Fizetős egészségügy: szabadon választott lehetőség vagy kényszer adta szükség?

– Ön szerint mi indokolhatja az egészségügy magánosítását?

– A magyar egészségügy súlyos és nagyon elkeserítő helyzetben van. Több mint két éve nincs ugyanis, aki vezesse, irányítsa. Kásler miniszter úr remek onkológus, de nem ért a vezetéshez. A szakmai helyettese, Horváth Ildikó pedig két éve nem hallat magáról, pedig nagy tudású tüdőgyógyász és egészségügyi szakmenedzser. Már csak hivatalból neki kellene szakmailag összefognia a magyar egészségügyet.

– Miért mondta, hogy a helyzet elkeserítő?

– Azért, mert mostanra teljesen kettészakadt az ország az egészségügyi ellátás terén is. Akiknek kisebb problémáik vannak, és tehetősebbek, azok inkább a fizetős magánegészségügyben keresik a gyógyulást, míg az igazán rászorulóknak, akik azt nem tudják megengedni maguknak, marad az egyre nagyobb létszámhiánnyal küszködő állami ellátás. Utóbbit a Covid-járvány még tovább gyengítette, és megosztja az amúgy is szűkös erőforrásait.

– A jelenlegi helyzet kialakulásában mi a kormány felelőssége?

– Elsősorban az, hogy nem csinált semmit, amikor meg csinált, akkor meggondolatlan, szakmailag nem megfelelően előkészített, olyan változásokat vezetett be, amik sem az orvosokat, sem az intézményeket nem motiválják. Nézzük a finanszírozást: az orvosi fizetések nőttek, a hálapénz igen erősen megszűnőben. Ez fantasztikus, ilyen merész lépések generációk óta nem voltak, mégis nem örülhetünk neki, rendszerszinten nem javult az ellátás, mert az orvosok a járandóságukat attól függetlenül megkapják, hogy hány beteget gyógyítottak. De még ha akarnának, se igazán tudnak a magasabb fizetésért többet dolgozni, mert sem az orvosok, sem az intézmények nem érdekeltek abban, hogy több beteget lássanak el, hiszen a kezeltek számától, a teljesítménytől független a finanszírozás.

– Az orvosok megemelt fizetése sem elég motiváció?

– Most máshol keletkeztek igen jelentős, szűk keresztmetszetek. Egyrészt most a legnagyobb hiányosság, hogy az orvosok mellett, az egészségügyi szakszemélyzet fizetését nem emelték meg. Egyszerűen a rendszerben egyre kevesebb a szakápoló, nővér, műtős személyzet, háttér dolgozó. Másrészt nincs semmiféle premizálás. Talán furcsa, hogy ezt mondom, de a hálapénz legalább motivációt jelentett. Ha egy orvos, vagy ápoló többet akart keresni, akkor ott volt a paraszolvencia, ami arra ösztönözte őket, hogy minél több beteget lássanak el. Ma akkor is megkapja a fizetését egy orvos, ha alig-alig foglalkozik a betegeivel.

– Mi a helyzet a kórházakkal, rendelőintézetekkel?

– Ugyanez van ezeknél is. Egy előre meghatározott összeget kapnak a társadalombiztosítástól, függetlenül attól, hány embert gyógyítanak. Olyan finanszírozási rendszerre lenne szükség, amely nagyobb teljesítményre, vagyis minél több beteg ellátására ösztönzi az intézményeket. A kiemelt, jó minőségű, hatékony szakmai műhelyeket pedig arra ösztönzi, hogy fejlődjenek, növeljék a kapacitásaikat.

– Ez meglehetősen voluntarista szemlélet. Nem kellene a mennyiség mellett a minőséget is ösztönözni?

– Dehogynem! Csakhogy sem a jelenlegi finanszírozási rendszer, sem a szemlélet nem alkalmas erre. A valóban magas fokú szervezettség, a tapasztalat, a minőségi munka, vagyis összességében a jó teljesítmény, illetve az átlátható működés kellene, hogy meghatározzák a támogatások nagyságát. Ebbe az irányba kellene elmozdulni, hogy kellően hatékony egészségügyi rendszerünk legyen. Most viszont az orvos, az osztály és intézmény, a betegszámtól, a gyógyultak mennyiségétől és minőségi kritériumoktól függetlenül megkapja a pénzét.

– Ami, tegyük hozzá, már nem is olyan kevés. Mégis sok orvos változatlanul fenntart magánpraxist is. Erre mi szükség van?

– Pontosítsunk: az intézmények és a tevékenységek a legtöbb esetben messze alulfinanszírozottak. Egy középkorú, megfelelően képzett és gyakorlott orvos, kellő ügyeleti számmal, ma úgy havi másfél milliót is megkereshet az állami egészségügyben. Vannak olyan ágazatok, elsősorban a felkapott, műtétes szakmák, amelyekben a magánellátás olyan elszívó erővel rendelkezik, hogy egy jó szakember még egyszer ennyit megkereshet, ha hagyja magát elcsábítani. Mivel az államiban nincs ösztönözve arra, hogy minél több beteg gyógyítson, illetve az intézmény sem tudja sokszor biztosítani a feltételeket (például nincs elég műtősnő, nincs postoperatív ápoló), ezért az orvos a páciensei egy részét a magánrendelőjébe irányítja. Vagy kényszerűségből teszi ezt, vagy egyszerűen azért, mert az új, megemelt fizetésnél, azaz a soknál is jobb a még több, azaz a magán adta plusz bevétel. A járvány miatt az amúgy is nagyon leterhelt állami egészségügy mellett, egyre nagyobb számban és arányban jelennek meg a komoly, milliárdos tőkét invesztáló magánklinikák. Van egy olyan befektetői réteg, amely meglátta a nagy üzleti lehetőséget a magánegészségügyben. Ezért jól felszerelt rendelőket, klinikákat, kórházakat műtőkapacitással épített.

– Mi ezzel a gond? A piacgazdaságban ez így működik. Ahol hiány jelentkezik, ott azonnal megjelennek a vállalkozók.

– Igen, de honnan lesz ezekhez orvos? Nincs két országra való orvosunk vagy ápolónk. Igazából még egyre sincs elegendő. Orbán Viktor 2018-ban kijelentette, hogy szigorúan szét kell választani az állami- és a magánegészségügyet. Ezért megemelték az orvosok fizetését, viszont megszigorították az állami intézményekben dolgozók részvételét a magánellátásban. Vagyis az orvosoknak dönteniük kellett, hogy itt, vagy ott akarnak-e dolgozni. Mint kiderült, ez csak arra volt jó, hogy számos, korábban jelentős paraszolvenciával működő szakmát kiürített az állami ellátásban. A megfelelő tapasztalattal és saját pácienskörrel rendelkező orvosokat a magánegészségügy felé terelte. Tehát az oligarchák megépítették a klinikákat, a kormány pedig lényegében gondoskodott róla, hogy legyen is ott személyzet. A Covid okozta betegutak felborulása meg biztosítja a beteget. Mert mit tud kiszolgáltatottságában szegény csinálni, odamegy, ahol ellátást remél és cserébe fizet. Ráadásul egyre többen és egyre többet. Ez a folyamat már egy ideje tart.

– Elvileg itt szigor van, hiszen az orvosoknak a főnökük és az OKFŐ hozzájárulása kell ahhoz, hogy az állami mellett a magánellátásban is dolgozzanak.

– Igen, de ez csak formalitás! Ugyanis egyrészt növelte azok számát, akik kiléptek az államiból, és csak a magánban dolgoznak. Másrészt az engedélyezés lazulásával egyre több az olyan orvos, aki mindkét ellátási formában dolgozik. Így a kormány lényegében csak még szélesebbé tárta a magánszférába nyíló kaput.

– Ez azt jelenti, hogy az állami egészségügy helyét átveszi a fizetős magánellátás? Ez lenne a jelenlegi kormány célja?

– Az eddig történtek alapján ez a legvalószínűbb. Nem tudom, hogy tudatos lépések eredménye mindez, vagy csak az ágazati vezetés bizonytalansága, esetleg a megfelelő stratégia hiánya az oka, de ez a mostani irány nem szolgálja a lakosság érdekeit. A mai magyar egészségügy leginkább egy kormányozatlan, cél nélküli hajóhoz hasonlít, amit a Covif, mint egy erős vihar, még meg is tépázott. Ezt a „hajót” kellene a révbe kalauzolni, úgy, hogy közben a személyzet és az utasok jól érezzék magukat, mindenki elégedett legyen. Hogy folytassam a hasonlatot: van egy öreg bárkánk, ami mellett már működik az új, magán luxusyacht, persze háromszoros áron, és sokkal kevesebb célpontba közlekedve. Ha ez így folytatódik, akkor az nagyon szomorú jövőkép. Főleg, mert a magánorvoslás sehol a világon nem biztosítja a lakosság teljes körű ellátását. A vállalkozói klinika szelektál és a legfőbb célja, hogy minél több nyereséget termeljen, nem a társadalom jó egészségi állapota. A modern kori társadalmak egyik legnagyobb vívmánya a társadalombiztosítás, valamint a megfelelő szociális és egészségügyi háló. Ennek a megtartása, erősítése a társadalom igazi érdeke. Az állam egyik legfontosabb feladata pedig az, hogy egy ország népességének egészségét javítsa, biztosítsa az egészséges élethez való jogot. Ha egy kormány csak a magánegészségügyet fejleszti, az előbb-utóbb társadalmi feszültségekhez, elégedetlenséghez vezet, hiszen az egészség minden ember számára a legfontosabb. A magánegészségügyre szükség van, de az legyen egy lehetőség azok számára, akik azt szeretnék választani. Ne pedig az egyetlen út, amire a legtöbb ember kényszerül, ha gyógyulni akar.