Emberi sorsok a pedagógusok döntései mögött

Szeptember 29-e a határideje annak, hogy azok a pedagógusok, akik nem akarnak a státusztörvény hatálya alatti jogviszonyban dolgozni, írásban nyilatkozzanak erről. Aki nem fogadja el az új jogviszonyt, annak november 30- tól megszűnik a közalkalmazotti jogviszonya, előtte egy hónapig felmentési idő illeti meg. Végkielégítést is kapnak: az, aki 10 évnél rövidebb ideig dolgozott közoktatásban, 1 havi, aki 30 évnél többet, annak 3 havi, aki 10 és 30 év között volt a pályán, kéthavi. Annak, aki óraadóként újra elhelyezkedik, nem kell visszafizetnie a végkielégítést, csak annak, aki 90 napon belül új köznevelési foglalkoztatotti jogviszonyt létesít, vagy szakképző intézményben munkaviszonyt. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) honlapján minderről részletesebben is olvashatnak

Azt egyelőre nem tudni, hányan élnek a lehetőséggel, hogy elhagyják a pályát. Totyik Tamás, a PSZ elnöke egy előzetes felmérés alapján mintegy ezerre becsüli a számot. Rétvári Bence parlamenti államtitkár pedig azt állítja, majd csak jövő hét közepén lehet megmondani a pontos számot, mert vannak olyan pedagógusok, akik postai úton adták fel a nyilatkozatukat, meg kell várni, amíg azok is beérkeznek. 

Az viszont tény, hogy napjainkban a hivatalosság nem szeret adatokat szolgáltatni. Nagy Erzsébet, a PDSZ országos választmányának ügyvivője – ahogy arról a Hírklikk is beszámolt – csak azt szerette volna megtudni a tankerületektől, hányan szüntették meg a jogviszonyukat egy hónap lemondási idővel, mert nem akarták megkezdeni sem az új tanévet a státusztörvény részleges hatálybalépése után. Nekik ezt augusztus 1-jéig jelezniük kellett, az ügyvivő azonban válasz helyett csak a válaszadási határidő meghosszabbításáról kapott értesítést. 

Egyébként is a kormány kommunikációja e téren kezd a süketek párbeszédéhez hasonlítani. Miközben a PSZ elnöke és a neves oktatáskutató, Nahalka István az országos kompetenciamérés telephelyi jelentéseit, a KSH és a társadalombiztosítás adatait felhasználva kimutatta, hogy már a 2020/21-es tanévben 20 587 pedagógus és 14 ezer nevelő és oktató munkát segítő hiányzott az oktatásból, addig Rétvári államtitkártól csak annyi tellett válaszul egy interjúban, hogy összevissza dobálóznak a számokkal, és korábban kevesebbet mondtak. 

Bár az államtitkár elterelő kijelentéseit szóról-szóra lehet cáfolni, a kormány oktatást szétverő intézkedéseit be lehet mutatni, ahogy ezt számos cikkünkben – például itt, itt és itt meg is tettük, most mégsem erre helyezzük a hangsúlyt.

Itt valójában emberi sorsokról van szó. Facebook-bejegyzések sokasága tanúskodik arról, hogy egyes embereknek mekkora megrázkódtatást, mekkora lelki vívódást jelent a döntés: menni kell, vagy épp maradni muszáj. Eközben ócska, aljas eszközökkel próbálja a hatalom eltéríteni a pedagógusokat a szándékuktól, hogy elhagyják a pályát, vagy éppen sunyi módszerekkel tudja sikerrel egymásra uszítani őket. Néhány poszt meg is világítja mindezt.

„Haragszom mindazokra, akik nem mentek tüntetni, nem léptek sztrájkba, nem polgári engedetlenkedtek, vagy elfogadják az új jogviszonyt. Haragszom, mert ezek az emberek az oktatást szétverő Fidesz cinkosai… Itt nem lehet semleges álláspontra helyezkedni. Nincs C opció. Vagy cinkos vagy, vagy nem. De haragszom azokra is, akik 2022 -ben nem mentek szavazni, vagy a Fideszre és így mutyiországra szavaztak. Nekik is köszönhetjük, hogy kétszer kell fizetni az oktatásért. Egyszer az adókkal, másodszor zsebbe. Nekik köszönhetjük, hogy a tanulás újra a gazdagok kiváltsága lesz. Mert ha nincs pénzed, a te gyerekednek csak megőrzés jut.”

Volt, aki vitába szállt vele, főleg a tanárok hibáztatásával nem értett egyet.

Azt írta: „a tanárok az elmúlt másfél tanév során olyan intenzív szerveződésbe kezdtek, amit nem sok más elnyomott társadalmi csoport mutatott fel az elmúlt 13 évben. Igaz, hogy ez is csak a tanárok kisebb része volt. De miért? Hát azért, mert a tanárok is ennek a társadalomnak a részei, és az egész társadalomhoz hasonlóan nehézkesek/közönyösek/félnek/nem bíznak a közösség erejében. Talán a szülők, nagyszülők, jövendő szülők nagyobb arányban, intenzívebben álltak ki a közös ügyért? Felmutatta a társadalom jelentős arányban, hogy fontos számára az oktatásügy, és nem hagyja szétverni? Adott támogatást a tanároknak, hogy érezzék, nem csak saját magukért küzdenek? Én tanár vagyok. Ezt a másfél évet végigküzdöttem, polgári engedetlenséggel, tüntetésekkel, egyéb megmozdulásokkal. Hihetetlen kimerítő volt, és persze az állásomat is kockáztattam, de ez volt az utam, ezt kellett tennem. Egyfelől lelkesítő volt, közösségek épültek, és ha mást nem, azt elértük, hogy az oktatásügy sokkal fontosabbá vált a közgondolkodásban. Másfelől kiábrándító volt, hogy nem sikerült több embert megmozgatni. De a tanártársaimra semmivel sem neheztelek jobban, mint az egész társadalomra, amely ilyen közönyösen, tehetetlenül viselkedik nem csak az oktatásüggyel, hanem számtalan más közös ügyünkkel szemben. A mostanában top-kérdés: menni vagy maradni. Én, mint az előző évem mutatja, harcos alkat vagyok. Most mégis maradok. Egyáltalán nem könnyű döntés. Viszont kérem mindenkitől – sőt, elvárom –, hogy feltételezze rólam a tisztességet, emberi tartást, jó szándékot. Elmondom, hogy én miért döntöttem így (messzemenőleg tisztelve mások másféle döntését).

Az elmúlt évek tapasztalata alapján egy kisebb, harcosabb csoport kiállása nem mozdítja meg az egész tanártársadalmat. Ha mi mind elmegyünk, akkor az oktatásügyből elsősorban a szabadabban gondolkodó, érettebb, nyitottabb tanárok távoznak… Ha elmegyünk, azzal sem tudjuk elérni a várt megtisztulást. Ha maradunk – szó szerint magnak –, van remény, hogy át tudunk menteni valamit az értékeinkből, és lesz miből építkezni egyszer, amikor vége lesz a rémálomnak.

Nekem ez az életem. Mindig ezt csináltam, mert szeretem. Még mindig, még most is azt érzem, hogy hasznos a munkám, hogy értéket teremtek, hogy a gyerekek, szülők igényt tartanak rám. Ez érdekel, ebben érzem magam hatékonynak. A legnagyobb kárt magamnak okoznám, ha feladnám a pályámat. Valamiből biztosan meg lehetne élni másképp is. De az ember nem csak azért dolgozik, hogy ne haljon éhen. Még valami: azok a szülők, akiknek a gyereke most jár az iskolánkba, nagyon sokat tesznek azért, hogy megtartsanak minket, mert nekik az a fontos, hogy itt és most legyenek a gyerekeiknek tanáraik, és lehetőleg jó tanáraik. Elvárható lenne tőlük, hogy lemondjanak erről, egy közcél érdekében?”

Egy másik válasz szerint a fiatal tanár ritkább manapság, mint a fehér holló, és a rendszer azért megy még – amennyire megy –, mert a nyugdíjba ment tanároknak annyira kevés a nyugdíjuk, hogy rá lehet őket arra venni, hogy óraadóként tanítsanak. A tanárok megtették, amit meg tudtak tenni, „a nép figyelme fel lett hívva” Ám, ha a szülők beérik azzal, hogy az adóforintjukért a gyermekük ne legyen szakszerűen tanítva, csak napközben „megőrizve”, és ha elég, hogy szép stadionok épülnek, s minden napra akad valami – figyelemelterelő – hír, akkor elég a „panem et circenses”

Más azt írta: „ahhoz, hogy változzon is valami át kellene látni, hogy ki az okozója ennek az egész helyzetnek, aminek mindannyian az elszenvedői vagyunk. Nem a szavazók meg a rajongók a hibásak. Ők hoztak egy döntést a legjobbakra van bízva. Sajnos nem jött be. Hogy ezt felfogják-e az mindegy is. A lényeg, hogy aki bárhogyan is, de megkapta a felhatalmazást, hogy képviseljen minket, és az összeadott pénzünket arra használja, hogy egy élhető és pozitív jövőképet biztosító rendszert működtessen, az valamiért úgy döntött, hogy jó nekünk ez így, egészségügy, oktatás és jövő nélkül is. Szóval kire is kellene haragudni? Egymásra? Vagy arra, akinek hatalmában állna változtatni az érdekünkben, a gyerekeink érdekében, de nyilvánvalóan esze ágában sincs megtenni?  Nem a tüntetés a megoldás. Az a gond, hogy sokan mindig mástól várják a megoldást.”

Megint más szerint minden érzelem, így a harag is jogos. Az a kérdés, mi okozta, mi van mögötte. „Itt egy hazug propaganda, egy cinikus, önző kormányzati politika, amely nem az ország érdekeit, csak a saját, személyes céljait követi. Önmaga foglyává vált, hitelét elvesztette. De a fél országot megvette, kimosta az agyát, így most nem tehet mást, srófolja tovább a feszülő érzelmeket, megéléseket, drámákat. Meddig?”