Biztató jelekért irigyel minket a világ
„Az elmúlt 15 év nem volt zökkenőmentes, ám a fejlődésünk töretlen volt, kiépült az infrastruktúránk, s a Puskás Akadémia a világ egyik legkiválóbb utánpótlásműhelyévé vált.” Ezt mondta az ünnepi áhítat fényében tavaly decemberben, nem sokkal karácsony előtt a Puskás Akadémia honlapjának beszámolója szerint Mészáros Lőrinc, csapatai évzáró gáláján. A megállapítást némiképp árnyalja, hogy néhány nappal ezelőtt, augusztus első napjaiban az Orbán Viktor által alapított és Mészáros Lőrinc által tulajdonolt felcsúti futballklub három korosztályos csapata (U19, U16, U15) az osztrák FC Salzburg otthonában járt, ahol a fiatalok találkozhattak a valósággal. A három felcsúti csapat ugyanis a felkészülési mérkőzésen egy gólt rúgott, miközben tizenhetet kapott.
A mérkőzésekről, igaz, meglehetősen visszafogott módon, a Puskás Akadémia honlapja is beszámolt. Az eredményeket nem közölték, mindössze annyit írtak, hogy a fiatal játékosok „a patinás klub alakulataival találkozva, értékes tapasztalatokkal gazdagodtak.” (Kerestük a hírt Orbán Viktor kedvenc újságja, a Nemzeti Sport honlapján is, de hosszabb böngészés után sem találtunk tudósítást a fiatal felcsútiak salzburgi fiaskóiról. Amennyiben mégis írtak róla, akkor bocs, nyilván a mi hibánk, hogy nem találtuk.)
Persze, nem az a lényeg, hogy ki mit (nem) írt a három, mondjuk így nem sikeres mérkőzésről, hanem az eredmény, valamint az, hogy a három, vereséget szenvedő csapat edzői milyen tanulságokat vontak le a történtekből. Mindez azért sem lényegtelen, mert a felcsúti Puskás Akadémia utánpótlása a közpénzekkel legjobban kitömött futball alapítvány, amely az elmúlt években 5,8 milliárd forintot kapott a központi költségvetésből. (Értsd: a magyar adófizetőktől.)
Nos, az edzők kiemelték, hogy ezeken a mérkőzéseken nem volt eredménykényszer, ezzel szemben a fiatal futballisták értékes tapasztalatokra tehettek szert a patinás klub otthonában. Azt is megjegyezték, hogy a szakmai stábok az eredménykényszer helyett inkább a további fejlődéshez szükséges lehetőséget keresték. Itt jegyeznénk meg, hogy a salzburgi fiatal futballisták, akik az U19-es csapatunkat 2-0-ra, az U16-ost 9-0-ra, míg a legfiatalabbakat, az U15-ösöket, 6-1 re győzték le, eredménykényszer hatása alatt voltak kénytelenek futballozni.
Ami azt illeti, a 19 évesek két gólos veresége még belefér, nem mondható súlyosnak. Ezt Babó Levente vezetőedző is megerősítette, aki szerint „szükségünk volt 10-15 percre, hogy felvegyük a ritmust, de amint ez megtörtént, rendben volt a játék. Adódtak lehetőségeink, kiegyenlített meccset láthattunk.” Nem láttuk a mérkőzést, így jobb híján el kell hinnünk, amit a szakember mondott, s legföljebb azt tennénk hozzá, hogy a salzburgi futballistáknak, akik ugyanannyi idősek, mint magyar sporttársaik, nem volt szükségük 10-15 percre, ők azonnal felvették a ritmust és már a meccs elején futballoztak.
A 16 éves magyar futballisták edzője, Arany Dávid a 9-0-ás vereség ellenére nem tűnt letörtnek. Ő azt mondta, hogy „túl azon, hogy szűk volt a keretünk, mi még csak a felkészülés elején járunk, nekik viszont egy hét múlva indul a bajnokság. Összességében viszont nagyon hasznos volt a találkozó, egyértelműen szolgálta a fejlődésünket.” Ehhez kapcsolódik a salzburgi megmérettetésen 6-1 arányban alulmaradó U15-ös futballisták vezető edzőjének, Lednitzky Andrásnak a nyilatkozata, amely szerint „annak ellenére is hasznos mérkőzést játszottunk, hogy az eredmény nem néz ki jól. Komoly nyomást helyezett ránk az ellenfelünk, és mire felvettük a ritmust, a számszerű kérdések már eldőltek.” Vagyis kollégájához hasonlóan, Lednitzky is úgy látja, hogy előbb kellett volna felvenni a ritmust, és nem csak akkor, amikor a „számszerű kérdések már eldőltek.”
Kézenfekvő a tanulság: minél előbb vegyük fel a ritmust, lehetőleg már a mérkőzés elején. És itt tényleg nem a fiatal futballistákat kívánjuk ostorozni, nekik épp elég sokk lehetett, amit Salzburgban tapasztaltak. Jelesül az, hogy a valódi futball egy másik világ. Igaz, ezt tudhatták enélkül is, mert láthatták a televízióban, ahol feltehetőleg már csak szakmai érdeklődésből is sok felnőtt mérkőzést megnézhettek. Láthatták Európa és a világ legjobbjait futballozni és rájöhettek, hogy hozzájuk képest nálunk a legjobb esetben is biztató jelek vannak.
A miénkénél szerencsésebb nemzetek – itt és most nem csak a futballra gondolunk – győzelmeket látnak, míg mifelénk biztató jelekkel teli a padlás. Biztató jelekben mindig is jók voltunk, az egy főre eső biztató jelek tekintetében hagyományosan magunk mögött hagyjuk a világot. Biztató jelekkel, ha akarnánk, Dunát rekeszthetnénk.
Irigyel bennünket a világ, mert sehol sincs annyi biztató jel, mint nálunk, a keresztény szabadság országában. Ráadásul a magyar biztató jel – és ezt még ellenségeink is elismerik – világszínvonalú. Nem csoda, hogy mindenki a magyar titkot szeretné ellesni, arra kíváncsi, hogyan csináljuk.
Biztató jelekben már most utolértük Ausztriát, s a mi biztató jeleink annyira kelendők, hogy annyi biztató jelet exportálhatnánk, amennyit csak akarunk.
De a magyar biztató jel nem eladó. A magyar biztató jel a magyaroké.
