A világi államból az alvilági államba
A felvilágosodás óta Európa nagy léptekkel haladt a szekuláris, azaz világi állam eszménye felé. Egyház és állam a mindennapi működésben ott is szétvált, ahol hagyományosan egyetlen vallás volt. A demokratikus világi állam nem egyházellenes, végképp nem vallásüldöző – nem esik az egykori kemény egypártrendszerek hibájába. Ellenkezőleg: világnézetileg semleges, ebben is megadja állampolgárainak a választás szabadságát. Nem üldöz egyetlen vallást, ahogy az ateizmust sem.
Eötvöstől Mikszáth Különös házasságáig nálunk is sokan tettek azért, hogy egyház és állam szétválasztása megtörténjen. Hiszen ez garantálja, hogy senkit ne érjen hátrány meggyőződéséért. Hogy ebben a Fidesz mintha rükvercbe kapcsolna, annak voltak óvatos jelei már az első kormányuk idején is. Ki tudja már, milyen alkalomból dobták be gumicsontként, hogy elegendő legyen a templomban örök hűséget fogadni, az állami anyakönyvezés kiiktatásával. Aztán maguk is megfeledkeztek róla, valószínűleg nem is gondolták komolyan.
A NER ennél veszélyesebb játékba kezdett. Szükségük volt egy-egy nagy egyház választási támogatására, és még inkább az új ideológiára: a kereszténynek hazudott illiberalizmusra. Nem vitte rá őket a lélek, hogy állam és egyház szétválasztását a szokásos formában írják be az Alaptörvénybe, inkább az enyhébbnek tűnő „különváltan működnek” kifejezést alkalmazták. De az Alaptörvényt védelmező nemzetközi turnéján Szájer még nyugtatgatott: „az állam nem gyakorolhat semmiféle befolyást az egyházra, és fordítva sem”. Szegény még nem sejtette, hogy később épp a keresztény erkölcs nevében zavarják bele a rejtőzködésbe, majd a politikai megszégyenülésbe.
Szavait már a 2011-ben sietve benyújtott egyházi törvény is megcáfolta. A kormánytöbbség magához ragadta a jogot annak eldöntésére: melyik vallási közösség lehet egyház, és melyik nem. Iványiék például semmiképp, ha a fene fenét eszik, akkor sem. Később elkezdődött az állami feladatok folyamatos kiszervezése a megbízhatónak vélt egyházi kezekbe. Csak üdvözölni lehet, ha az egyházak szociális missziót vállalnak – bár vállalnának minél többet! –, jó iskolákat tartanak fenn. De azt már nem, ha ezzel nem többletkínálatot biztosítanak, hanem elfoglalják a világnézetileg semleges intézmények helyét.
Az állam pedig éppen ezt forszírozza. Az egyházi iskolákat bőkezűbben finanszírozza, mint lepusztuló önkormányzati, majd állami társaikat. 2017-18-ban az idős-gondozás amúgy is kevés állami férőhelyeinek több, mint felét átadták az egyházaknak. Ha az intézeti ellátásra szoruló idős ember nem vallásos vagy más,vallású – eszi nem eszi, nem kap mást.
Idén egész megyék nevelőszülői hálózatát, majd az állami bérlakásállomány jelentős részét adták át az egyházaknak, amelyek nyilván jó szándékkal látnak a feladathoz. Csakhogy egy vallási szervezet természetes joga és célja saját hitének terjesztése. Épp ezért kelt rossz érzést, bizonytalanságot, ha egyházi irányítás alá kerülnek más hitben, meggyőződésben élő emberek.
Ráadásul Közép- és Kelet-Európában Csehország után Magyarország a második „legvilágiasabb”, legszekulárisabb ország. Ez nem érdem és nem bűn, de tény: a többség a maga módján hisz Istenben, ám nem tartja magára kötelezőnek egy-egy vallás összes parancsát. Már a hivatalos esküvő előtt összeköltözik párjával, nemcsak az egyházak által engedélyezett fogamzásgátlási módszereket használja, vasárnap is vásárolni akar, és ha végképp megromlott a házassága, elválik. (Hogy a kormány maga hányféle változatos módon sérti meg a Tízparancsolatot, arról most ne is beszéljünk.)
Éppen ezért, eddig a Fidesz sem akarta nagyon megégetni a kezét: nem ment szembe a hétköznapok szekuláris gyakorlatával. Az abortusz szabályozásán esze ágában sem volt változtatni, a KDNP erőtlen nógatásai ellenére sem. Tudták, amit a többség: a terhességmegszakítás tragikus, drámai döntés, de ha még a végső esetben, kiélezett élethelyzetekben is teljesen tiltják, akkor nem az abortuszok száma csökken, hanem a nők életébe kerülő illegális beavatkozások száma nő.
Nem tudom, változott-e a szándékuk a lengyel példa hatására. Ha van eszük, nem. De lehet, valódi szándék nélkül is úgy gondolják, nem árt egy újabb megosztó vitát provokálni, amelyben az esetleges szigorítással szembeforduló ellenzéket majd „magzatgyilkosnak”, „életellenesnek” lehet bélyegezni. Ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy „oltásellenesnek”, „pedofil-barátnak” nevezik.
Figyeljünk oda Orbán horvát lapnak adott interjújára! Régi szokása, hogy a határon túlról üzen haza. Most ezt üzente: „Magyarország még mindig szekuláris állam, amely utakat keres Isten felé.” „Még mindig?”– Ez elég vészjóslóan hangzik. És tessék mondani, még meddig? „Utakat keres Isten felé” – ez teljes szereptévesztés. Utat Isten felé az emberek kereshetnek, akkor és úgy, ahogy ők akarják. De az állam ne válasszon helyettünk se világnézeti utat, se Istent, se vallást. Ezt bízza ránk. Még aggasztóbb, amit a lap kérdésére („Újjászületett-e Magyarország a 30 év után?”) felel: Még nem. „Az életnek nagyobb értéke van, de még nem kap teljes tiszteletet.” Ez már az abortuszt az életképtelen, beteg magzat esetén is tiltó lengyel Alkotmánybíróság érvelése. Ott is az élet teljes tiszteletére hivatkoztak.
Rémképeket látok – gondoltam először. Aztán jött a hír: a Fidesz képviselői (plusz az egy szem KDNP-s, akit otthagytak magnak a néppárti frakcióban) nem szavazták meg az Európai Parlamentben azt az állásfoglalást, amely „a nők szexuális és reproduktív egészségéről és jogairól” szólt. (Sajnos a Jobbik sem, de ez nem vigasztal.) Ebben szerepelt a „biztonságos és legális terhességmegszakítás” lehetősége. Először feltételeztem, hogy talán pénzügyi megfontolásaik vannak: az állásfoglalás emellett javasolja eltörölni a női higiéniai termékek áfáját, az úgynevezett „tamponadót”, hogy a szegény sorsú nők se kerülhessenek megalázó helyzetbe. De nem: a kereszténydemokrata Hölvényi készséggel kifejtette, hogy a terhességmegszakítás lehetővé tételével van bajuk, amely „figyelmen kívül hagyja a tagországok alkotmányos és erkölcsi hagyományait”.
Mi lesz itt? Mit akarnak valójában? Tényleg a lengyel példa követését lebegtetik, vagy ennél ravaszabbak: nem lőnék lábon magukat választás előtt a többség véleményével szembemenő törvénymódosítással, de szívesen dobnának be újabb gumicsontot a közéletbe?
Abból csak hasznuk szokott lenni. Most is van jónéhány törvényesített rablás, bicskanyitogató disznóság. Jobb volna ezek helyett inkább egy olyan dilemmán vitatkozni, amibe Istent is belekeverhetik. Pedig a magyar állammal nem az a baj, hogy – annyira, amennyire – még világi. Hanem az, hogy céljában és módszereiben egyre inkább alvilági.
