És hamarosan a szegénység…
Császárom, mondta a középkorú férfi, nem tudna adni egy kevéske aprót?
Máskor, más hajléktalanok polgármesternek szólítanak, így próbálnak meg valamennyi javadalmazásra szert tenni. De voltam már képviselő úr, doktor úr, a feleségemet pedig, nemrégiben professzor asszonynak szólították.
Nem tudhatom, hogy hajléktalan polgártársaink honnan veszik ezeket a módszereket, ösztönös-e náluk, vagy – akár a népmesék, és újabban az úgynevezett városi legendák esetében –, szájról szájra szállnak a különböző „üzleti fogások”. Egyes hajléktalanok azzal próbálják a gyanútlan járókelőt levenni a lábáról, hogy azt mondják, kenyérre kell, gyógyszerre a gyereknek, de akad olyan is, aki nyíltan megvallja: italra kéri a pénzt. A hajléktalanok – s ez is növeli valamelyest a rosszkedvünket – többnyire alázatosak, és csak igen ritkán tolakodók. Ha kapnak valamit, megköszönik, ha nem, akkor is.
És a szociális érzékük is igen fejlett: ha látják, hogy gyerekek ülnek a kocsiban, már mennek is tovább – a tapasztalat megtanította őket arra, hogy ahol nagy a család, ott a hajléktalanok segélyezésére már nem marad pénz. Erőszakos hajléktalannal még hál’ istennek nem hozott össze a jó sors, szemtelennel is csak igen ritkán. Egy alkalommal például nem volt kedvem adakozni az autómhoz odahajoló embernek, mire ő gúnyosan annyit mondott: megértem uram, én is rózsadombi villára gyűjtök.
Nem tudom, ki hogy van ezzel, én azt szeretem a legkevésbé a hajléktalanokban, hogy állandóan lelkifurdalást okoznak nekünk. Nekünk, akiknek van munkánk, családunk és fedél is kerül a fejünk fölé. Mi, a nem-hajléktalan többség, általában jó emberek vagyunk, de azt gondoljuk – szerintem jogosan –, hogy talán mégsem a mi dolgunk lenne a hajléktalanok problémáját megoldani. Hanem az államé, az önkormányzatoké, az erre hivatott szervezeteké, vagy mit tudom én kié, de, hogy nem a mienk, adófizetőké, a biztos. Mert minden hajléktalannak annyit adni, amennyi kirángatja őt a szorultságból, fizikai és pénzügyi képtelenség.
Pedig a hajléktalan-helyzet, ahelyett, hogy megoldódna – Virág elvtárssal szólva – fokozódik. Egyre többen vannak, és egyre rezignáltabban kérnek, amitől mi, hajlékkal bírók, egyre szomorúbbak leszünk. És ebben a közös kilátástalanságban még az sem vigasztalhat bennünket, hogy – hozzájuk képest – időnként valóban doktornak, képviselőnek, vagy császárnak érezhetjük magunkat.
