Bárándy Péter: a mai rendszer a megalkuvást honorálja (1.)

– Szereti még, ha miniszternek szólítják?

– Nem sértődőm meg, én szerettem miniszter lenni. Addig voltam miniszter, ameddig azt lehetett szeretni. A mi kultúránk szerint egyébként lehetséges, hogy a valaha volt minisztert így szólítsák. De nem kötelező, a helyzet dönti el különben is, hogy mikor helyénvaló. Amikor például ügyvédként járok el, akkor nem az a jellegzetességem, hogy voltam egyszer miniszter.

– Azért kérdezem, mert – Moldova Györggyel szólva –, akit egyszer a mozdony füstje megcsapott, az nehezen jön ki a politikai kötődéseiből. Önnél viszont nem tapasztalok ilyesmit, látszólag könnyedén lépett át a civil életbe.

– Nézze, én úgy lettem miniszter, hogy volt előtte egy viszonylag jól megalapozott civil pályám; az irodai asztalomtól mentem el miniszternek és oda is tértem vissza. Azt gondolom, ha van visszaút, akkor eleve nem alakul ki az a félelem, vagy szorongás, hogy vajon mi lesz velünk, ha már nem vagyunk miniszterek. Ha van egy stabil egzisztenciája az embernek, akkor ez a feladat csak egy periódus az életünkben. Hogy ez mennyire így van, akkor, egy kormányülés szünetében, Görgey Gáborral ültünk egymás mellett, és úgy határoztunk, hogy megalakítjuk a volt miniszterek klubját. De ezzel együtt igaz, amit a mozdony füstje kapcsán említett: amikor miniszter voltam, hiányoztak a konkrét ügyek, például, hogy felkészülök egy perbeszédre, ha ügyvéd vagyok. A miniszterség után, akkor hiányzik az a jó ház, amibe megérkeztem. Az Igazságügyi Minisztériumra gondolok; az ő vezetőjüknek lenni már önmagában öröm volt, kiváló szakemberek voltak minden jogterületen. És persze hiányzik a szakmánk egészét érintő érdemi döntések meghozatala is, pláne most, amikor látom, milyen döntések születnek.

– Arra voltam kíváncsi, hogy ami ma történik, azt miként szemléli: volt igazságügyi miniszterként, politika-fogyasztóként, a V21 tagjaként, jogászként, vagy ennek teljes kombinációijaként? A beszélgetésünk kezdetén ön kérdezte tőlem, hogy mi az apropója ennek az interjúnak, és azt válaszoltam, hogy fontosnak tartjuk a véleményét a jogállam mai helyzetéről, mire azt válaszolta, hogy az már régen nincs…

– Fölsorolta a viszonyaimat a világgal. Ezek közül számomra a legmeghatározóbb és állandóbb már hosszú évtizedek óta, hogy jogász vagyok. Ez határozza meg az egész világképemet, ennek prizmáján keresztül állapítom meg, hogy milyen egy társadalom, és milyen irányba megy, van-e jogállam, vagy nincs. Jogászi létemben pedig vannak különböző státuszaim. Ezekre felfűzhetően voltam miniszter, vagyok ügyvéd, vagy éppen oktató. Ezektől így, együtt van rettenetesen rossz kedvem, ilyen rosszkedvű még életemben nem voltam. Azt ugyanis még soha nem kellett megélnem, hogy rossz felé megy a világ, az a fele a világnak, amely számomra értéket jelent, vagyis a demokrácia, a jogállam, az igazságosságra való törekvés, a jog uralma, a stabilitás. Ezek mind rossz irányba változnak.

Én 1974-ben lettem ügyvédjelölt, az egyetem után, amely egyetem már önmagában egy oázis volt a szocialista viszonyok között; olyan személyek tanítottak és olyan szemlélettel, amely egyáltalán nem volt kompatibilis a pártállammal. Ezután lettem ügyvédjelölt, majd ügyvéd, és azt a tendenciát éltem meg, hogy minden szerda jobb volt, mint minden hétfő. Másként: mindig egy kicsit szabadabbak voltunk, mindig javult a jogszerűség, mindig egy kicsit kollegiálisabb volt a Markó utca világa. Mindez felgyorsult a nyolcvanas évek végén, és kozmikus sebességet éreztünk a rendszerváltáskor. Most viszont megyünk visszafelé, a már megélt múlt érzése borul ránk: a centralizáció, a jog semmibevétele, a bírói függetlenség támadása. Ezeket a jelenségeket eddig úgy kezeltem, hogy rajtuk, a társadalommal együtt, túlestünk. Kijöttünk belőle.

– Azzal a hittel, hogy nem térünk oda vissza…

– Pontosan.

– Botcsinálta elemzőként három szintet különböztettem meg Orbán politikusi pályafutásában: a kezdetit, amikor a puhuló diktatúrában vallotta és vállalta az „azt, amit nem tilt a törvény azt szabad” elvét, aztán, miniszterelnökként az egyénre és a pillanatnyi akarathoz szabott, a törvényesség látszatát keltő törvénykezést, majd pedig a mostanit, amikor már a bírósági ítéleteket sem hajlandó végrehajtani, ha abból politikai hasznot lehet húzni. Szóval, jogvégzettként, politikusként a pozitív oldalról indult, hogy aztán elérkezzen a negatív oldalra. Ön nem így látja? 

– Én úgy látom, hogy a Fidesz elég gyorsan alakult egy Orbán által vezetett szervezetté; gyorsan elmúlt a demokráciára törekvő, politikailag nem szennyezett, szimpatikus fiatalok gyülekezete érzésem velük kapcsolatban. A párt átlényegült egy Orbán irányította szervezetté, Orbánon pedig én nem látok változást. Nem látok a Nagy Imre újratemetése óta sem: az ő viselkedését, habitusát, akarati világát, a tudatát, mindenkor az határozta meg, hogy miként tudja megszerezni, vagy éppen megtartani a hatalmat, és minél korlátlanabbá tenni azt. Ha ehhez éppen a liberalizmus megvallása segítette, akkor azt vallotta, ha az célszerűtlenné vált számára, akkor odasodródott azokhoz a romokhoz, amelyek megmaradtak az Antall-kormány után. Így sodródott a szellemisége, mindig arra a helyre, ahol megtalálta a legalkalmasabb pozíciót a hatalomszerzésre, megtartására, kiterjesztésére. Nekem tehát nincs ilyen képem róla, mármint, hogy helyes, szimpatikus, demokráciára törekvő fiatalember volt. Sose volt az.

– 1989-ben sem? A Nagy Imre temetésen?

– Nem. Már akkor is egészen mást mondott, mint ami a valóság. Toporzékolva követelte a szovjet hadsereg kivonulását, miközben tudta, hogy pontos menetrend készült a kivonásról. Én tehát nem látok Orbán viselkedésében változást, nem lep meg, amit most csinál, és csak azért beszélek róla ennyit, mert sikerült elérnie azt, hogy egy személyben ő határozza meg a társadalmi folyamatokat.

– Azt mondta, hogy az egyetem falai között sokkal szabadabb, felvilágosultabb világ volt. De ugyanennek a falai között tanult Polt Péter is, aki viszont tökéletes kiszolgálója a mai rendszernek; de egyébként is: Orbán mindig megtalálja azokat az embereket, akik örömmel vesznek részt a fékek és ellensúlyok lebontásában…

– Ezért kell rendszerről beszélnünk. Normálisan olyan rendszernek kellene működnie, amelyben az emberekből a legértékesebb tulajdonságaikat tudják kihozni. Ugyanakkor a többség – mondhatom, a 99 százalékuk – nem hős, ám ha egy rendszer olyan, hogy csak a hős tud erkölcsösen, a hivatásrendi etikájának megfelelően élni, akkor az a rendszer rossz. Feltételezem, hogy Polt Péter egy jó rendszerben jó ügyész lenne. De mert gyönge ember, ezért aláveti magát a hatalmi követeléseknek, és ennek megfelelően, az ügyészi hivatását. Vezető pozícióját arra használja fel, hogy a hatalmat szolgálja, és nem arra, hogy a legfontosabb bűnüldöző szerv funkcionális működését biztosítsa. Ez rendszerhiba. Mondhatjuk a rendszer kiszolgálóira és alávetettjeire, hogy gyönge emberek, és ez igaz is, hiszen vannak, akik ezt nem teszik, hanem hűek az erkölcsi alapvetéseikhez, így a hivatásukhoz is. Ha jól működő rendszerben élnénk, nem derülne ki, hogy ilyen rossz az arány. Békés viszonyok között rendes emberek váltak később verőlegényekké, gyilkosokká, szörnyetegekké a szörnyű rendszerekben. Ez a mai rendszer a megalkuvást honorálja, itt megalkuvóvá lesznek azok, akiknek fontos, hogy a hatalom honorálja őket.