Váltságdíj

Különböző okok miatt sem a rendőr (Trump), sem a túsztárgyaló (Európai Unió) nem alkalmas a „feladata” ellátására, barátaink meg nincsenek (Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia), illetve aki volna  (a Netanjahu-vezette izraeli kormány, és néhány arab ország) épp el vannak foglalva valami olyannal, amiről most inkább ne essék szó. Orbán rezsimje ráadásul egy láthatatlan kínai börtönben tart minket fogva, ahol a mindenható igazgató a kommunista Hszi Csin-ping. Nem vagyunk mi Nepál, ahol éghetővé válik a Parlament némi korrupciós ügy gyújtóhatása következtében.

Ebben a speciális helyzetben, amikor egy anyagilag érdekelt réteg megszállta a hazát, a váltságdíj mértéke és formája nagyon kérdéses. Hiszen az áldozat (magyar nép) nem gazdag, nem fizetőképes, és a fogva tartók célja sem egyértelmű: ki tudja, hogy melyek az anyagiakon túlmenő egyéb személyes okok? Kivel lehetne egyáltalán tárgyalni, alkudozni, és meddig bírja még a fogságot a „túszságunk”? 

További kérdés, hogy kiadják-e Orbánék – nem szó szerint értve – a „Néró-parancsot” (felperzselt föld parancsa), mint tették azt 1945. március 19-én a náci Németországban? Ennek a lényege: a Németország területén lévő összes ipari, közlekedési, katonai objektumot el kellett pusztítani, hogy azokat a szövetségesek el ne foglalhassák. Ehhez hasonló lehetőség a NER számára az amúgy is gigantikus tartozással terhelt államkincstár teljes kiürítése. Pénz nélkül a súlytalanság és a létezhetetlenség állapota jön létre, amelyben az egymással „szövetséges” foglyok „felkelése” is reménytelennek látszik.

Mégis, itt van az idő, hogy megértsük: egyedül mi tudjuk kiszabadítani magunkat. A nemzetközi közösség tiszteletét és segítségét ki kell érdemelni, az ő segítségük legfeljebb a folyamataink kiigazítására lehet jó. A válasz tehát az, hogy a váltságdíjat magunknak fizetjük, az pedig nem más, mint a felelősségvállalás a saját sorsunkért. Ez nem kevés, de teljesíthető, és befektetésnek meg egészen egyszerűen kiváló.