Egy évvel később...

Csendes, szűk körben elvégzett, egyszerű szertartás: egy faültetés Budaörs madárcsicsergéstől hangos, napsütötte temetőjében. A kis japán cseresznyefa-csemete bimbói csak pár órával az ültetés előtt kezdtek kifakadni, mintha a fa érezte volna, hogy ez a nap az ő napja, amikor odakerül, ahova kerülnie kellett. A temető főútja mentén kialakított szóróparcellának, az úthoz közel eső vonalán, középen, egy vonalban a szórás helyével jelölték ki a helyét, így nem csak annak állít emléket, akinek a neve az előtte elhelyezett vésett márványtáblán szerepel. Bárki, akinek vesztesége van, megállhat előtte, s csendes főhajtással emlékezhet a szerettére.

Uljana Jehorova – ez a név olvasható az emléktáblán, amelyre egy rövidke kis idézetet is felvéstek: „Ahányszor felnézek az égre, minden alkalommal emlékeztetem magam, hogy mi az, amiért hálás lehetek”. A táblán más nem is szerepel. 

Uljana Jehorova egy 31 éves orosz nemzetiségű ukrán lány...volt. A háború áldozata. Nem fegyver által veszítette az életét, ám mégis a háború vitte el a krónikus beteg – barátai szerint örökké vidám és optimista – fiatal nőt, akit nem tudtak megfelelően ellátni a kórházban. Az orvosoknak ugyanis a lövedékek által megsebesített katonákat és civileket kellett először kezelniük. Uljana utolsó kívánsága az volt, hogy barátai ültessenek el egy-egy fát ott, ahol éppen élnek. És az egyik barátnője ezekben a hetekben éppen Budaörsön él. Menekültként. Ő Valeri Pitlyk. Arra kértük, hogy meséljen a tragikus körülmények között elhunyt barátnőjéről.

„Uljana, 31 évesen hunyt el, március 23-án. Fiatal kora ellenére, nagyon sokat elért az életében: igazi tanító volt, példát mutató ember, aki arra tanított mindannyiunkat, hogyan legyünk boldogok, hogyan találjuk meg magunkban az erőt ehhez” – kezdte a visszaemlékezést Valeri. Pedig nagyon sokat megélt az orosz születésű donyecki lány, aki a 2014-es háború kitörésekor gyerekeket tanított, ám amikor megkezdődött az emberi életeket követelő, mindent elsöprő rombolás, akkor váltott. Úgy gondolta, abban a helyzetben nagyobb szükség van humanitárius segítségnyújtásra. Alapvető cikkeket és élelmet gyűjtött és juttatott el a rászorulóknak, de talán még fontosabb, hogy lelki támaszként is mindig ott volt a talajt vesztett emberek számára. Egy kis csapatot gyűjtve maga köré, sokak segítője lett. Uljana örök pozitív ember volt, a leginkább embert próbáló körülmények között is mindvégig erős próbált maradni és az is maradt. Hitt abban, hogy a háború csak egy átmeneti állapot, az élet visszatérhet a régi kerékvágásba.

Amikor ez nem történt meg, akkor Donyeckből Ivano-Frankivszkba költözött. Az elmúlt években már ott élt, de folyamatosan, minden barátjával tartotta a kapcsolatot, bárhol élnek is ők. Hihetetlenül erős maradt az oroszok által február 24-én indított háború idején is: ha valaki pánikba esett, ő volt az, aki segített neki túljutni a rettegésen, mindenkiben próbálta a lelket tartani, annak is, akinek a szerette a frontra ment harcolni, annak is, aki a hátrahagyott családtagjai miatt reszketett. Folyamatosan győzködte az embereket, hogy lesz még jobb is.

Pedig neki is volt miért aggódnia, hiszen ő ugyan pár éve elköltözött Donyeckből, de a szülei a városban maradtak. „Nem tudom, honnan vette ezt a mérhetetlen erőt, és azt a képességét, hogy mindig megtalálta a kapaszkodókat mind saját maga, mind pedig mások számára” – mondja a barátnője, aki lelki társa is volt az elhunytnak, akivel mindvégig segítették egymást.

Gyerekkorában volt egy súlyos májbetegsége, s akkor ugyan ebből kigyógyult, de az utóbb kiújult. Valeri elmélete szerint azért, mert Uljana mindenki baját a szívén viselte, átérezte, s ez óhatatlanul csendben, belülről mérgezi az embert. Lvivben kórházba került, de a sebesült katonák miatt nem juthatott rá elég figyelem, nem tudták őt megfelelően ellátni. „Békeidőben biztosan tudtak volna rajta segíteni” – ez Valeri meggyőződése.

Uljana kérése volt, hogy a róla megemlékezni kívánók ültessenek az emlékére egy fát ott, ahol éppen élnek. Erről a barátai Uljana testvérétől értesültek. Ez annyira jellemző volt a környezetvédő lányra, aki nem csak szerette és érezte a természetet, hanem aggódott is a Földért, még most, a háború idején is. „Ezt én is – miként az összes barátja – csodálatos kívánságnak tartom, ezért kértem meg az engem itt befogadó családot, hogy segítsenek ennek megvalósításában” – mondja Valeri.

Az őt befogadó család Budaörsön él – ezért lett a faültetés helyszíne ez a Budapest melletti város. A polgármester, Wittinghoff Tamás azonnal felkarolta az ügyet, amit természetesnek tart. A Hírklikknek úgy fogalmazott: „Amit tettünk, abban nincs semmi különös... Remélem, ez a természetes”.

Azt már a befogadó magyar családtól tudtuk meg, hogy a polgármestertől perceken belül kaptak választ a neki küldött Facebook-üzenetre, majd beindult a budaörsi gépezet. A legnagyobb jóindulattal nyilvánítottak ki emberséget ebben a szomorú, ám felemelő történetben: a város főkertésze, Nagy Tamás Richárdné meghatóan szép ötlettel állt elő: állítsák fel a fát Budaörs temetőjében, azon belül is a szóróparcellában, ahol egyébként is most lesz fásítás, a parcella jobb és bal oldalán végig fasort alakítanak majd ki, de „ezt a sort, ahova most a csemetét elültettük meghagyjuk, hátha még lesznek ilyen ültetések”. A felvetésre, hogy nagyon szép és nemes a gesztus, amit Budaörs gyakorolt, csak annyit mondott „Gondolom, ebben a helyzetben ez a természetes”.

Hasonlóan szép gondolatot fogalmazott meg a temető igazgatója, Veres Mónika, aki azt fejtegette, hogy szívügyük ez a dolog. 

„Örülünk, hogy hozzájárulhatunk ahhoz, legyen egy emlékhely, ahova eljöhet leróni a kegyeletét mindenki, aki elveszítette a háborúban a szeretetét, a családtagját, a hozzátartozóját”. 

Azt ugyan nem tudja, hogy az országban van-e már ilyen, de Budaörsön ez az első, „ami akár kegyeleti emlékhellyé is válhat”.

A facsemetét a befogadó család vitte, de a már említett emléktáblát a temető gondnoka találta ki, sőt, ő maga is készítette. Mint Görföl Kosztasz mondja: „amikor hallottam, hogy emlékfát fognak állítani egy, a háború miatt életét veszített ukrán lánynak, örültem, hogy valahogy mi is megemlékezünk róla”. De úgy gondolta, hogy kellene egy emléktábla is, mert egy fáról nem tudja senki, hogy mit jelképez. 

„Valakinek csak egy fa, valakinek pedig egy emlék”. 

A táblát elkészítette, s szeretett volna a két oldalára egy-egy kis ukrán zászlót kitűzni „hogy mindenki tudja, az ukrajnai háború áldozatának állít emléket a fa”, s bár nem kapott megfelelőt, de hamarosan ez is meg fog oldódni, a befogadó magyar család hölgytagja elkészíti és kiviszi a két zászlót a temetőbe. Ha valaki, Görföl Kosztasz csak tudja, hogy miért fontos egy ilyen emlék. A nevéből sejteni lehetett, s ezt ő meg is erősítette nekünk: ő is menekültek leszármazottja, a nagymamája és nagypapája Görögországból, a katonai junta elől menekült Magyarországra, sok-sok évtizeddel ezelőtt.

De nem csak ő, hanem Budaörsön az ügyben érintett mindenki fontosnak tartotta a faültetést, és mindazt, amit ez szimbolizál. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a Budaörsi Településgazdálkodási (BTG) Kft. emberei végezték el magát az ültetést (az általuk előkészített helyen), a ceremónián tiszteletét tette a város főkertésze, a temető igazgatója, a gondnoka, s még egy munkatársa is.

Maga a szertartás méltóságteljes volt, csendes és egyszerű. A már elültetett fácska sírhantnak látszó földdomborulatába a barátnő, Valeri behelyezett egy meggyújtott füstölőt, annak a csomagnak az utolsó darabját, amit Uljanától kapott karácsonyi ajándékként. Mert ugyan csak egy kis bőrönddel menekült el Ukrajnából, de a füstölőt és az azóta elhunyt barátnőjének a pulóverét magával hozta. A szertartáson is azt viselte.

Valeri nem sírt, csak csendben, lehajtott fejjel emlékezett. 

„Uljana nem szerette volna, hogy sírjak, különben is, egy idő után már elfogynak a könnyek” 

Ezt már utóbb mondta, amikor a szertartás után leültünk egy kávézóban.

„Egy részem, az egóm nagyon szomorú a veszteség miatt, azért, mert ő már nincs közöttünk, de a másik részem tudja, hogy ő nem szeretné, ha szomorúak lennénk. Nem is szólva arról, nagyon sokat elért, elvégezte a misszióját, és biztosan nagyon boldog, hogy a szívügye, a természet védelme, ha kicsiben is, de ezzel a faültetéssel előbbre halad. Ám ezzel együtt is, az ember óhatatlanul felteszi a kérdést: az Isten miért pont ezeket az embereket ragadja el tőlünk?”

A beszélgetésben tudtam meg azt is, hogy nem csak a világ számos pontján élő barátai által elültetett fával állítanak emléket Uljanának. 

„Három hete megállapodtunk az anyukájával, testvérével és közeli barátjával, hogy létrehozunk egy alapítványt, amely a fák ültetését és a rászorulók segítését tűzné ki céljául” – mondta el.

Habár ez a nap Uljana emléknapja volt, megkértem Valerit, meséljen egy kicsit magáról is. Ő is orosz nemzetiségű ukrán, aki meneküléséig Harkivban élt. Festészetet tanult a lvivi akadémián és sokat tanított gyerekeket is. Mint elmesélte, nem akarta elhagyni Harkivot, szeretett ott élni. Nagyon szereti ugyanis Ukrajnát, az ország lelkét („ha kifejezhetem magam így”), az ottani természeti környezetet. A háború kezdetén ő is azt gondolta, hogy három nap-egy hét alatt eldől a dolog. De ahogy múltak a napok, az ész egyre inkább átvette az irányítást. Fel kellett fogni, hogy festőművészként a háború által porig rombolt ország újjáépítése idején odahaza nem fog tudni segíteni sem magán, sem a szerettein, sem pedig a hazáján. Tudja, átképezhetné magát, de a festést nem szerette volna abbahagyni, úgy érzi, azzal önmaga ellen követne el árulást.

Arra jutott, hogy több hasznát veszik, ha elutazik, egzisztenciát teremt egy külföldi országban és onnan segíti – morálisan és anyagilag egyaránt – az édesanyját, a nagymamáját, a barátait, s szeretett Ukrajnáját.

Március 11-én indult útnak autóval és autóbusszal, 17-én már gyalog lépte át a magyar határt. Budapesten egy éjszakát a Migration Aid akkoriban induló menekültszállásán töltött, majd több áttéten keresztül egy Budaörsön élő családhoz került. Nem tudni, mennyi ideig marad itt, egyelőre várja a kanadai vízumát. Igyekszik elfeledni a borzalmakat, de nem tudja. Aggódik az otthon maradottakért, a hazájáért. Sírni már nem tud, de művészetével próbálja kiadni magából az átélt traumákat. 

U.I.: Nem véletlenül nem szólalnak meg a Valerit befogadó, a faültetésben is aktív szerepet játszó magyar család tagjai. Nem tartottam volna etikusnak, mivel szoros rokoni szálak fűznek hozzájuk. (A festményeket Valeri Pitlyk készítette, Budaörsön.)