Kellér Dezső már ötvenöt évvel ezelőtt is sokallta a stadionokat

Az Erzsébetváros szegénynegyedében, a Csikágónak nevezett városrészben született. Kellér zsidó származása miatt, abban a „megtiszteltetésben” részesült, hogy munkaszolgálatosként szolgálhatta az akkori munkaalapú társadalmat. Ásás közben, az egyik sorstársa felismerte Kellért, és szólt az őket őrző keretlegénynek, hogy ha lehet, vigyázzon erre a kis nagy emberre, ne essék a szükségesnél több bántódása. Olyan ismert és kedvelt slágerek szövege fűződik ugyanis a nevéhez, mint például a „Néha fáj a szívem, de én letagadom", a „Jó a kék szemébe nézni", a „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el", vagy éppen a „Jaj, de jó a habos sütemény"…

A keretlegény odament Kellérhez, egy ideig nézte, majd kifakadt: a Krisztusát neki, hát miért nem lehetett ezeknek a daloknak a megírását egy rendes, keresztény magyar emberre bízni?

Az 1964-ben megjelent „Pest, az Pest" című kötetében is olvasható „Hol szorít a futballcipő?" című humoreszkjében a hatvanas évek „stadionépítési” lázáról ír. „… olvastam, hogy tavaly ötször annyit költöttünk sportcélokra, mint 1949-ben, pedig már akkor is egy vagyont áldoztunk rá. De hát ezen ne csodálkozzunk, amikor például Békéscsabán, ahol két futballpálya is volt, megszüntették az állatpiacot, hogy annak helyére egy harmadik futballpályát építsenek…

…Győrött,  amely hetvenötezer lakossal nem tartozik az ország legnépesebb városai közé, mit gondolnak, hány sportlétesítmény szolgálja a testedzést? Megmondom. Tizenkét futballpálya… Nem mondom, szép, nagyon szép ez a sok pálya, megkönnyíti a fiatalság számára a pályaválasztást, de ezt nem adják ingyen, ez mind pénzbe, nagyon sok pénzbe kerül, Győrnek például évi negyedfél milliójába…”

Nem tudni, ez az évi negyedfélmillió, több volt, vagy kevesebb a ma stadionokra költött milliárdoknál. Ami biztos: akkoriban a futballpályák mellett futball is volt. Ma viszont, bár szebbnél szebb stadionok vannak, ám sajnálatos módon egyik stadion sem tanult meg futballozni.