Egy hírműsor a politikai viharokban

Meglehet, sokan már arra sem emlékeznek, hogy létezett egy ilyen műsor, s talán még arra sem, hogy az 1990-es első szabad választás utáni években volt egy úgynevezett „médiaháború”. Annak egyik fejezete zárult le azzal, hogy megszűnt ez a hírműsor, s vele – újra egyszer, de nem utoljára – bizonyosságot nyert, hogy a közszolgálati televíziózásban nincs helye olyan hírműsornak, amely nem hajlandó kiszolgálni az éppen regnáló hatalmat. 

A történet még az 1990 január elején kezdődött, amikor váratlanul kirúgták a Híradó akkori főszerkesztőjét, Aczél Endrét. Ebben meghatározó szerepe volt Pozsgay Imre államminiszternek, az állampárt egyik „erős emberének". Az is az ő kívánsága volt, hogy a műsor élére Pálfy G. István álljon. Több szempontból is megfelelő választásnak látszott – és az is lett. Pálfy G. régi híradós volt, röviddel előtte lett a Népszava főszerkesztője, de onnan Pozsgay „kikérte". Aczéllal együtt távozott több meghatározó munkatársa (Elek János és Sándor István főszerkesztő-helyettes és műsorvezető, Rangos Katalin szerkesztő, Kaplár F. József műsorvezető), de a többség maradt. Ők ugyanis még régről tehetséges, korrekt, biztos szakmai tudású embernek ismerték az új főszerkesztőt, sokáig együtt is dolgoztak vele még a Matúz Józsefné irányította Híradóban. Csalódniuk kellett. Az új vezetés a kormányt irányító MDF szócsövévé tette az akkori egyetlen televíziós hírműsort. Ebben viszont 14 szerkesztő, műsorvezető és riporter nem akart részt venni és felálltak. Hankiss Elemér elnöknek írott levelükben jelezték, hogy – jelentős szakmai kifogásaik miatt – nem hajlandók együtt dolgozni Pálfy G.-vel. 

Ezzel feladták a leckét az elnöknek, aki jól érzékelte, hogy az akkori Híradó nem felel meg az új időkben kívánatos hangnak. Így – némi hezitálás után – pályázatot írt ki egy esti hírműsor elkészítésére. Erre végül két csapat jelentkezett: a volt híradósok mellett az akkor még rádiós Orosz József és Betlen János vezette társaság. Kétszer két hétig csinálhattak műsort, de eredményt sosem hirdettek. A „tizennégyek" megmaradtak a tévében, de munkájuk nem volt. Ezt a helyzetet Vitray Tamás oldotta meg. Ő lett ugyanis az akkor önállóan működő MTV 2 intendánsa és az új műsorrendben az este 7 órakor kezdődő film elé akart egy 12 perces hírműsort. Ennek elkészítésével pedig a tapasztalt, de akkor munka nélküli híradósokat bízta meg (hozzájuk pedig sokan csatlakoztak a másik pályázó csapatból is). S bár Vitray rövid idő múlva összekülönbözött Hankissal, az 1991. május 6-án indult Egyenleg megmaradt. Sőt, később még terjeszkedett is. Lett déli és délutáni kiadása, az esti pedig nézettebb időpontra, 10 órára került.

Az Egyenleg kísérlet volt. Olyan korszerű hírműsor, amely egyenlő távolságot igyekezett tartani minden párttól, ugyanakkor helyükön kezelte a híreket. Amit a szerkesztőség fontosnak vélt, azzal hosszabban foglalkozott, riporterei ott voltak az eseményeken, de hátteret is mindig adtak a történtekhez. A közszolgálati média történetében egyedülálló módon, az Egyenleg valóban független volt és az adások összeállításánál valóban csak a hír értéke számított. Így aztán hiába szimpatizáltak vele sokan, nem voltak igaz barátai, viszont gyakran szerzett ellenségeket. Érthető módon, különösen a hatalom igyekezett megfojtani és ehhez talált is egy olyan riportot, amelyből ügyet kreálhatott.

1992. október 23-án a Kossuth téren Göncz Árpád államfő nem tudta elmondani ünnepi beszédét – kifütyülték. Az esetről az Egyenleg is tudósított és arról is beszámolt, hogy egy árpádsávos zászlót lengető fiatal mellett neonácik is ordítoztak. Több hónappal később – 1993 júniusában – a Híradó azzal állt elő, hogy az Egyenleg meghamisította az egykori képeket, mert a téren nem is volt ott a zászlós fiú. Vizsgálatok követték egymást, mígnem a hatalom döntött. A teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök (tejfa), Nahlik Gábor 1993. október 26-án felfüggesztette Bánó András főszerkesztőt, az egy évvel korábbi adást szerkesztő Hardy Mihályt és Losonczi Líviát, valamint az egykori riportot készítő Fehér Mártát. Az Egyenleg élére pedig kinevezte a konkurens Híradó főmunkatársát, Murányi Lászlót. Murányi '90-ben a KDNP színeiben indult a parlamenti választáson is (bár nem került be), a taxisblokád idején pedig azzal írta be magát a médiatörténetbe, hogy riportja közben elkergetett egy járókelőt, mert az övétől eltérő véleményének adott hangot. 

A kérdés ezután csak annyi volt, hogy az Egyenleg munkatársai hogyan kezelik a nyilvánvaló provokációt. A délutáni adás még elkészült – Murányi igyekezett felügyelni, de kevés sikerrel. Utána azonban a csapat úgy döntött, hogy ilyen körülmények között nincs értelme a további küzdelemnek. Este 10 órakor, az Egyenleg adásidejében a Híradó került adásba, s akkori sztár-műsorvezetője, Liebmann Katalin büszkén jelenthette, hogy az Egyenleg megszűnt, de ők, a híradósok állnak a vártán, a közszolgálat legnagyobb dicsőségére. Attól kezdve, a konkurencia nélkül maradt Híradó vált ismét egyeduralkodóvá, az MDF-kormánynak nem kellett attól tartania, nem az ő kívánságaiknak megfelelően tálalják a híreket. Ám a választást nem tudták megnyerni nekik (emlékezetes: a Horn Gyula vezette MSZP 1994-ben abszolút többséget szerzett).

Utóbb az Egyenleget és munkatársait is rehabilitálták. Bebizonyosodott, hogy nem hamisítottak semmilyen kazettát. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy politikai machinációk miatt volt szükség a hírműsor megszüntetésére. Bánó András sorra megnyerte pereit. Ez azonban sokaknak mit sem számít: a „legendák” azonban tovább élnek, jobboldali portálokon napjainkban is mint a „hírhamisítás” egyik példáját emlegetik a történetet. Mindenesetre 30 éve az Egyenlegnek – és amit képviselt – végképp befellegzett. 

Ezért érdemes felidézni a történteket. A Fidesz – amely 1993-ban kiállt az Egyenleg mellett – tanult elődei hibáiból. Miután a második szabad választás után betöltötte az MDF összeomlásával a jobboldalon keletkezett űrt, a médiában is tudatos és hosszú építkezésbe fogott. Már első kormányzása idején is érzékeltette, hogy stratégiai pontnak tekinti a közszolgálati médiumokat, bár akkor még akadtak gondjai a teljes birtoklással. Ám 1998 óta módszeresen kiépítette sajtó- és médiabirodalmát és figyelt arra is, hogy kiképezze a megbízható csapatokat. 1990 után a jobboldali kormány azzal küzdött, hogy nem voltak saját emberei. Sokan átálltak az egykori pártállami kedvencek közül, de nem elegen.

A Fidesz tudta, mit kell tenni. A jobboldali lapok és médiumok iskolái mára kitermelték a megfelelő utánpótlást. Őket lehet látni az MTV és a Duna TV híradóiban, s hallani a Magyar Rádióban. Pontosan és gond(olkodás) nélkül teljesítik a feladatokat, így a néző és a hallgató megkapja tőlük a teljesen egyoldalú tájékoztatást. A hatalmassá nőtt közszolgálati szervezetben, az MTVA-ban a jelek szerint nincs is igény másra.

S bár a média napjainkban már egészen más, mint 30 éve volt, a hatalom gondoskodik róla, hogy országosan elsősorban az ő hangja jusson el a közönséghez. Vannak ugyan nem kormánypárti rádiók, tévék, lapok, portálok, de nekik sokkal szerényebbek a lehetőségeik, mint azoknak, akik és amelyek a központi kommunikációs és propaganda paneljeit szórják szét. Az Egyenleg megszűnése óta gyűlnek a veszteségek, elég csak a két legjellemzőbb példát, a Népszabadságot és a még működő, de már frekvencia nélküli Klubrádiót említeni. És csekély vigasz, hogy a hatalmat kritika nélkül kiszolgálók uralma is csak pünkösdi királyság.

Losonczi Lívia, Hardy Mihály, Bánó András a kazettával és Fehér Márta