Fogd a pénzt és fuss

Most például az uniós pénzekkel trükközik: igényt tart a vissza nem térítendő támogatásra, de – ki tudja meddig – elutasítja a kedvezményes hitel lehetőségét. Azt állítja Orbán, és vele a többiek: Magyarország nem akar eladósodni. Mondja ezt akkor, amikor épp négyszáz milliárddal adósodik el Kína felé a Fudan Egyetem nehezen magyarázható idetelepítésével, nem szólva a korábbi hasonló konstrukciókról. Szó nincs tehát arról, hogy a kormány ne akarna eladósodni, már csak azért sincs, mert amikor a magyar miniszterelnök kiutazott az Európai Bizottság vezetőjéhez, még szent volt az elhatározása, hogy igényt tart a hitelre is. Csakhogy – erről szól a fáma – Van der Leyen egyértelművé tette: a pénzt nem költheti a magyar vezetés ahogy akarja, bizonyos célokra nem adnak támogatást, amire pedig igen, azt szigorúan ellenőrizni fogják. Ez azonban nem tetszett Orbánnak, és visszafelé már úgy utazott, hogy eldöntötte: eláll a hiteltől, lett légyen az bármilyen kedvezményes is. Hiába no, van, aki utazás közben alaptörvényt ír, és van, aki hirtelen lemond több ezer euróról. Orbánnak e döntéséhez – feltehetően – még a kormány többi tagjára sem volt szüksége; úgyis tudja, hogy senki nem mer vele szembeszállni. 

Mellesleg a miniszterelnök – még a vétó belengetése idején – azzal akarta megakadályozni az EU hitelfelvételét, hogy a felelőtlen, nem fizető tagállamok helyett majd a magyar állampolgároknak kell jótállniuk, az ő zsebükből veszik majd ki a pénzt. Ezt az érvet fél évvel később már félredobta, de ne legyünk biztosak benne, hogy nem veszi elő újra. 

Szóval most az van, hogy csak az ingyenpénzre tartunk igényt, azt skrupulusok nélkül kivesszük az európai polgárok zsebéből, bár e pillanatban azt sem tudjuk, hogy Orbán mire akarja majd elkölteni. Azért írom, hogy Orbán, mert mint ahogy a hitel annullálásáról is egyedül döntött, nyilván itt is ezt az utat járja majd. Illetve: egyedül szeretne dönteni, de – egyelőre – az EU ehhez nem járul hozzá. Nem járul hozzá, hogy például az egyetemi alapítványoknak juttasson ebből forrásokat, noha ez volt a szándék. Ami már csak azért is meglepő, mert az állam alól kiszervezett, és szépen kistafírozott alapítványok – az állításuk szerint – azért kerültek a fideszes, vagy Fideszhez közelálló kurátorok kezelésébe, mert így lehet biztosítani a fejlődésüket, az államtól való függetlenségüket, és örök időkre megszüntetni a forráshiányukat. Nem tudom ugyan, hogy a Csányi Sándor, Lázár János kurátolta gödöllői kastély, vagy arborétum, miként fogja gazdagítani a Szent István Egyetemet, de ez lehet, hogy csak az én földhözragadt mivoltomat igazolja. 

De térjünk vissza az EU-s pénzhez, a vissza nem térítendő támogatáshoz. A magyar kormány, ha nem is elsőként, mint ahogy előzetesen hirdette, de nem is utolsóként beadta azt a tervet, amely az összeg elköltéséről szól. Az EU ugyan az előírásai között megemlíti az egyeztetés kötelezettségét, ám ezt – mondanám: természetesen – a magyar vezetésből senki nem tartotta fontosnak, mint ahogy erről Ujhelyi István is megemlékezett. Ez a kabinet, amely azzal szeret büszkélkedni, hogy a létezése több mint egy évtizede alatt mi mindenről kérte ki a magyar állampolgárok véleményét, csak pont arról nem akar konzultálni velünk, hogy mire kívánja költeni a mi pénzünket. Nem, ez a kormány csak azt szereti, ha nincs fölötte kontroll, ha mindenki hálálkodik neki. A pályázati pénzeket is csak úgy ítéli oda, hogy ha a pályázó látványosan, mindenki számára láthatóan megköszöni a neki juttatott pénzt.

Orbán – ügyesen, okosan – úgy alakította ki a rendszerét, hogy akkor is nekem kell előtte hajbókolnom, ha az én pénzemet veszi el. Ügyes, mondaná erre Kohn. De nem mondja, mert nulla tolerancia van.