Bod Péter Ákos: trehányul bánik a pénzünkkel a magyar állam

– Alig egy hónapja jelentek meg vészjósló hírek, hogy a Magyar Nemzeti Bank soha nem látott mértékű, 402 milliárdos veszteséggel zárta a múlt évet, a kormány pedig úgy döntött, az állampapír-piac felé tereli a lakossági megtakarításokat. Ön szerint ez jó döntés volt?

– Kezdjük azzal, hogy ez megint egy évközi adódöntés. Az ilyen kapkodást mutat, mert minden törvénynél – különösen az adótörvényeknél – tiszteletben kellene tartani a folyamatok logikáját. A helyzet, nem is a gazdaságban, de a költségvetésben valóban nagyon gyorsan romló. Hozzáteszem, az elemzőknek ez sem meglepetés. Ez a 400 milliárdos deficit tavalyi, és azt lehetett tudni, hogy ebben az évben ennek többszöröse lesz. De egy szó, mint száz, az államháztartási viszonyok rohamosan romlottak az év elején, és nyilván ez szorította rá a kormányt arra, hogy ismét egy gyors évközi adóbeavatkozással és egyéb ráhatásokkal terelje a megtakarításokat az állam felé.

– Milyen intézkedéseket hozott az állam ennek érdekében? Ilyen volt például a szocho?

– Ezt lánykori nevén kamatadónak hívták. Most is van kamatadó, de nem volt rajta tb-járulék. Egyszerűbb és becsületesebb lett volna a kamatadó-mértéket megemelni, mert azt az ember már tudomásul vette, hogy ha a jövedelmek után adózik, akkor a kamatjövedelmek után is adózik. Csak azért nem nagyon tud erről, mert ez úgynevezett forrásadót, a bank a forrásnál levonja, és a bank nem kapja meg, a polgár nem kapja meg, azt a 15 százalékot a kamatjövedelemből megkapja az állam. Erre raktak még rá 13 százalék szociális hozzájárulást (szocho). Ez egy plusz adó, ami a legtöbb megtakarításon van, kivéve az állampapírt. Az államnak a költségvetési hiány finanszírozásához sok pénzre van szüksége, és megpróbálja ezt a pénzt viszonylag olcsón megszerezni. Tehát most az egyéb megtakarításokat megadóztatja, pontosabban újra megadóztatja, mert eddig is volt rajta forrásadó, hogy még előnytelenebb legyen nem állampapírban takarékoskodni. Tehát az állam felé terelésnek nem azt a módját választotta, hogy vonzóbbá tegye az állampapírt, mert vonzóbbá tenni azt is jelenti, hogy nyilván többe kerül, hanem azt, hogy kevésbé vonzóvá teszi az összes többi megtakarítást, kivéve az állampapírt, és valami oknál fogva, azokat az ingatlanalapokat, amikben a rossz nyelvek szerint a NER-hez közeli nagyon fontos urak érintve vannak. De ez már csak a „magyarosch” része annak, hogy év közben van egy adóváltoztatás. Nem várják meg az év végét, mert nem gondolkoztak előre, hanem a nyári melegben, júliusban bevezették, és már él is.

– Mit kezd a kormány az állampapírba befolyó pénzzel? Kiveszi belőle, és forgatja?

– Ez egy kölcsön. Az állam kölcsönveszi a pénzünket, és azzal betömi a lyukat. Utána megígéri, hogy visszafizeti nekünk kamatostól. Ez egy államadóssági termék. Ha rövidlejáratú, akkor kincstárjegy, ha egy éven túli – 1-3- 5-10-20 éves lejáratú –, akkor fizetési ígéret, amiknél a tőkét majd visszakapjuk tíz év múlva, és tíz évig kapunk kamatot. Ide tartozik az is, hogy ez egy jó termék. 

– Akkor az emberek miért nem haraptak erre rá, sőt…

– Ismétlem, elvileg ez egy jó termék, mert azon kívül, hogy az állam szavatolja a visszafizetést, ez az ő adóssága. Tehát visszafizeti, ad kamatot és forgalmazható papírt. Nem vagyunk kötelesek tíz évig tartani a tíz éves állampapírt. Ha 3,5 év után az ember azt mondja, hogy én le akarom cserélni a kocsit, akkor eladja a nála levő állampapír-követelést vagy másnak a piacon, vagy visszaadja a kibocsátónak.  Ez egy rendben lévő termék. Ezzel finanszírozza az állam azt a bődületes nagy adósságát, amit csinált, és csinálni fog. 

– A Publicus készített most egy felmérést, amiből az derült ki, hogy sem ellenzéki, sem bizonytalan, sem kormánypárti szavazó nem szívesen bízza a pénzét az államra, azok sem, akiknek van megtakarításuk. Az ellenzékiek 82, a bizonytalanok 75 százaléka nem tervezi állampapír vásárlását. Miért?  

– Még mielőtt kijött volna ez a felmérés, én az utcán, a közértben, a buszmegállóban „n” számú mintát vehettem a kérdésről. Az arra járó, engem felismerő emberek megkérdezték tőlem, szabad-e állampapírt venni. Mindenkit megnyugtattam, hogy ez egy rendben levő termék. Akkor azt kérdezték, nem kockázatos-e. Mondtam, hogy a magyar állam szavatolja. Mindaddig, amíg a magyar állam tartja a szavát, addig ez egy jó termék.

– Ezek szerint a buszmegállóban az a vélemény, hogy a magyar állam nem szavatartó?

– Hát, igen, a buszmegállóban az. Ezzel nehéz vitatkozni, és én biztos nem tudok két buszmegálló között meggyőzni valakit, különösen azt nem, akinek a nyugdíjpénztári megtakarításával az történt, ami történt. Vagy aki katás volt, és év közben hirtelen megváltozott az adóterhelése, így a besorolása is, vagy például akinek a bankbetétjére július elsejétől 13 százalék, nyugdíjjárulékra nem jogosító szocho-t vetnek ki, ami önmagában felháborító. Az nem, hogy megadóztatják, mert ilyen van, de olyan formában kellene adóztatni, ami azt sugallná, hogy kap érte valamit, például nyugdíjat, egészségügyet, szociális hozzájárulás, de nem kap. Ez egy lélektani dolog. Az ez ügyben hivatalosan megszólalók kommunikációját én nagyon elhibázottnak tartom. Nem azt mondták, ami a vonzó ebben a papírban, hogy egy fix, jól kiszámolható termék, tudjuk ajánlani, csillog-villog, többet ad, mint az infláció, megőrzi a pénz értékét, hanem még a miniszterelnök is összekötötte egy reggeli „interjújában” a háborúval. Ha egy szó van, amit tilos kimondani az állampapírok ügyében egy olyan országban, ahol volt már békekölcsön, ahol a korábbi generációk egy-két rémisztő fordulatot már átéltek –a mai fiatalok szerencsére már nem ismerik, de hallani esetleg hallottak róla –, az a háború. Nem szabad egy pénzügyi terméket összekötni azzal, hogy valahol háború van. Az sem tett jót, hogy az állampapírt tukmálják. Mert a KRÉTA iskolai rendszer arra van, hogy megnézzem, hogyan áll a gyerek testnevelésből, és nem arra, hogy ott tukmálják az emberekre az állampapírt. Ezt nem kifogásolom, csak nem hiszem, hogy segít. De az a politikai megszólalás sem segít, ami összeköti a háborús viszonyokat azzal, hogy az államnak pénzre van szüksége, és azt mondja, ide a pénzt. Ennek ellenére, ha valaki engem kérdez – és a magyar államkincstár engem nem fizet ezért –, csak azt tudom mondani, mindaddig, amíg az állam fizetőképes, addig az állampapír egy biztos papír. Ha az állam nem fizetőképes, az egy más helyzet. De arról nincs szó. Úgyhogy egy ilyen szerencsétlen „háborús elszólásnak” nem is csak pénzügyi jelentősége van, hanem társadalomlélektani is. A magyar társadalom bizalmatlanná vált az állami intézményekkel szemben.

– Ön, mint közgazdász, az MNB volt elnöke, vagy csak egyszerű állampolgár, akit érdekel a többi ember sorsa, mit tanácsol, mit tegyenek a pénzükkel azok, akiknek van megtakarításuk?

– Én semmiképpen sem beszélném le őket az állampapírról, hisz' elmondtam, ez viszonylag kis kockázatú, ráadásul infláció fölötti kamatokkal. Lehet, hogy van ennél jobb üzleti ajánlatuk a pénzintézeteknek, de én semmiképp nem beszélem le az állampapírról az embereket. Hogy aztán az állam az abból befolyó pénzt mire használja… Már olyat is hallottam, hogy valaki azért nem akar állampapírba fektetni, mert az állam az így befolyó pénzt rossz helyre rakja, a haveroknak adja. De ez nem csak az állampapírokra igaz. Az adónkra is az. Ha valaki nem bízik az államban, az nem állampapír miatt van. Kár ezt a pénzügyi terméket olyan színben beállítani, amire nem szolgált rá.

– Akkor az elmondottak miatt szkeptikusak az emberek az állampapírokkal szemben?

– Igen, az emberek szkeptikusak. Hozzá kell tennem, hogy amit az emberek a tíz centis kilátókról, meg a lombkorona nélküli lombkorona sétányokról, meg a lówellnessről, meg a barátok turisztikai cégének nyújtott nagyvonalú támogatásról hallanak, az azt mutatja, hogy a magyar állam borzasztó trehány módon bánik a pénzzel, akár adóból jön, akár hitelből. Amiről mi most beszélgettünk, az egy hitelnyújtás az államnak, és ez önkéntes. És valóban nem mindenki teheti meg, de aki megteheti, az most oszt és szoroz. De mindenki fizet adót, és kellene, hogy az alapproblémával végre mindenki szembesüljön, és határozottabban elvárja, hogy az ő adóját, vagy az őtőle kölcsön kért pénzt, becsületesen költsék el. Itt kezdődik a lényeg. Az, hogy az államhiányt milyen instrumentummal finanszírozzák, az ehhez képest technikai kérdés.