Európa vagy Orbán: válasszatok! – 1.

– Prominens fideszesek időről-időre bedobják – akár néven nevezve, akár nem – a Huxit ötletét. Már Orbán is utalt bő másfél éve arra, hogy van élet az EU-n kívül is (igaz, azt hozzátette, hogy nem erre készülnek). A napokban azonban két helyről érkeztek ilyen jelzések: először a Fidesz emblematikus figurája, Kövér László gyakorlatilag kimondta, hogy ma már nem szavazná meg a belépést, majd jött egy kormánytag, Varga Mihály, aki szerint néhány év múlva kell fontolóra venni a kilépést, majd Fricz Tamás, már azt is kimondta hogy eljött ennek is az ideje. Mintha egy felépített koreográfia mentén próbálná Orbán megbarátkoztatni a híveit a kilépés gondolatával. Vagy rosszul látom?

– Ezek egy része valószínűleg személyes elszólás, de ami az elmúlt egy-másfél évben egyre gyakrabban hallható-látható, az egy felépített alternatív stratégia lehet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezt akarják megvalósítani, de különféle okok miatt ezzel is számolnak a boszorkánykonyhájukban. Ez a szemlélet nagyon mélyen gyökerezik a Fideszben. Negyedszázados személyes élményem: 1997-ben, az Integrációs Stratégiai Munkacsoportot vezettem, s Orbán Viktorral volt egy élő televíziós beszélgetésem. Ez akkor történt, amikor még nem kezdődtek meg a csatlakozási tárgyalások, bár már tudtuk, mikor startolnak el. Orbán a Parlament integrációs bizottságának volt az elnöke, s a beszélgetés közben a következőt mondta: alaposan végignézve és végiggondolva a dolgot, úgy látja, hogy „talán valamivel több lenne a tagságunk előnye, mintha kint maradnánk”. Akkor, amikor az egész ország alig várta, hogy végre tagjai legyünk az Európai Uniónak.

– Akkor most, csaknem negyed századdal Orbán számító mondata után, a kezdetektől hű embere, a pénzügyminiszter Varga Mihály is hasonlókat pedzeget. Körbeértünk volna? 

– Közben azonban volt pár jelzésértékű megszólalás. Orbán fenti eszmefuttatása után 17 évvel Kövér már nem teketóriázott: 2014-ben nyíltan az EU elhagyásáról beszélt. Majd két év múlva Lázár Jánossal folytatódott a sor. Akkor ő a Miniszterelnökséget vezető miniszter volt, s a Brexit kapcsán a kormányinfón azt mondta hogy „Jó szívvel nem tudnék a bennmaradásra szavazni az uniós tagság ügyében”. Kovács Zoltán ugyanott az illegális migráció kapcsán pedig azt fejtegette, ha ez folytatódik, akkor Magyarország ki fog lépni az EU-ból, ugyanis nem lesz érdekünk, hogy tagok maradjunk. Majd ahogy a kérdésben említette, másfél éve Orbán, utána ismét Kövér, két hete pedig Varga Mihály is nem igazán félreérthetően fogalmazott a magyar uniós tagságról vallott nézeteiről. De volt más is: Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, aki emellett az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének az elnöke is (!) a Privátbankár írásban feltett kérdéseire válaszolva, a többi között arról beszélt, hogy a brüsszeli elit 21. századi gyarmatosítást folytat, de mi ebben nem kívánunk részt venni. 

– Visszatérve Varga Mihályra – elvégre ő kormánytag és fontos Orbán-ember –, nos, a pénzügyminiszter azt fejtegette, hogy egyelőre nettó kedvezményezettek vagyunk, de egy idő után ez megszűnhet. Azért ez egy darabig nem aktuális kérdés, akkor vajon miért beszél mégis most erről?

– Ő minden bizonnyal figyelembe vette, hogy minden ország havi részletekben kötelezően befizeti az unióba a saját hozzájárulását, de nem havi részletekben jut a pénzekhez onnan. Ha pedig leblokkolják a pénz folyósítását – ami ugye Magyarország esetében részben meg is történt, akkor – akár egy-egy hónapos könyvelés alapján – mi akár már az idén nettó befizetőkké válhatunk. Dacára annak, hogy a belátható jövőben jelentős kedvezményezettek vagyunk és maradunk. Mindenesetre ebből és Fricz – nyilvánvalóan megrendelésre született – irományából nem boszorkányság leszűrni, hogy egy folyamatnak vagyunk a tanúi. Szerintem újabb megszólalások várhatók a jövőben. Ezzel nincs vége. Ezt központilag építették fel. A nagy kérdés persze az, hogy mennyire képesek befolyásolni a társadalmat. 

– Azt a társadalmat, amely – a Median júliusi felmérése szerint – markánsan tagságpárti, s ez a kormánypártokra szavazókra is igaz. A teljes lakosság 83, a kormánypártiak 79 százaléka mondja, hogy maradna az Európai Unióban. Orbán évek óta igyekszik elültetni az EU-ellenességet bennük, de sehogy sem talál ez táptalajra. Ön szerint meg merné-e tenni akár a kezdő konkrét lépéseket is ilyen társadalmi ellenszélben Orbán ?

– A  tagságpártiaknak ez az aránya uniós viszonylatban is az egyik legmagasabb. Kérdem én – annak kapcsán, hogy még a kormánypártiak közel 80 százaléka is maradni akar az Európai Unióban –: milyen alapon, milyen észérvek, esetleg érzelmi töltetek alapján akarják, hogy Magyarország maradjon az EU-ban? Hogyan lehetséges, hogy Orbánék még azokat sem tudták meggyőzni az ellenkezőjéről, akiket amúgy a brüsszeli bürokrácia-ellenességgel, vagy akár a nemzeti függetlenség mítoszával meg tudtak etetni. Nyitott kérdés, ha elindul egy erőteljes kormánypropaganda, milyen gyorsan és milyen eredménnyel tudnák megváltoztatni a kormánypártiak körében ezt az alapvetően jelentős EU melletti lakossági kiállást. Nem zárom ki, hogy egy ilyen el fog indulni, ha a hatalom minden áron való megtartásáról van szó. Nem kevésbé pedig arról, hogy az esetleges hatalomvesztés után nyilvánvaló és széles társadalmi igényeket kielégítő szigorú elszámoltatás fenyegetne. Már eddig is Brüsszel az egyik fő mumus. Megint lesz majd ki ellen harcolni, mert mi nem együttműködünk, hanem mindig valaki ellen harcolunk, aki megint le akar minket igázni, ki akar zsákmányolni. Csak azt nem vesszük sosem észre, hogy saját magunk értékeljük le magunkat, megyünk bele az önrabszolgaság senki más által nem állított csapdájába, a másodrangú és tényleg szégyenletes szerepvállalásokba és pozíciókba.

– Gondolja, hogy a harci szellem erősítése végett tovább hergelik az embereket az EU ellen? Ebben az Orbán-kormány eddig is kiválóan teljesített, kiváltképpen választások idején.

– Mondjuk, nem csak Orbánékra jellemző ez: nemzetközileg is igazolható, hogy vannak olyan politikusok, akiknek ha inog a székük, akkor bármire hajlandók és képesek csak azért, hogy meg tudják tartani a hatalmukat. Orbán nem egyedüli abban, hogy adott esetben akár száz százalékosan megváltoztatja a véleményét, aki képes átnyergelni egyik vallásról a másikra, kapitalistából kommunistává válni, népünnepélyt tartani vagy éppen tömegbe lövetni. Teszik ezek az emberek csak azért, hogy egy adott pillanatra, a választás napjára megszerezzék a társadalom aznapi többségének támogatását. De Orbán Magyarországa nemzetközi összehasonlításban ebből a szempontból is kirívóan cinikus.

– Elképzelhetőnek tartja tehát, hogy még a tavaszi választások előtt durva unió-ellenes kampányt indít Orbán? 

– Ha a hatalma forog veszélyben, akkor igen. Ma persze a kilépés egy ócska zsarolásnak tűnik, de könnyen reális veszéllyé válhat. Nem akarok kasszandrai jóslatokba bocsátkozni, de arra azért emlékeztetnék, hogy ez a szakmailag minősíthetetlen Magyar Nemzet-cikk ebben a témában az első olyan átfogó anyag, ami esetleg már ennek a szennylapnak az olvasóit is elgondolkodásra késztetheti a kilépésről. Ha hetente háromszor megjelenik egy-egy ilyen cikk, s hozzá jönnek a plakátok, akkor ki tudja, hogyan változik a ma még tagságpártiak véleménye. Az olyan plakátokról beszélek, mint amilyen az, hogy Önt nem dühíti-e Brüsszel? Mondjak valamit? Engem bizony dühít Brüsszel, persze más miatt, mint amit a plakát sugallni akar. Engem azért dühít, mert az EU-nak az elmúlt tíz év alatt kellett volna rendre utasítania Orbánt, a magyar kormányt. És egyszer sem tette meg. 

– Valós lehet a Huxit veszélye, vagy csak a szokásos orbáni zsarolási kísérletről van szó?

– Orbán lózungjait, mint a nemzeti függetlenség, a több lábon állás, a magunk, belülről mindent megoldunk, a technikai-technológia önállóság, stb., egy csapásra meghazudtolta a koronavírus-járvány, ami – ha valami – hát világossá tette, hogy mennyire függ egymástól a világ. Azonnal hatalmas problémák alakultak ki, mihelyst megszakadtak a globális értékláncok, Kínától Németországon át az Egyesült Államokig minden ország gazdasága nyomban megszenvedte. Tessék tudomásul venni, hogy a globális interdependenciát nem lehet felrobbantani. Vagy ha ez mégis megtörténne, annak borzalmas következményei lennének, mégpedig mindenki számára. Nem utolsó sorban a világgal ezer szálon összekötött magyar gazdaság (és társadalom) számára. Nem arról szól a történet, hogy ha kilépünk, akkor nyerünk – itt mindenki veszít. A globális térben a jövedelem, a többlet – időtől függően is – egyenlőtlenül oszlik meg. Van, aki többet nyer, van, aki kevesebbet, van, aki rövidebb idő alatt, van, aki hosszabb távon. De végeredményben mindenki nyer, illetve ellenkező esetben mindenki veszít. A Brexit máris látható mérlege mindenki számára több mint elégséges tanulsággal szolgálhat.

– Pedig a kormányzati emberek megszólalásai pontosan az előny és a hátrány mérlegelésére építenek. Egy munkát is ezen az alapon vállalok. Itt nem lenne ez érvényes?

– Ezek az előny-hátrány fontolgatások, kevesebb-több haszon megközelítések ebben a helyzetben nem megfelelőek. Ráadásul idővel változnak is. Egy normális ország arra készül fel, hogyan tudja a helyzetét ebben az értékláncban erősíteni, nem csak gazdasági, hanem politikai, megbízhatósági, stb. megközelítésben is. Nem annak kellene lennie a kérdésnek, hogyan tudok mindenki ellen harcolni, másokat aláásni. Ez persze már régen messze túlmegy a gazdaságon és a pénzügyeken. Amikor versenyképességről beszélünk, akkor az messze nemcsak azt jelenti, hogy olcsóbban és jobbat termelek, hogy modern technológiát alkalmazok, stb. A tartós és fenntartható versenyképesség döntő eleme a társadalom mentális felkészültsége. Az, hogy Magyarország rendkívül gyenge hatékonysággal tudta kihasználni az uniós pénzeket, miközben drámai módon esett vissza a nemzetközi versenyképességi ranglistákon, nemcsak termelési kérdés, hanem alapvetően a társadalom mentális állapotának a kérdése is. Az, hogy mennyire nyitott, illetve zárt; mennyire jövőorientált és nem múltba visszarévedő; mennyire együttműködő vagy kirekesztő és gyűlölködő; mennyire kiszámítható, mennyire gondolkodik hosszú távon, s nem abban, hogy az adott hónapban éppen mit lehet ellopni. Ezek meghatározó tényezők a kölcsönös függőségű világban. Magyarország az unió társadalmi termékének kevesebb mint egy százalékát adja, exportunk négyötöde az EU-ba megy, miközben évi átlagban a társadalmi termék három százalékának megfelelő uniós forráshoz jutunk, ami egy főre vetítve a legmagasabb az egész közösségben (más kérdés, hogyan használjuk fel). Erre a nagyon magas fokú beépültségre és abból adódó lehetőségekre kellene építenünk, nem pedig a sorozatos kudarcokat halmozó pénznyelő „keleti és déli nyitásba”. A kérdés nem úgy merül fel, hogy elhagyja-e Magyarország az Európai Uniót vagy sem, hiszen a válasz egyértelmű: nem és ne hagyja el. Én azt üzenem azoknak, akiknek nem tetszik hazánk uniós tagsága, ha nekik problémájuk van hazánk uniós tagságával, akkor ők hagyják el Magyarországot, s menjenek oda, ahol jól érzik magukat.

– Ha – ne adj' isten! – megindulna egy kilépési folyamat, akkor nem lenne csak hiú ábránd Orbán részéről, ha azt gondolná, hogy majd pótolja a forrásokat Kínától, Oroszországtól? Hiszen az uniós tagság elvesztésével vonzerőnk is megszűnne, nem?

– Öngólt lőne ezzel. Kínának és Oroszországnak addig vagyunk érdekesek, amíg uniós tagok vagyunk, s rajtunk keresztül be tudnak jutni az EU-ba, legyen az akár tisztességes, akár tisztességtelen szándékkal. Inkább az oroszokra jellemző egyébként, hogy Magyarország segítségével igyekeznek aláásni az EU egységét, a kínaiak célja inkább az amerikai köldökzsinór lazítása, amihez új globális partner kell, s egyelőre mást nem látni ebben a szerepben, mint az EU-t. Ugyan nem Kína feladata az EU összerázása, de alapvető kínai érdek egy politikailag és gazdaságilag erős, később már biztonságpolitikailag is önálló EU. 

– Gondolom, de legalábbis remélem, a tavaszi választásokig nem lépnek visszafordíthatatlant Orbánék. Ha azonban megvalósul a kormányváltás, mennyi idő alatt lehet helyreállítani a kapcsolatokat az Európai Unióval? 

– Papíron a politikai és megbízhatósági renomét nagyon gyorsan helyre lehet állítani, akkor, ha megfelelő és együttműködő kormány tud felállni, és egységet tud bizonyítani. Nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy mi lesz itthon. Merthogy ezután óhatatlanul következnek a belső aláásások. Orbán nem fog belenyugodni a vereségbe, s már a választások másnapján elkezdi aláásni a leendő új kormányt. Nyitott a kérdés, hogyan lehet ezt kivédeni, már csak azért is, mert nem tudni, milyen gazdasági terheket örököl majd az új kormány, beleértve a tovább gyorsuló inflációt, a bizalomhiány miatt egyre költségesebben kezelhető államháztartási deficitet. Nem beszélve – az uniós pénzek elmaradása esetén – akár két számjegyű költségvetési deficitről, amit a most már heti sok-, esetenként százmilliárdos haveri pénzszórások folyamatosan növelnek. Akár három hónap alatt is kialakulhat egy súlyos gazdasági-társadalmi válság. És akkor lehet mutogatni arra, hogy az az új kormány műve. A jogi és intézményi háttér ugyanis Orbán kezében marad. Ezért reális a veszély, hogy gúzsba kötve kell az új kormánynak táncolnia, annak minden következményével együtt.