Fullajtár Andrea: nem süllyedhet ilyen szintre egy vezetés

– Emlékszik-e arra, hogy tavaly, a költészet napján, áprilisban, milyen verset mondott?

– A katonás videóra céloz?

– Igen.

– Egy Parti Nagy Lajos verset mondtam.

– Eszébe jutott-e azóta, hogy milyen fájdalmasan aktuális lesz-volt az a vers? 

– Hú, hát az már akkor is nagyon az volt. De ezt majdnem minden igényes műről el lehet mondani. 

– Csak azért hoztam elő éppen ezt a verset, mert még az SZFE ügye előtt hangzott el… Idéznék is most belőle: „Egyszer kiállsz, gondolsz valami ittvéget, például a gyerekeidről, akik a szemed fénye, és elcsipásodnak az orrod előtt, s kénytelen vagy elküldeni őket óperenciába” – szóval ennyire jövőbe mutató volt ez a Part Nagy Lajos vers, amit egyébként a költő 2018-ban publikált az Élet és Irodalomban…

– Igen… De azt hozzá kell tennem, hogy bár még nem volt nyilvános, de mi akkor, áprilisban, már erősen benne jártunk az SZFE-ügyben. Bő egy éve, januárban volt Upor László és az akkori kancellárunk a minisztériumban, ahol közölték velük, hogy modellváltás lesz, velünk kezdik, és az SZFE esetében gyorsított eljárás lesz. Vagyis már akkor rendesen gyülekeztek a fejünk fölött a fellegek. 

– Ön nagyon határozottan és keményen beleállt a harcba, aztán mégis elérkezett a pillanat, amikor bedobta a törülközőt, amikor úgy érezte, lebokszolták. Mi volt ez a pont?

– Nem tudok egy pontot mondani. Az elmúlt tanfélévünk alatt, phú, hát minden napra jutott valami. Valami olyan dolog, amitől azt érezte az ember, hogy ellenőrizhetetlenné válik, hogy mi történik, és miként tud egyáltalán osztályfőnökként dolgozni. Hogy példát is említsek: csak a sajtóból tudtam meg, hogy milyen kormányrendelettel alakítják át a tanrendünket… Olyan helyzetek teremtődtek napra nap, amelyek kérdésessé tették, hogy egy osztályfőnök mennyiben tud az lenni, mennyire képes megvédeni a diákjait. Ezt egy olyan a stressz állapothoz tudnám hasonlítani, mint amilyet a repülésirányításban dolgozóknak kell átélniük. Nyilván nem véletlen, hogy őket három óránként lecserélik. Ahhoz tudniillik, hogy felelős döntéseket tudjunk hozni, pihent idegrendszerre van szükség… Én, miután még életemben nem voltam osztályfőnök, tehát nem volt korábbi tapasztalatom, különösen pánikoltam ettől a helyzettől, úgy is fogalmazhatnék, hogy a szívemre vettem az egészet. Végül januárban felmondtam.

– És mi az, amit januárban már nem bírt ki?

– Hm… Hosszan kell mondanom, mert röviden nem megy… A tanév első féléve körüli herce-hurca, amit lényegében  már november végétől tapasztalhattunk, nagyon megviselt. Először leállították az oktatást, de mi tanítottunk tovább, utána, decemberben kiderült, hogy érvényteleníthetik a félévünket. És elkezdődött a jogi procedúra arról, hogy mi bizonyítsuk, voltak óráink, hogy egyáltalán tanítottunk. Ennek a sorozatnak a csúcsa az volt, amikor kijelentették, hogy a második félévben fogják – talán – elfogadni az első félévünket. Ekkor végképp rá kellett döbbennem, már nincs befolyásom arra, hogy normális kommunikáció alakuljon ki az egyetem vezetése és a tanárok között; ami itt történik az nem más, mint a mi szivatásunk…

– És az mikor vált az ön számára egyértelművé, hogy itt a kormányzati cél nem más, mint az egyetem ideológiai átmosása?

– Nagyon nem volt szükségem arra, hogy megvilágosodjam, hiszen Vidnyánszky Attila már a kezdeteknél erről nyilatkozott. De később is, folyamatosan, arról beszélt – nem csak ő, mások ugyancsak –, hogy egyoldalú ideológiai képzés folyik az SZFE-n, és ezért kell egy másfajta ideológiát is beemelni. Ez persze egyáltalán nem volt igaz, soha nem volt szó semmilyen ideológiai befolyásolásról, mindig szakmai órákat tartottunk… Ám hiába cáfoltuk a vádakat, mondhattunk bármit, ami a torkunkon kifért, senkit nem lehetett meggyőzni – már a vádlóink közül, persze. A döntés megszületett: ha másként nem, akkor erőszakkal be kell vezetni egy új gondolkodásmódot.

– Nyilván ehhez adott nekik igazolást, hogy ön, ugyan az egyetemen nem, de egyéb fórumokon, a nyilvánosságban vállalt – úgymond – ellenzéki szerepet, vagyis kinyilvánította, hogy a rendszer ellenfele.

– Csak olyan megmozdulásokon vállaltam szerepet, ahol egy-egy csoport jogtiprása ellen kellett felszólalnom, vagy a sajtószabadságért, vagy éppen a Klubrádióért tüntettek. Én tehát mindig konkrét jogsértések elleni megmozdulásokon szólaltam fel. 

– Olvasta Bajkai István képviselő úr szövegét, amit a freeSzFE kapcsán közleményként bocsátott ki?

– Igen, olvastam. De javaslom, ne kapcsoljuk ide Bajkait. Már csak azért sem reagálnék a fideszes képviselő szavaira, mert az egyesület kiadott ezzel kapcsolatban egy közleményt. A lényege ennek mégiscsak az, hogy az egyesületünk felvette a kapcsolatot a zeneiskolával…

– Én Bajkaival kapcsolatban nem is annyira a közlemény tartalmi részére volnék kíváncsi, hanem arra a stílusra, amely abban a közleményben megjelenik.

– Én ennél sokkal felháborítóbbnak tartom, hogy az SZFE honlapján közzétettek egy olyan gyalázatos, jogsértő videót, amelyet ők rendeltek meg, ráadásul úgy készülhetett el, hogy a hallgatók kollégiumi szobájába az egyetem vezetése engedte be a stábot, majd az elkészült anyagot feltették a SZFE honlapjára. Ugye ez a „produkció” azt akarta bemutatni, több mint etikátlanul, hogy milyen gusztustalan körülmények között éltek a hallgatók. Később ugyan, a felháborodások nyomán, levették onnan, de önmagában az, hogy akár egy napra is azonosult az egyetem ezzel a förmedvénnyel, felháborító. Nem süllyedhet ilyen szintre egy egyetem vezetése. 

– Amúgy mit szól az új épülethez, illetve kibontakozhat-e ebből egy új egyetem? És vállalna-e szerepet ebben? 

– Amennyiben a lehetőségem engedi, persze, hogy vállalnék. Ha együtt tudok majd dolgozni az osztályommal, az ajándék számomra. De addig is, próbálom segíteni az egyesület munkáját. Ez az elmúlt közel egy év, amely alatt ebbe a lehetetlen helyzetbe sodródtunk, egy végtelenül erős közösséget hozott létre, és bármily örömteli is az új székház, fölösleges egy épületre lefordítani. Ez egy nagyon komoly ügy, egy olyan ügy, ami rávilágított arra, hogy mi minden válik fontossá egy társadalom számára – a napi megélhetésen túl. Nagyon komoly és súlyos kérdések mentén alakult ki kapcsolat hallgatók és oktatók között, és ez rendkívül fontos, azt is mondhatnám, példamutató. 

– A szép és felemelő megmozdulások mellett, hitt  bármikor is a sikerben, a hatalom elleni győzelemben? 

– Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy komolyan veszik a mozgalmunkat és leülnek velünk tárgyalni. Sztrájkoltunk, és törvényesen, annak ellenére, hogy a mostani jogszabályok szinte lehetetlenné teszik a sztrájkot. Ám hiába bizonyultak jogszerűnek a követeléseink, azaz hiába írja elő a törvény, hogy a fenntartónak kötelessége tárgyalni velünk, sajnos ezek a törvényi előírások a hatalom számára semmit nem jelentenek. Egyetlen egyszer sem ültek le a sztrájkbizottsággal tárgyalni. Naiv voltam, amikor azt hittem, ha a törvény mellettünk áll, és ha mi betartunk minden jogszabályt, akkor komolyan veszik majd az autonómiáért folytatott harcunkat. 

– Vereséget szenvedtek? 

– Nem ezt érzem. Minél inkább haladunk előre az időben, érzem azt, hogy iszonyú fontos lépés volt, amit megcselekedtünk. Az, hogy egy ilyen kis közösség képes volt felemelni a szavát a törvénytelenség ellen. Ki merem jelenteni, példa értékű volt a mögöttünk hagyott idő, ezt érzékelhetjük most, a többi egyetem modellváltása kapcsán is. 

– Önnek az egy év alatt sikerült – akár egyszer is – komolyan vehető partnerrel tárgyalnia?

– Volt ilyen, csak mire kiléptem az ajtón, magam mögött hagytam a tárgyaló feleket, már nem volt igaz az, amit ott bent nekünk mondtak. Hiába ígérték az ellenkezőjét, kisvártatva megszavazta a parlament az SZFE-törvényt. Azt is gondolom, hogy tudatosan becsaptak, hiszen tudniuk kellett azoknak a felelős embereknek, hogy az országgyűlés aznap este milyen törvényt fog elfogadni. 

– A művészi pályáját mennyire befolyásolja ez az elmúlt időszak, az a tény, hogy – akarva akaratlanul – politikailag is involválódott?

– Nyilvánvaló, hogy bizonyos helyekre engem nem hívnak, bizonyos munkákat én nem fogok megkapni. Igen, ennyiben befolyásolja a pályámat. 

– Ezt hogy viseli el egy olyan művészember, akinek vannak céljai?

– Nehezen. De nem tudok mást tenni. Ha a lelkiismeretem tiltakozik, akkor meg kell szólalnom. És persze tisztában vagyok ennek a következményeivel is.

– Mennyire tudja tolerálni, hogy akadnak kollégái, akik nem pusztán mást gondolnak, de aktívan részt is vesznek az SZFE elleni leszámolásban?

– Egyes nevek hallatán egyáltalán nem voltam meglepődve. Tudtam, mi vár ránk, hiszen már nyáron született egy Teátrumi Társaság-i levél, amihez rengeteg művész csatlakozott, és ami arról szólt, hogy ezt az átalakítást így kell végrehajtani. Vagyis lehetett tudni, hogy sokan gondolkodnak így. Egyikőjüknek sem kívánom, hogy egyszer ők is átéljenek egy ilyen folyamatot.

– Csalódott a színész kollégákban?

– Nézze, én ebben az országban élek, nem most kezdtem a pályámat, nem most jöttem le a falvédőről, így aztán nem állíthatom, hogy ez volt az életem első nagy csalódása. Persze, jó lett volna, ha születik egy összefogás, hogy bizonyos értékeket ne áldozzunk fel azért, hogy megfelelhessünk a hatalom szándékainak – de nem sikerült. Talán egyszer eljön az ideje annak, amikor ez a szakma nem áll egymással szemben, nem válik ilyen megosztottá. 

– Hát ez nem a közeljövőben lesz… Szóval akkor beszéljünk erről: hogy áll most a második félév? Mennyien maradtak együtt?

– Erre vonatkozó adataim nincsenek. Az biztos, hogy a hallgatók iszonyú nehéz helyzetben vannak, és mi, tanárok, mindig vigyáztunk arra, hogy ne befolyásoljuk őket a döntésükben. Szörnyű az az őrlődés, amibe kerültek, és nyilván többen még nem határoztak arról, merre lépjenek. 

– Ön tehát megérti azokat is, akik vállalják az új modellt?

– Ez annyira nehéz helyzet… Itt minden döntést meg lehet érteni és el lehet fogadni. 

– Mennyire tudja képviselni azt, amit képviselt korábban is?

– Az egyesület munkájában részt veszek, és igyekszem majd együtt dolgozni az osztályommal is. 

– Hogyan döntene hallgatóként?

– Úristen… Az az igazság, hogy én mindig sarkosan gondolkodtam, döntöttem. Az eddig életem során, akár diákként, akár kezdő színészként is képes voltam szembemenni a főárammal. Ezért én diákként – feltehetően – nem vállaltam volna a modellváltókat. 

– Pedig most, a Covid miatt is, borzasztó a helyzet, nem?

– Fuldoklik a szakmánk. Hiányoznak az előadások. A streamelés ad ugyan valamennyi kapcsolatot a nézőkkel, de minden színész úgy van biológiailag beállítva, hogy este hétkor felmegy a színpadra. Ez a része tehát most már rettentően hiányzik. De ez a dolognak csak az egyik oldala, a másik, hogy azok a kollégák, akiknek nincs állandó szerződésük, elképesztő helyzetben vannak. A kulturális területnek minden értelemben sürgős segítségre lenne szüksége. Anyagilag és strukturálisan is. Az, hogy egy-két internetes oldal streamel előadásokat, nagyon kevés, már a televíziós csatornákkal is össze kellett volna kötni nézőket. Nyilván nem én fogom megmondani, hogy miként legyen, de a véleményem akkor is ez. Nagyon nehéz időszak, amin átmegyünk. 

– Nehéz abból a szempontból is, hogy a színházak már teljesen fel vannak osztva kormányoldali és ellenzék által fenntartottakká?

– Ez nyilván nem a kiegyensúlyozottság irányába hat, ráadásul az állami támogatások mértéke nagyságrendileg nagyobb, mint az egyéb fenntartó által biztosítottak. De ez az egész országban, szinte minden területen így van. Láthatjuk, hogy a járvány kapcsán mennyire elszállt a támogatásuk a kormány-közeli területeknek. Mondom, nem csak a kulturális szférában, mindenhol. 

– Az a bizonyos összefogás, amiről ön beszélt az vajon milyen messzeségben van?

– Hogy milyen messzeségben van? Rajtunk múlik. Azon, ahogy a fiataljainkat kezeljük, hogy felnőtteknek tekintjük őket. Mert ez például egy fontos lépcső lenne. Azok az egyetemisták, akik most szerte az országban próbálnak érvényt szerezni annak, hogy az egyetemi autonómia alapigénye legyen egy egyetemnek, talán eljuttathatják az üzenetet a felnőtt társadalomnak. Azt az üzenetet, hogy félre kellene tenni most már az egyéni érdekeket, a pártpolitizálást, és észrevenni azokat az alapvető ügyeket, amelyeket egy társadalom nem engedhet ki a kezéből. Éppen ebből a szempontból nagyon fontos az a kiállás, amelyet most a fiataloktól látunk. 

– Hogy keretes szerkezetű legyen a beszélgetésünk, megint visszahoznám a Kérdőjel háta című Parti Nagy Lajos verset, amiben azt mondja a költő, hogy „előbb, vagy utóbb, noha már mindig utóbb van, el lesznek kergetődve, s te majd tétován utálni fogod őket…”. Így van ez?

– Ahogy a nagymamámat hallgattam, hogy hány rendszert élt végig, nyilván így van. Ez is elmúlik egyszer. Szeretném azt hinni, hogy a lehető legkisebb áldozattal. Úgy értem: bízom abban, hogy a józanság, és a kompromisszum igénye feltámad mindenkiben. Hogy ha valami nem működik, akkor ott a javító szándék legyen az első, ne pedig a romboló. Például megtehették volna, hogy az Ódry Színpadot felújítják. Az egész szakmának.