Egy politikai nyilatkozat margójára

Miért is demonstrálja majd ez az alkalom is az ország egyre tragikusabbá váló szétszakadását, amit a nyilatkozattervezet parlamenti vitája is bebizonyított. Hiszen lehetne olyan közös nyilatkozatot kiadni, amely a harminc évvel korábbi, akkoriban valóban sorsfordítónak remélt történelmi eseménynek állítana emléket. Ki vonná kétségbe ma Magyarországon, hogy fejet kell hajtanunk mindazon magyarok helytállása előtt, akiknek szabadságvágya, bátorsága és áldozatvállalása elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a magyar nép ismét önnön kezébe vehesse sorsát? Hálával kell emlékeznünk a diktatúra és az idegen megszállás ellen küzdő, és a vértanúságot is vállaló honfitársainkra, az 1945-ös és 1947-es nemzetgyűlés demokratikus meggyőződésük mellett mindvégig kitartó képviselőire, 1956 hőseire, a rendszerváltás folyamatának demokrácia iránt elkötelezett előkészítőire és elindítóira éppúgy, mint azokra, akik mindennapi munkájukkal, erőfeszítéseikkel, tehetségükkel és szorgalmukkal, gyermekeik felnevelésével járultak hozzá az ország fennmaradásához. Minden magyar büszke lehet arra, hogy a harminc évvel ezelőtti rendszerváltás nyomán kialakulhatott Magyarországon a demokratikus intézményrendszer, a jogállamiság, létrejött a szabad köztársaság, a szociális piacgazdaság, megindultunk a felzárkózás és a nyugat-európai integráció útján, és idővel hazánk tagja lett a NATO-nak és az Európai Uniónak.

Eddig rendben is lenne a megemlékezés. Azonban elfogadhatatlan az a hatalmi arrogancia, amely történelmi kérdésekben is politikai eszközökkel akarja eldönteni mi az igazság és mi nem az. A magyar baloldalnak megvan a véleménye történelmi kérdésekről, ám sohasem tette és most sem akarja, hogy azt akár parlamenti határozat formájában ráerőszakolja a politizáló közvéleményre.

A FIDESZ-KDNP nyilatkozattervezete úgy tesz, mintha 1944. március 19-e előtt minden rendben lett volna, utána pedig – a személyes helytálláson túl – csak negatív dolgok történtek volna. Pedig már a német megszállás előtt olyan politikai párt birtokolta a hatalmat, amely – valóban szuverén nemzeti döntésként, a náci Németország nyomása nélkül – háborúba vezette Magyarországot a vele jó viszonyt ápolni akaró Szovjetunió ellen. Esztelen háborúba vitte az országot az antifasiszta koalíció, benne a demokratikus Nagy-Britannia és USA ellen.

Az akkori kormány viseli a közvetlen és közvetett felelősséget a második világháború legalább félmillió elpusztult magyarországi áldozatáért és az ország nemzeti javai 40 százalékának elvesztéséért. Ugyanez a hatalmi csoport, szintén náci német nyomás nélkül hozott legalább három olyan, úgynevezett zsidótörvényt, amely gyalázatos eszközökkel súlyosan korlátozta zsidónak minősített honfitársainkat anyagi és személyes szabadságukban, megfosztotta őket javaiktól.

1945-ben szabad, tiszta és demokratikus választásokra került sor Magyarországon. Ezt nemcsak az antifasiszta koalíció mindhárom vezető hatalma (SZU, USA, Nagy-Britannia) ismerte el ilyennek, hanem mindenekelőtt a hazai közvélemény is. Ilyen módon kommentálta ezt a nemzetközi sajtó is. Ilyennek vallotta a nemrég elhunyt Horváth János akkor megválasztott nemzetgyűlési képviselő, aki 1998 és 2014 között a FIDESZ-KDNP képviselőjeként ült a parlamentben.

A porig rombolt ország újjáépítése egy négypárti koalíciós kormány irányításával kezdődött. Az ország minden lakosának áldozatos munkája nyomán, két-három éven belül nagyrészt megszűnt a nélkülözés. Tiszteletet érdemelnek azok a szakpolitikusok, akik a kétpólusú világ kérlelhetetlen logikájú szembenállása közepette sem álmodoztak, hanem az ország lakosságának jobb létezését keresték a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig nyugaton is elismert sikerekkel. A korszerű nagyüzemi mezőgazdaság biztosította a lakosság élelmiszer-ellátását. Megtörtént az, amire korábban egyik rendszer sem vállalkozott: a parasztság emancipálása, a többi foglalkozási ágban dolgozókkal való egyenjogúsítása. A magyar eredmények a hatvanas évek végétől elnyerték a nemzetközi megbecsülést, amelyet jól jelez a korabeli szóhasználat: „a legvidámabb barakk”. A Helsinki Záróokmány 1975-ös aláírása után, az ország vezetése egyenrangú feladatként kezelte az államszocialista országokkal való együttműködést és valamennyi nyugati országgal való jó kapcsolatokat. Azt csak a reálpolitikát figyelmen kívül hagyók gondolták és gondolhatják, hogy évszázados előnyöket évtizedek alatt le lehet dolgozni. Azt csak a reálpolitikát figyelmen kívül hagyók gondolhatták, hogy kompország útirányát egy kétpólusú világban olyan egyszerű meghatározni.

Az adott külső és belső történelmi helyzet adta nehézségek közepette, a rendszerváltás továbbvitele során hozott döntésekkel nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak. A változó világ kihívásaira Magyarország nem képes versenyképesen válaszolni, mert a FIDESZ-KDNP 2010-ben kormányra kerülve, letért a demokrácia és a szociális piacgazdaság addigi, közmegegyezésen alapuló útjáról. A miniszterelnök egy kizárólag tőle függő, központosított, informálisan működő rendszert épített ki maga köré. Az állam központi hatalomgyakorlását egy politikai csoport irányítja, amelyben helyet kapnak családtagok, strómanok és lojális kliensek, akik ezt a rendszert az államtól a helyi szintig ténylegesen működtetik. A rendszer egyik jellemzője az elszámoltathatóság szinte teljes hiánya, hiszen az ellenőrzést garantáló fékek és ellensúlyok már nem, vagy csak alig érvényesülnek: 30 évvel a rendszerváltás után, Magyarországon korlátozottan érvényesülnek a szabadságjogok, nem működik a hatalmi ágak elválasztása, nem tiszta és pártatlan a választási rendszer. Az Országgyűlés törvényalkotóból és a végrehajtói hatalom ellenőréből a kormány kritikátlan szavazógépévé vált. A  Fidesz jelölte a tisztségre az Alkotmánybíróság összes tagját, akik a legritkább esetben mernek csak szembemenni a kormányzati akarattal.

A FIDESZ-KDNP arra használta hatalmát, hogy korlátozza, vagy egyenesen ellehetetlenítse az ellenzéket, a médiát, a vallási felekezeteket, a tudományos életet, a civil szervezeteket, a bíróságokat és a privát szektort. Törvények sorával csorbította az alapvető szabadságjogokat. Korlátozta a sztrájkjogot, csökkentette a szakszervezeti jogosultságokat, szigorított az egyházalapítás, a népszavazás, valamint a gyülekezési jog gyakorlásának feltételein, meggyengítette az ombudsmani rendszert. Az oktatási, egészségügyi és szociális feladatok elvonása, a pénzügyi feltételek megvonása a települési önkormányzatok autonómiáját csökkentette, egyúttal növelte kiszolgáltatottságukat a kormánytól. A települési önkormányzatok önállósága ma már arra sem terjed ki, hogy saját területükön működtessék a városképet meghatározó építésügyi igazgatást. A központi támogatási, pályáztatási rendszer gyakorlatilag megszüntette a kistelepülések pénzügyi önállóságát, kiszolgáltatta őket. A megyei önkormányzatok feladatai formálisak.

Megszűnt a tanszabadság, hamarosan a nagy többség által elutasított Nemzeti alaptantervet vezetik be. Felszámolták a helyi közösségek beleszólását oktatási kérdésekben is, és 16 éves korra csökkentették a tankötelezettséget. Az egyetemekhez telepített kancellári rendszerrel, a pénzügyi megszorításokkal az egyetemi önállóságot korlátozták. A CEU elüldözése, a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek leválasztása, az 1956-os Intézet megszüntetése, a színházak elleni támadások a független, a kormánynak közvetlenül alá nem rendelt intézmények elleni háború részei.

Képmutatás, hogy a FIDESZ-KDNP úgy akarja megünnepelni a demokratikus és jogállami berendezkedés létrehozását az Országgyűlés díszülésén, hogy éppen most fokozta le az Országgyűlést, most kettőzte meg a valódi jogalkotási rendszert – a járványügyi veszélyhelyzetre való hivatkozással. A kormánynak időbeli korlát nélkül adott felhatalmazást lényegében bármely intézkedés meghozatalára, aláásva ezzel a jogbiztonságot. A büntető törvénykönyv szándékosan pontatlan módosításával állandó fenyegetés alatt tartja a kormánytól független újságírókat, az így elhallgatott információk pedig veszélyeztethetik az emberek életét és egészségét.

A járvány elleni védekezéssel össze nem függő ügyekben ugyanakkor működteti az Országgyűlést, de ez csak a lopakodó diktatúra kiépítésének takarását szolgálja. Szomorú, hogy 30 évvel a rendszerváltás után, újra a szabadságjogokért, a jogállamért és a demokráciáért kell küzdeni. Hiszen az a köztársaság, ami most van, csak formájában köztársaság. Valójában egy önkényuralmi rendszer, amit fel kell számolni! A demokratikus rendszerváltás érték. Történelmünk jeles teljesítményei között tarthatjuk számon a harminc évvel ezelőtt megalakult népképviselet országépítő munkáját. A rendszerváltás célját és értelmét adó értékek – a szabadság, az alkotmányosság és a nemzeti önrendelkezés – örök értékek. Politikai nyilatkozatok – legyenek bármilyen hangzatosak és ünnepélyesek – nem helyettesíthetik.

Szerző: dr. Szeredi Péter