Az előválasztás hullámvasútján, avagy ez nem a felcsúti konyha
Lassan három éves múltra tekint vissza az előválasztás története, az ötlet sokkal korábbi. Karácsony Gergely és még néhány politikus már idejekorán megfogalmazta ezt, a Magyarországon újításnak számító formát. Azt tudniillik, hogy a Fidesz – Orbán – leváltásában érdekelt – és bizonyos alapvető értékekben egyetértő pártok egy előversenyen válasszák ki azt a személyt, aki majd megküzd a Fidesz jelöltjével. Mert az a felismerés, hogy csak összefogással lehet esély az egy tömbbe tömörült jobboldallal szemben, logikusan vezetett az előválasztás gondolatához. Igen ám, de ezek a pártok önállóak, öntudatosak, tagjai ambíciózusak, tehát muszáj egyedül nekivágni a feladatnak – gondolták sokan. Ezért aztán nem is lett semmi az ötletből. A javaslat a végén több kárt okozott, mint hasznot. Ráadásul ott volt még a Jobbik, a maga sajátos útjával, se ide, se oda tartozásával.
A demokratikus pártok többsége hallani sem akart a Jobbikról – tegyük hozzá: érthetően. Emlékszem, milyen vihart kavart Heller Ágnes javaslata, aki elsőként mondta ki: csak a szélsőjobbnak tartott párttal együtt lehetséges az Orbán-rezsim leváltása. Nem hitt senki a Jobbiknak, nem hitt a megváltozásában. Bevallom, magam sem hittem abban, hogy az antiszemitizmusból ki lehet gyógyulni. Hiába bizonygatták a jobbikosok, hogy megváltoztak, hiába mutatták fel az új értékrendjüket és hiába cserélték le az emblematikusan fasisztoid figuráikat, a bizalmatlanság felhői nem úsztak el felőlük; jórészt ma is ott vannak.
A kudarc, a reménytelenség azonban mégiscsak jó tanítómesternek bizonyult: a pártok kénytelenek voltak belátni az összefogás szükségszerűségét, mi több, a Jobbik bevonását az együttműködésbe. És eljutottak az előválasztás intézményének megvalósításához is. Bármily nehéz is volt a kezdet, annyiban mégis könnyebb, hogy a főpolgármester-jelöltségről volt szó, azaz egy viszonylag egyszerűbb választásról. Ezzel együtt, ki kellett taposni az utat, azt az utat, amely elvezethet a sokkal bonyolultabb országgyűlési előválasztáshoz, 106 egyéni körzet, plusz a miniszterelnök-jelöltek versenyéhez. Hajdanán, amikor még csak Horváth Csaba és Karácsony Gergely mérte össze népszerűségét, meg kellett küzdeni a Fidesz lenéző, gúnyos megjegyzéseivel, a roncsderbinek titulált eseménnyel, hogy aztán – később, Kálmán Olga, Kerpel- Fronius megjelenésével – sikerüljön befogni a jobb-média száját. Hiába próbálkozott a Fidesz a hagyományos eszközeivel, indított rá komolytalan jelölteket a baloldali versenyre, az előválasztás innovációja csatát nyert: Karácsony már esélyesként állhatott ki a túlságosan magabiztos, és kizárólag a Fideszben bízó Tarlós István ellen.
Az előválasztás tehát csatát nyert, mint ahogy – az elcsendesülő viták során – az is, hogy a Jobbikot muszáj bevonni az országos előválasztásba. Ekkor már nem gúnyolódott senki, sőt, az is egyértelművé vált: ez a módszer hosszú idő után az első olyan húzása az ellenzéknek, amellyel nem tud mit kezdeni a hatalom, és amely képes úgy megmozgatni a választókat, hogy az némiképp kompenzálja a kormányzati pénzeket korlátlanul felhasználó jobboldal előnyét. Hosszú és bonyolult munka következett, kitalálni az egész eljárás menetét, anyagi fedezetét, módszertanát. Ráadásul közbejött a járvány, amely jelentősen lelassította a folyamatot, átmenetileg beláthatatlanná tette a jövőt.
A kényszerűen elnyúló folyamatot természetes velejárójaként kísérték a viták, a nézetkülönbségek; ne feledjük, itt hat különböző pártról van szó, és ezt szorozzuk meg hatszor 106 önjelölt, vagy jelölt porondra vágyó politikussal. Ne csodálkozzunk, hogy egy ilyen procedúra nem megy zökkenőmentesen, mint ahogy azon sem, hogy hírük mindig a konfliktusoknak van. Vagy, ahol nincs, ott megint előjön a Fidesz ebbéli mesterkedése; jól tudjuk, hogy e téren sok-sok tapasztalattal rendelkezik. Elkezdte támadni, és olyankor az ellenzéki oldal is átvette ezen támadásokat, a pártok közötti megegyezéseket, az egymás javára történt visszalépéseket, mondván: szó nincs itt valódi előválasztásról, valójában megint füstös szobákban dől el kit is indítanak. Eljutottunk odáig tehát, hogy a Fidesz roncsderbizéséből az előválasztás féltése lett; azon kezdett aggódni – ismétlem: néhány ellenzéki elemzővel karöltve –, hogy így nem valódi a küzdelem, nem reális, ha nem indul 106 helyen minimum hat jelölt, plusz még néhányan, körön kívülről, esetleg a kormánypárt által fizetetten, bújtatottan.
Ma ott tartunk, hogy az olimpia elmúltával, elindul az előválasztás, kétségtelenül, kevésbé hamvas üdeséggel, mint korábban. De ne feledjük: ilyen még nem volt Magyarországon, a Fidesz nem is ismer ilyesmit, ott Orbán felcsúti konyhája az előválasztás helyszíne. Itt viszont valódi a verseny, még akkor is, ha – szerintem logikusan – köttetett néhány megállapodás, és akadtak belső viták. Ne hagyjuk tehát, hogy mi magunk igazodjunk a Fidesz retorikájához, mi magunk tegyük az innovációnak kikiáltott előválasztást roncsderbivé.
Ez most tényleg csak rajtunk múlik.
