A tankötelezettségi korhatár leszállítása volt az első lépcső Magyarország elbutításához

Azt, hogy Magyarország elbutítása a gyermekmegőrzővé silányuló óvodákban kezdődik, már megírtuk. Ez a folyamat most bontakozik ki a szemünk előtt, de volt ennek a rendszernek egy előzménye is: a tankötelezettségi korhatár leszállítása. A 18 éves tankötelezettségi korhatár 16 évre való leszállítását még 2011-ben, a második Orbán-kormány kétharmados többségű országgyűlése fogadta el az új közoktatási törvény részeként. A szabályok felmenő rendszerben, a 2012. szeptember 1-jétől a 9. évfolyamot kezdőkre, és az utánuk következő korosztályokra vonatkoztak. 

A 2011. évi CXC. törvény értelmében a tankötelezettség a tanuló 16. életévének betöltéséig tart. Ezt később a 2014. évi CV. törvény úgy módosította, hogy „a tankötelezettség annak a tanévnek a végéig tart, amelyben a tanuló a tizenhatodik életévét betölti”, tehát a tanév végét még meg kellett várni a kilépéssel. Hoffmann Rózsa, akkori oktatási államtitkár a lépést azzal indokolta, hogy 16 év a gyermekkor határa, és a törvény egyébként is csak lehetőséget ad azoknak, akik nem akarnak többet tanulni, nem kötelezi őket az oktatási rendszer elhagyására. Azt persze elhallgatta, hogy egy 2011-ben kiszivárgott háttéranyag szerint a kormány 2015-ig 178,92 milliárd forintot tervezett megspórolni a szakképzés átalakításával, a felső tagozatok összevonásával, a tankötelezettségi korhatár csökkenése, illetve a gyermeklétszám csökkenéséből adódó pedagógus-létszámcsökkenés miatt. 

A Magyar Tudományos Akadémia néhány évvel később felmérte az oktatás helyzetét, és aggasztó eredményre jutott. Az MTA Közgazdaság-tudományi Intézete 2018-ban mutatta be azt a kötetet, amelyben annak néztek utána, hogyan teljesít a magyar közoktatás. A kiadványból egyértelműen kiderült, hogy egy sor mutató szerint nagyon rossz irányba halad az oktatási rendszer. A kormány a szakképzést erősítette a gimnáziumok rovására, még úgy is, hogy 2017-ben a családok épp az ellenkezőjét tartották üdvösnek, a gyerekek közül gimnáziumba jelentkeztek a legtöbben, a szakiskolákban meg lassan kiürültek az osztályok. 

A 16 éves tankötelezettség bevezetése óta brutálisan sok volt a lemorzsolódó, és alapvetően az határozta meg az előbbre jutást, hogy ki milyen hátterű családba születik. A 2016-os PISA-eredmények is riasztóak voltak, az derült ki belőlük, hogy a 15 éves magyar diákok több mint negyede funkcionális analfabéta, azt sem tudja megállapítani, hogy két alternatív útvonal közül melyik a rövidebb, és azokkal az alapvető számolási készségekkel sem rendelkezik, amelyek legalább minimálisan szükségesek lennének az életben való elevickélésre. Az országos szinten is nagyon gyenge PISA-átlagnál is sokkal ijesztőbb volt, hogy milyen ütemben növekszik azoknak a gyerekeknek a száma, akiknek a sorsa már az általános iskola végén megpecsételődik. Például 2011-ben a 17 éveseknek még 98, 2016-ban viszont már csak a 85 százaléka vett részt a közoktatásban. Bár Magyarország az EU tagjaként vállalta azt az uniós célkitűzést, hogy 2020-ig tíz százalékra csökkenti a végzettség nélküli iskolaelhagyók arányát, 2017-ben 12,2 százalékuk hagyta ott végzettség nélkül az oktatási rendszert.

Nem csoda, hogy akkor a volt oktatási miniszterek, a fideszes Pokorni Zoltán, és az MSZP-s Hiller István is többször fölhánytorgatták, hogy „évente tízezer gyerek megy a lecsóba, aki nem tud olvasni, nem lesz munkája, és mi fogjuk eltartani őket.” Az Oktatás Hivatal (OH) az évi jelentése szerint több mint 80 ezer gyerek kerülhet ki végzettség nélkül az iskolarendszerből. Még az OH jelentése szerint is rossz ötlet volt a tankötelezettség leszállítása.

S hogy miért is elevenítettük fel mindezt? 

Az idén május elején megjelent az OECD jóléti jelentése, amelyben több, mint 80 mutató alapján próbálják felmérni a jólétet a világ országaiban. A jelentés részletesen megvizsgálta az OECD „Jobb élet kezdeményezésének” 15 dimenzióját, köztük az oktatásét is. Az egyes országok – köztük Magyarország – teljesítményét külön vizsgálták. Az oktatásban nemcsak azt vették szemügyre, hogy átlagosan hány évet töltenek a diákok az iskolapadban, hanem azt is, hogy a PISA teszten hogyan teljesítenek.

Magyarországon ma a tankötelezettség 6 éves korban kezdődik, és 16 éves korig tart. A kutatásból kiderült, hogy a magyarok átlagosan 16,5 évet töltenek el az iskolapadban, a megkérdezettek 86 százaléka rendelkezik legalább középfokú végzettséggel.

Az OECD országaiban az emberek átlagosan 18 évnyi oktatásra számíthatnak, Kolumbiában ez körülbelül 14 év, míg Ausztráliában már 20-ra is kitolódhat. A munkaerőpiacon szükséges készségek is egyre inkább tudásalapúvá válnak, a keresletben bekövetkezett változás miatt így a felsőfokú végzettség minden országban a munkahely megtalálásának minimális feltétele. Ezért a középiskolai végzettséggel rendelkezők aránya jól jelzi, hogy egy ország felkészíti-e diákjait a munkaerőpiac minimális követelményeinek való megfelelésre.

Az OECD-n belül a 25-64 éves felnőttek átlagosan 79 százaléka rendelkezik középfokú végzettséggel. Az OECD 33 országában, valamint Oroszországban a 25-64 éves népesség legalább 60 százaléka rendelkezik minimum középfokú végzettséggel. Néhány országban nem így van, Kolumbiában, Mexikóban és Törökországban például a 25-64 éves népesség 57 százaléka nem rendelkezik középfokú végzettséggel. A legtöbb OECD-országban a nők nagyobb valószínűséggel szereznek felsőfokú vagy egyetemi diplomát, mint a férfiak, átlagban a 25-64 éves nők 42 százaléka szerez felsőfokú végzettséget, szemben a férfiak 35 százalékával.

Az oktatási rendszer egyik legfontosabb mérőszáma a PISA-teszt. 2018-ban 79 ország diákjai töltötték ki a tesztet, nekik az olvasási képességeiket, a matematikai készségeiket és a természettudományok terén elért szintjüket vizsgálták. Az országok átlagában a lányok 491 pontot értek el, míg a fiúk 485 pontot. Észtország a legjobban teljesítő OECD-ország 526-os átlagos PISA-pontszámmal, amelyet Japán és Dél-Korea követ 520 ponttal. A legalacsonyabb teljesítményt nyújtó ország Kolumbia, amely 406-os átlagpontszámmal rendelkezik.

A magyarországi diákok átlagosan 479 pontot értek el ezen a teszten, ami az OECD 488-as átlaga alatt van. A PISA-teszt eredményeit tekintve a vizsgált 41 országból mi a 29. helyet foglaljuk el.

És akkor még nem beszéltünk a továbbra is alulfinanszírozott oktatási rendszerről, a béremelések ellenére alulfizetett tanárokról. Nem beszéltünk arról, hogy ennek megfelelően, egyre kevesebb a pályakezdő. Az elöregedett tanári kar egyenes következménye, hogy nagy fokú pedagógushiány van az oktatásban. A romló összteljesítmény mögött pedig nemzetközileg is kirívó mértékű egyenlőtlenség jellemzi a magyar közoktatást.

Nem beszéltünk a kormány sehová sem vezető oktatási reformjairól, arról, hogy a magyar iskolarendszer a diákokat még mindig főleg a memorizálásra és az élettől elszakított formulák megtanulására idomítja, amiket aztán gyorsan el is lehet felejteni. Ahogy Csapó Benő, a PISA legfőbb magyar szakértője mondta, „A magyar gyerekek fő tanulási stratégiája a magolás és a memorizálás. De hogy a megtanultak mit is jelentenek, hogy lehet összefüggésbe hozni korábbi ismeretekkel, azt már nem tudják.” 

Mindenesetre a szokásosnál hosszabb kihagyás után az idén újra megtartják a nemzetközi PISA-felmérést. Hazánkban is így lesz. A kérdés most nem csak az, hogy a korábbi eredményekhez képest hogyan teljesítenek majd szövegértésből, matematikából és természettudományokból a 15 éves magyar diákok, hanem az is, milyen hatással volt a készségeikre a hónapokig tartó online tanulás. 

Nekünk, magyaroknak, ez évben pedig lesz egy külön kérdésünk is: az új miniszter – akárki lesz is az –, változtat-e végre a lejtmenetben lévő magyar oktatás irányán.