drMáriás, aki megfestette Magyar Péter és Orbán Viktor békekötését

Az őrült zsenik vonzásában

A beszélgetés játékos villámkérdésekkel indult, amelyek valójában sokat elárultak drMáriás világképéről. Klimt vagy Schiele, Mozart vagy Beethoven, Senna vagy Prost – a választások mögött következetes gondolkodás rajzolódott ki. Bár minden esetben elismerte a párok mindkét tagjának nagyságát, szinte mindig azokat választotta, akikben több volt a szenvedély, a kockázatvállalás és a szélsőség.

Egon Schielét például azért helyezte Gustav Klimt elé, mert „intenzívebb, közvetlenebb, őrültebb, szenvedélyesebb”. Ugyanez a szemlélet köszönt vissza Beethoven esetében is, akit Mozarttal szemben azért tart közelebb magához, mert a zenében olyan végleteket tudott megfogalmazni, amelyek a legfinomabb lírától a legvadabb viharokig terjednek. Beethoven számára annak bizonyítéka, hogy a művészet legnagyobb ereje az ellentétek megmutatásában rejlik.

Richard Wagner kapcsán ugyanakkor árnyaltabb képet rajzolt. Elismerte, hogy művei gyakran nehezen befogadhatók, mégis „fantasztikus zseninek” nevezte. Különösen érdekesnek tartja Wagner és Liszt Ferenc kapcsolatát, mert szerinte Liszt számos szempontból innovatívabb és bátrabb alkotó volt, mégsem alakult ki körülötte olyan kultusz, mint Wagner körül. Míg Wagner a német kultúra szinte hollywoodi léptékű ikonjává vált, Lisztet több nemzet is a magáénak tekinti, így személye kevésbé koncentráltan épült be a kulturális emlékezetbe.

A hollywoodi párhuzam nem véletlenül került szóba. DrMáriás szerint Wagner hatása a mai populáris kultúrában is egyértelműen jelen van. Felidézte, hogy John Williams Star Wars-zenéjében számos olyan motívum és hangszerelési megoldás hallható, amely Wagner örökségét idézi. Ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy Wagner műveit gyakran ironikus kontextusban használják fel filmekben, például a Blues Brothers vagy az Apokalipszis most emlékezetes jeleneteiben.

A Beatles és a Rolling Stones összevetése jelentette az egyetlen kivételt a szabály alól. Ezúttal nem a vadabb energiát képviselő együttest választotta, hanem a Beatles mellett tette le a voksát. Indoklása szerint Lennon és McCartney dalszerzői kvalitása olyan magas szintet képviselt, amely szerinte végül felülmúlja a Rolling Stones elementáris erejét. A politikatörténeti párharcban Kossuth és Széchenyi közül pedig utóbbit érezte közelebb magához. Bár mindkettőjüket hatalmas államférfinak tartja, számára az a politikusi attitűd szimpatikusabb, amely a problémák megoldására törekszik, nem pedig a folyamatos mozgósításra és hangos politikai kommunikációra.

A művészet nem szobadísz, hanem beavatkozás

A beszélgetés egyik legfontosabb része a „társadalomsebész” fogalmának kibontása volt. DrMáriás maga alkotta meg ezt a meghatározást, mert úgy érzi, a hagyományos művészeti kategóriák nem írják le pontosan azt, amit csinál.

A „művész” szóhoz szerinte gyakran egy romantikus, ártalmatlan figura képe kapcsolódik, aki szép dolgokat alkot, hogy kellemesebbé tegye a nappalit. Ő azonban nem ebben a szerepben látja magát. Ugyanígy nem érzi magát klasszikus értelemben vett zenésznek sem, hiszen nem a hagyományos zenei hierarchiákban gondolkodik. Saját meghatározása szerint inkább olyan alkotó, aki a zenét és a képzőművészetet folyamatos megújítási kísérletként, szenvedélyként és provokációként éli meg.

A társadalomsebész kifejezés ezért számára azt jelenti, hogy alkotásaival a társadalom gyógyításán dolgozik. Ahogy fogalmazott, megpróbál „kivágni egy kis daganatot”, újra összekötni elszakadt ereket, vagyis olyan beavatkozásokat végezni, amelyek segíthetnek helyreállítani a közösség egészséges működését.

Úgy látja, hogy a hatalom és a társadalmi hierarchiák gyakran megszelídítik a művészetet. Elveszik az élét, a haragját és az igazmondó képességét, hogy végül egyfajta szelíd háziállattá váljon. Ezzel szemben szerinte a művészet eredeti feladata éppen az lenne, hogy változásokat idézzen elő, új gondolatokat nyisson meg, bátorítson és akár provokáljon is.

Egy ponton már majdnem kimondta, hogy a művészetnek „lázítania” kellene, majd mosolyogva hozzátette: csak azért fogalmaz óvatosabban, mert túlságosan udvarias. Valójában azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a művészetet aktív társadalmi szereplőnek tekinti. Olyan eszköznek, amely képes kérdéseket feltenni, vitákat generálni és újraértelmezni a körülöttünk lévő valóságot.

Túlélhetik-e a pillanat emberei az idő próbáját?

A műsor egyik legizgalmasabb kérdése arra vonatkozott, hogyan viszonyulnak drMáriás festményei az időhöz. Munkáin gyakran jelennek meg aktuális politikai szereplők, közéleti figurák, olyan emberek, akik talán évtizedek múlva már nem lesznek ismertek a közönség számára. Nem korlátozza-e ez műveinek érvényességét?

Az alkotó szerint korántsem. Arra emlékeztetett, hogy a világ legnagyobb múzeumaiban számtalan olyan portré található, amelyek szereplőinek nevét ma már alig ismeri valaki. A festmények mégis fontosak maradtak, mert koruk társadalmáról, gondolkodásáról és viszonyairól mesélnek.

Példaként Örkény István egyperceseit említette. Az író számos olyan kifejezést használt, amelyek a mai fiatalok számára már magyarázatra szorulnak, mégis pontos képet adnak egy letűnt korszakról. Hasonlóan működhetnek szerinte a saját festményei is. Ha valaki évtizedek múlva találkozik egy olyan képpel, amelyen egy püspök botránya jelenik meg, nem feltétlenül a konkrét személy lesz az érdekes számára, hanem az a kérdés, hogy milyen volt az egyház és az állam viszonya, hogyan működött a hatalom, és milyen erkölcsi dilemmák foglalkoztatták az embereket.

Hangsúlyozta azt is, hogy az aktuálpolitikai témájú művek csak kis részét jelentik életművének. Legutóbbi kiállításán is mindössze néhány alkotás foglalkozott közvetlenül a jelen magyar politikájával, miközben a tárlat túlnyomó része történelmi vagy általános érvényű témákat dolgozott fel.

A beszélgetés végén személyes hangvételű kérdés érkezett édesanyjáról, aki jazzorgonistaként dolgozott, és meghatározó szerepet játszott fia művészi fejlődésében. DrMáriás meghatottan beszélt róla, felidézve, hogy édesanyja nemcsak a zene szeretetét adta át neki, hanem azt a derűt és optimizmust is, amely a legnehezebb élethelyzetekben is segítette a családot. Elmondta, hogy édesanyja hallotta korai kísérleti zenei próbálkozásait és a Tudósok zenekar munkáját is, és mindig biztatta őt. „Mindig csak megdicsért” – mondta mosolyogva, hozzátéve, hogy talán ennek is köszönhető, hogy folytatta az utat akkor is, amikor tanárok, intézmények vagy szakmai körök próbálták eltántorítani.

A történet végül nemcsak egy különleges művész portréját rajzolta meg, hanem azt is megmutatta, hogy a provokáció mögött milyen erősen jelen van a hit az alkotás társadalomformáló erejében, valamint az a személyes háttér, amely nélkül talán soha nem született volna meg a „társadalomsebész” figurája.