Hiller István: a polgárok szívesen látnák saját fenntartásban az iskoláikat

Nevezhető-e még oktatásnak az, ami jelenleg Magyarországon ezen a címen folyik?

A magyar iskolarendszer működését a magyar pedagógusok tartják fenn, és az a munka, amit ők végeznek, az tiszteletre méltó. Véleményem szerint azonban az oktatásirányítás sokkal inkább a probléma, mint a megoldás kulcsa. De az az irány, amit a jelenlegi kormány az oktatásban folytat, és az, amit mi oktatásnak, nevelésnek nevezünk, már alig említhető egy kategóriában. Ezért kimondottan válságosnak látom a magyar oktatás, ezen belül a közoktatás helyzetét. A magyar közoktatás ügye egy olyan csökkenési spirálba került, amiből igen nehéz kihozni. Nemhogy a színvonal emelése, hanem még a színvonal megtartása is nagyon nagy nehézségekbe ütközik. Én ezt a most már több mint egy évtizeddel ezelőtt meghozott intézkedések következményének látom. A magyar közoktatás rossz állapotban van. 

Mi volt a legnagyobb bűn, amit a közoktatásban és a felsőoktatásban a Fidesz a diákok, a szülők, a társadalom, az ország ellen vétett?

Azt kell megnézni, hogy annak a színvonalesésnek, amiről az előbb beszéltem, mi az oka. Megfogalmazhatom ezt másként is. Ugyanazért az adófizetői pénzért, mint amit befizettek mondjuk két évtizeddel ezelőtt, a magyar adófizetők a magyar államtól lényegesen rosszabb minőségű szolgáltatást kapnak az oktatás terén. Ennek pedig az oka a végiggondolatlan, a mértéket és az arányt teljesen eltévesztett döntéshozatal volt, amely egyáltalán nem vette figyelembe a regionális és színvonalbeli különbségeket és így államosította az akkor 90 százalékban önkormányzati fenntartású magyar iskolarendszert. Én a legnagyobb bűnnek azt tartom, hogy rosszabb és egyre rosszabb színvonalú oktatásban részesülnek a gyermekeink, és ez megmutatkozik az eredményeikben is. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a mostani általános iskolások, vagy középiskolások bármennyivel is gyengébb képességűek lennének, mint két évtizeddel ezelőtti társaik, mint a szüleik. Arról van szó, hogy az a kimondottan politikai, és nem szakmai alapon álló intézkedéssorozat, amely a 2011-es törvényekben öltött testet, majd 2013-ban bevezettek, az megbukott. Ennek a levét issza most a magyar diákság, isszák a pedagógusok, és természetesen mindannyian, akiknek gyermekei, unokái, ismerősei a magyar iskolarendszerben tanulnak ma. 

És a felsőoktatás?

Én alapjaiban és koncepcionálisan másként látom azt az érvelést, hogy a magyar állami felsőoktatás háromnegyedének alapítványba szervezése emeli a színvonalat. Példák sora mutatja, hogy ez nem ettől függ. Az, hogy a magyar állam kezéből kikerült a teljes vidéki magyar felsőoktatás, a vidéki tudományegyetemeink mindegyike, ez már mértékében is egy olyan horderejű változás, amit sokkal szélesebb körben megbeszélve, és lehetőleg konszenzusra törekedve kellett volna meglépni. Megjegyzem, én ezen lépés ellen lettem volna akkor is. Végignéztem a mi régiónkban, a tág értelemben vett Közép-Európában azokat a jelentős, szomszédos, vagy épp a távoli szomszédunkban lévő híres egyetemeket, amelyek rangsor tekintetében, mind előbbre vannak, mint a legjobb magyar egyetem. Azt láttam, hogy a Bécsi Egyetem (Universität Wien) az osztrák köztársaság kizárólagos tulajdonában és fenntartásában van. Azt láttam, hogy a prágai Károly Egyetem a Cseh Köztársaságé, és előbbre van, mint legjobb magyar egyetem. A krakkói Jagelló Egyetem is. A heidelbergi Ruprecht-Karls-Universität a világ 48. helyén álló egyetem, bőven az első százban, Baden-Württemberg tartomány kizárólagos tulajdona. A Padovai Egyetem és a Bolognai Egyetem az Olasz Köztársaság állami tulajdona. Ezek után arra hivatkozni, hogy az alapítványi fenntartás valóságos oka a színvonalemelés, ez egész egyszerűen nem felel meg a tényeknek és a közép-európai valóságnak. Van olyan egyetem – Portugáliában és Finnországban is –, amelyik állami fenntartásból alapítványiba került. Például a finn Aalto Egyetem, de az nincs benne az első 100-ban. Vannak olyan egyetemek – nem is kevés –, elsősorban Délkelet-Ázsiában, a tengerentúlon és Angliában, amelyek évszázadok óta alapítványi működésben vannak, és amelyek a világ legjobbjai között vannak. De azzal indokolni az alapítványi fenntartásba vételt – ráadásul két év alatt végigverni a magyar felsőoktatás háromnegyedét érintő változást –, hogy ez az, ami meghozza a színvonalemelést a magyar felsőoktatásba, az egyszerűen nem felel meg a ténybeli valóságnak. Ráadásul az első döntési hullámban szinte minden egyetem kuratóriumába miniszter, vagy miniszterek, államtitkárok ültek be. Majd az ő lemondásuk után a kuratóriumok számos tagja – nem azt mondom, hogy mindenki – ma is a kormányzathoz politikai vagy gazdasági szállal kötődő ember. Ez így nincs rendbe. Ennek aztán végképp semmi köze a színvonalemeléshez.  

Nevezhetjük az oktatási, vagy a felsőoktatási irányítás hibájának, de tulajdonképpen mi volt a célja a Fidesznek az oktatás szétverésével? Hiszen ez történt, ez történik…

Így van. Én úgy látom, hogy a politikai és a gazdasági tér elfoglalása után az elmúlt fél évtized egyik legjelentősebb kormánypárti célkitűzése a szellemi, intellektuális tér elfoglalása. Én nem egyes intézményeket látok, hanem ezt a szellemi, intellektuális teret a Magyar Tudományos Akadémia egykori kutatóhálózatától a CEU elűzésén keresztül egészen az alapítványi kiszervezésig, és az előbb említett változásokig a közoktatás rendszerében. Ezek egymással teljesen összefüggő dolgok, egy koncepció részei. A cél elég egyértelműen a NER uralmának hosszú távú megszilárdítása, és kiépítése az előbb említett oktatási-nevelési-intellektuális térben. Ez nincs másként a kultúrában sem, de az oktatásban különösképpen látszik. Ha a kettő közös halmazát tekintjük, akkor emlékezetes a Színház- és Filmművészeti Egyetem kormányzati elfoglalása, ami egyszerre oktatás és művészet, kultúra is. Ezzel is azt akarom bizonyítani, hogy itt nem egy elszigetelt, egyes intézményeket érintő döntésről, hanem egy koncepcionális ügyről van szó, amiben ezt a teljes teret akarják leuralni. Persze a gondolkodásomban magyar szociáldemokrataként elfogult vagyok, aki soha nem fogja elfogadni, hogy bármely területet egy kormány, egy politikai koncepció egészében uraljon. Én ezt sem az előbb említett, de más esetben sem tudom, és nem is fogom soha elfogadni. Mint, ahogy a társaim, és a demokratikus oldal képviselői közül – gondolom – senki sem. Annak idején, kormányon nem azért nem csináltunk ilyet, mert nem tudtuk, vagy nem akartuk, hanem egyszerűen nincs ilyen a gondolkodásunkban. Ez a mi gondolatkörünkön kívüleső szándék. Ezzel egyidejűleg érvként fölmutatható lehetne, ha az előbb említett bevezetett intézkedések a közoktatásban, a felsőoktatásban jobb színvonalat, eredményt hoztak volna. A mi szakmánkban azt mondják, hogy egy meghozott törvény valóságos hatása két-három tanévet, magyarul három-négy naptári évet követően derül ki. Ez most bőven egy évtized. Ezek a fentebb említett hatások az egyértelműen, és teljes egészében a politikai alapú, elhibázott döntések következményei, ami a magyar köz- és felsőoktatás színvonalának csökkenéséhez vezetett. 

De meg tudja-e a Fidesz változtatni Magyarországot ezzel az oktatással, át tudja-e vinni a saját ideológiai térfelére a többséget? 

Először is nem elég azt mondani, hogy mit nem akarunk. Az, hogy leírjuk ennek a rendszernek a hibáit, hogy kutatók, elemzők és szakpolitikusok hozzuk, és joggal hozzuk azokat a hazai és nemzetközi felméréseket, amelyekről hónapról-hónapra beszélünk, és amelyeknek az eredményei tragikusak, az szükséges, de nem elégséges. El kell mondanunk, hogy mit akarunk, és nem csak azt, hogy mit kritizálunk. Ezért föl kell vetnem azt a kérdést a magyar közoktatásban, hogy hogyan valósult meg a jelenlegi kormány célkitűzése, ami azt mondta, hogy csökkenteni kell a különböző iskolák és területek közötti különbségeket, merthogy óriásiak a különbségek az egykori önkormányzati fenntartás miatt. Ezt úgy sikerült megvalósítani, hogy nem a gyengébben teljesítők színvonalát sikerült emelni, hanem a jobban teljesítőkét visszahúzni. Valóban csökkent a különbség, csak épp nem a színvonal-emelkedés okozta a csökkenést, hanem a jobban teljesítőket nehezebb körülmények közé szorította, és lejjebb húzta a színvonalat. Ez tragikus. Ezért én azt ajánlom a demokratikus ellenzéknek, és az egyébként jövő nyár elején választás elé kerülő állampolgároknak, hogy gondolják végig, amit én, illetve az MSZP javasol. Az nem véletlen, hogy Magyarországon évszázados tradícióval rendelkező iskolavárosaink vannak Debrecentől Pápáig, Sárospataktól Sopronig és Budapesttől Pécsig vagy Szegedig. Hozzáteszem, van olyan településtípus, ahol az előbb említett központosításnak vannak előnyei. Ezek elsősorban a kistelepülési iskolák, ahol az adott önkormányzatnak saját, önálló bevétele gyakorlatilag nincs. Viszont, lássuk be, igen jelentős, és természetes különbség, hogy vannak olyan városok, budapesti kerületek, ahol van saját bevétel, és amely városok vezetői és polgárai – azt állítom, nagyon nagy többségben –, szívesen látnák saját tulajdonban és fenntartásban az iskoláikat. Ha egy szegedi, vagy egy budapesti, pápai, sárospataki polgártól megkérdezik, hogy akarják-e az iskoláikat, akkor nagy többségben azt mondják: igen. Ezért az a javaslatom, hogy ez igenis kerüljön be abba a vitába, vetélkedésbe, választásba, amikor önkormányzati vezetőkről döntünk a jövő évben. Azt mondom, azok az önkormányzatok, amelyeknek testületei többségi döntéssel vissza akarják venni az iskoláikat, azokkal az államnak kötelessége legyen tárgyalni, fenntartási és finanszírozási szerződést kötni velük. Azt javaslom, ami szerintem szakmailag indokolható, megállíthatja a színvonalesést országunk jelentős részén, a településeken, és ami teljes mértékben kifejezi az állampolgárok, a helyi lakosok igényét és akaratát. Én azt mondom, hogy ez időben elhangzó javaslat, és meg is ismétlem. Történjék az újonnan megválasztott testületekben arról szavazás, hogy kívánják-e a területükön működő, jelenleg állami fenntartású iskolák visszavételét, és ha a megválasztott képviselők, a testület többsége ezt szavazással kinyilvánítja, akkor az állam erre köteles legyen reagálni. Ez a javaslat nagyon sok magyart szülőként, vagy éppen majdan szavazni készülő választóként érinti. A javaslat megalapozott minden oldalról, és nem lehet azt mondani, hogy elkapkodott, hiszen több mint egy évtizede látjuk, hogy az a helyzet, amit a kormánypártok előállítottak, az a magyar közoktatás színvonalának eséséhez vezetett, miközben a központosítás eltúlzott mértékű és arányú volt, az önkormányzatokat, a helyi közösségeket, a civilszervezeteket pedig gyakorlatilag és jogilag elvágta a saját iskoláiktól.