Júliusi örömök és a bajok elfedésére szolgáló orbáni politika
A nyár közepén a közéletben annyira nem szokott szinte semmi érdemi történni, hogy havi krónikát is legtöbbször csak nagy fantáziával lehetséges írni. Nos, az idei év ebből a szempontból is különleges „élményeket” jelentett. Csak kapkodhattuk a fejünket, hogyan tudnánk megkülönböztetni a fontos – akár még sorsdöntőnek is vélhető – történéseket a lényegtelenektől. Szerencsére a hónap utolsó hetének sport-világversenyein olyan páratlanul sikeres magyar győzelmek tanúi lehettünk, hogy néhány napra valóban bőséges lehetőségünk adódott a nehézségeink elfeledésére. Hat nap alatt öt olyan világbajnoki sikernek lehettünk önfeledt megélői, amelyek mindegyike amúgy olimpiai szám is. Mindez azonban a sportolók és nem Orbán teljesítménye volt.
Volt miről megfeledkeznünk… például az elmúlt néhány hét külpolitikai lépéseinek jócskán zűrzavaros, időnként a nevetségesség határait is elérő következményeiről.
A hónap elején látványosan derülhetett ki, hogy a hazai külpolitika alakítását fémjelző néhány személy mérhetetlenül túlbecsüli az európai szintéren folytatható politikánk érdemi hatását. Az általuk rendre hangoztatott követeléseknek ugyanis nem létezik még szűken vett, regionális támogatottsága sem. S főleg nem az ukránok ellen vívott orosz háború esetében, hiszen egyre nyilvánvalóbban tekintenek bennünket a pillanatnyi orosz érdekek támogatóinak.
(További részletek itt, itt, itt)
A hónap legnagyobb politikai tévesztésének sokáig az a fajta ballépés tűnt, miszerint Magyarország a törökök kedvéért halogatja a svédek NATO-csatlakozásának elfogadását. Ehhez képest még a magát jólértesültnek feltüntető magyar diplomácia is komoly arcvesztésként élhette meg a váratlan török fordulatot. Akinek még volt esetleg kétsége, az is látványosan tudhatta meg, hogy mennyire nem számít a szuverenitásnak álcázott hazai képmutatás sikernek, hiszen ennek ezúttal is éppen az ellenkezője lett a valós következménye. A részletekről lásd:
(További részletek itt, itt, itt, itt)
A hónapban felmutatott külpolitikai bakikat pillanatok alatt árnyékba borította a várva várt tusványosi produkció, aminek azonban még a korábbiaknál is szélesebb hatókörű és erősebb külpolitikai következményei lettek. Orbán Viktor legalább hat-hét éve ezen a – szakrálisnak szánt – helyen szokta meghirdetni általános meglátásait a világ folyásáról, ezen belül hazánk jövőjének kilátásairól. Itt bontja ki részletesen a maga személyes világképének lényegi elemeit. Nos, a hívei most sem csalódhattak, mert egyértelmű útmutatást kaphattak arról, hogy mi történik majd a világban a következő húsz-harminc évben, de még arról is, hogy a kormányfő a következő évtizedekben miképpen próbál lavírozni a sűrűsödő kihívások sokaságában. Ugyan kissé zavaró lehetett, hogy személyes és legbelsőbbnek vélt sejtelmeit időnként össznemzeti dilemmaként igyekezett megfogalmazni, ám ez a fajta aránytévesztés az ő esetében mindinkább „normál állapotnak” tekinthető. (Már amennyiben az elmúlt években ez a fajta permanens aránytévesztés mindinkább szerves része az ő privát normalitásának.) Az idei produkcióban viszont sokkal hangsúlyosabb elemmé vált az a fajta – érzékenyebb fülűek számára kevéssé leplezett – revansista világkép, amely még Fidesz-mércével mérve is szokatlanul provokatív hangszerelésűre sikeredett. Nem is maradt el a szomszédok heves kritikája, miáltal biztosítva lett, hogy az idei tusványosi beszéd újfent hetekre szólóan, újabb és újabb kommentárokra okot adó eseménnyé válthatott.
A beszéd és az egy héttel későbbi Orbán-magyarázat szövege, továbbá a legfontosabb visszhangokról az alábbiak kielégítően tájékoztatnak: Tusványosról, a beszéd. utána a pénteki rádiós utóélete.
(További részletek itt, itt, itt, itt)
Egy bekezdés erejéig – kilépve a krónikási szerepkörből – csak csöndben jegyezném meg: nem szokatlan, s nem is ismeretlen az a fajta politikusi terelési gesztus, amikor a sokasodó és kevéssé megoldható gazdasági/szociális feszültségeket az éppen uralmon lévők a lappangó nacionalista érzelmek tömegessé transzformálásával próbálják „megoldani”. Sajnos, az elmúlt másfél évszázad hazai történelméből is eszünkben juthat néhány, hasonló szerkezetű politikusi úttévesztés. Orbán is erre az útra lépett kb. másfél éve. Történelmi tapasztalataink nyomán tudjuk, hogy ebből sokkal többször adódott tragédia, semmint valós megoldás.
Lenne mit valóban megoldani
Mindenekelőtt a jelenkori magyar gazdaság legégetőbb gondját, a már második éve hiányzó uniós források következtében előállt egyensúly-gondokat. A már korábban kiköltekezett magyar gazdaságból hónapról-hónapra egyre fájdalmasabban hiányzanak mindazok a források, amelyeket már a tavalyi, de az idei és a jövő évi költségvetésbe is bekalkuláltak. Az év közepén mind valószínűbbnek látszik, hogy a várt uniós pénzek ebben az évben már nem fognak megérkezni. Ennek okairól merőben másképpen nyilatkoznak a magyar kormány leginkább érintett személyei (lényegében ugyanazon három-négy ember…), s egészen másféle kifogásoknak lehetünk tanúi akkor, ha a brüsszeli felelősök és/vagy legfelsőbb fórumok magyarázatait hallgatjuk meg.
E mostani júliusban is kézzelfogható csomagot kapott a magyar kormány mindazon elvárásokról, amelyek komolyan vételére mindeddig kevéssé mutatott késztetést. Mindinkább úgy tűnik, hogy Orbán időhúzásra játszik és abban bízik, hogy a jövő évi uniós választások után gyökeresen megváltozhat az uniós hatalmi struktúra jelenlegi összetétele, és akkortól majd nem kell e mostani aggályokkal számot vetnünk. Vagyis nem leszünk kénytelenek a kialakított hatalmi struktúra alapjaihoz hozzányúlni. Vagy így lesz, vagy nem. Jelenleg az igazi kérdés inkább az lehet, hogy a magyar gazdaság képes lesz-e és milyen áron (értsd: milyen magas extra kamatszolgálat révén…) jövő őszig uniós segítség nélkül működni?
(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)
A jelenlegi helyzet képe több mint siralmas
Az inflációs ráta hosszú ideje az unión belül messze nálunk a legmagasabb, és hiába nyugtatgatják azzal a közönséget, miszerint az év végére legfeljebb ennek a fele lehet, mert még az is súlyosan erős és kiemelkedő drágulást jelent majd. A gazdaság egyéb, alapvető makró-mutatói úgyszintén kemény évet mutatnak mind a lehetséges növekedés szerkezetére nézve, mind pedig a jelenlegi recesszióból történő kilábalás esélyeit illetően. A pillanatnyilag éppen kedvezőtlennek tetsző adatokhoz a kormányzat úgy viszonyul, mintha azokat néhány erőteljes, határozott kormánydöntéssel egy-kettőre meg lehetne oldani. A gazdasághoz értő szakemberek, elemzők ezt a fajta optimizmust már régóta nem osztják, és inkább arra készítenék fel a közvéleményt, hogy több évig tartó nehézségeket kell elviselniük.
(Gazdaságról további alapvető összegzések itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)
x x x x x x
Krónikánk befejezéseként egy rövid bekezdés erejéig érdemes összevetni a – már emlegetett – tusványosi világkép összetevőit mindazon nehézségek szerkezetével, amelyeket ezen összegzés keretei között próbáltunk leírni. Nos, az alapvető gazdasági, szociális gondok a messze tekintő, történelmi horizontokon mozgó mondanivalóban valahol a távoli kontúrok között ugyan fel-felvetődtek, de minden esetben úgy, mintha azok kizárólag a hanyatló Nyugat és a sokoldalúan alkalmatlan unió reánk nézve sérelmes lépéseinek következményei lennének. Mert mi viszont minden válsággal szemben eredményesen védekeztünk, lásd példaképpen a Covid-járványt és a szomszédunkban dúló háborút. Ha csak magunk vagyunk, akkor mindenkinél különb teljesítményre vagyunk képesek. Ha nem kell másokra tekintettel lennünk, akkor mindenkinél sikeresebben oldjuk meg a gondjainkat. S nemcsak a magunkét, hanem akár az egész unióéit is.
Ilyenkor a kormányfő szerényen, ám egyre kevéssé leplezetten elsősorban önmagára gondol. És mi tagadás… mi is vágyakozva sóhajtunk fel: mennyivel jobb lenne az egész világnak az, ha kizárólag egy ilyen felvilágosult, dinamikus és lényeglátó, szüntelenül döntésképes személy irányítaná a Mindenséget. Is. Ha két hete személyesen ott lett volna a pályán, a Groupama Arénában, még a Feröer-szigetek bajnokcsapatát is legyőzhettük volna…
