amellyel az optimista kormányzati vízionáriusok sohasem törődnek.

!További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

A kockázati tényezők között idővel különleges helyet vívott ki magának az akkuipari fejlesztések kapcsán tapasztalható véleménykülönbség. Ami nemcsak mint szakmai/közgazdasági vita érdemel figyelmet, hanem a telepítési ötletekkel párhuzamosan kibontakozó, lakossági reakciókkal szembeni kormányzati érzéketlenség nehezen megindokolható gyakorlata is. Mintegy fél éve már annak, hogy alig telik el hét, hónap az éppen meglepődő és meglehetősen felkészületlen lakossági megmozdulások nélkül. A kormányzat óriási szerencséjére ezek a megmozdulások mindig csak az adott, leginkább érintett településeken robbannak ki, anélkül, hogy képesek lennének országos hálózattá felnőve, összeszerveződve adni hatékonyabb nyomatékot tiltakozni valójuk igazságának.

(További részletek itt, itt, itt, itt)

Mert a felszínen mintha minden mozdulatlan lenne

Minden közvélemény-kutatási vizsgálat egybehangzóan azt mutatja, hogy a kormányzó párt népszerűség-csökkenése az utolsó hónapokban megállt, és a korábbi veszteségeikből sem tudott az ellenzék semmit sem profitálni. Sem egyenként, sem pedig együttesként. Mintha ez a rendszer magára öltötte volna az örökérvényűség látszatát.

(További részletek itt, itt, itt, itt)

Mintha ez a berendezkedés nagyon is megfelelne nemcsak a híveinek, hanem azoknak is, akik beletörődni látszanak abba, hogy amíg Orbán jegyzi ezt, addig semmiféle érdemi esély nem látszik a megváltoztatására. (Az elmúlt hónap egyik legérdekesebb – és nagy figyelmet kiváltó – elemzése éppen ezt a egyetlen személyhez kötöttséget kísérelte meg rendszerspecifikus tényezőként górcső alá venni. Vezérdemokráciaként értelmezve nyomatékosította a szerző azt, amit milliók is hasonlóképpen éreznek: itt és most mindig és minden kizárólag Orbán Viktor akaratán múlik. 

Feltehetően a rendszert működtető stratégák még e különleges vonást tudva is igyekeznek biztosra menni. A hónap nagy újdonsága az a Szuverenitásvédelmi Hivatal lett, amelynek az élére pillanatokon belül sikerült megtalálni a feladatra leginkább elhivatott és hasonló ideológiák szolgálatára leginkább alkalmas személyt. Aki egészen bizonyosan és rövid időn belül látványos sikereket fog felmutatni. 

Sajnos, januárban az első ilyen jellegű leleplezést még nem az ő hivatala hajtotta végre, ez a dicsőség a hagyományos TEK érdeme lehetett. Összehangolt és hézagmentes akcióval érték tetten a szkíta hatalomátvétel klienseit. Mind a nyolcat. Még belegondolni is rettenetes, miféle országként botorkáltunk volna tovább Európában egy esetleges szkíta kormányzás égisze alatt. És most így, hogy még a sikeres hatalomátvétel előtt lebuktak, már sohasem fogjuk megtudni, hogy egy esetleges szkíta kormányzat hogyan oldotta volna meg a svéd NATO-csatlakozás fölöttébb nehezen megfejthető dilemmáját.

(További részletek itt, itt, itt, itt)