Kende Anna: teljesen természetes, hogy sajátunknak is tartjuk a Nobel-díjakat

Ön hogyan tekint arra a kijelentésre – eltekintve annak politikai vetületétől –, amikor egy államfő vagy akár az utca embere azt mondja, hogy „nekünk van Nobel-díjunk”, noha nyilvánvalóan egyikük sem vett részt Karikó Katalin, vagy Krausz Ferenc kutatásában?

Egy teljesen természetes emberi viselkedésforma az, ha valaki olyan, aki hozzánk tartozik, a mi csoportunk tagja, sikert ért el, akkor azt úgy értelmezzük, hogy ránk is jó fényt vet. Ez egy alapvető emberi tulajdonság, amelyből származik tulajdonképpen a pozitív önértékelésünk is, hogy olyan csoportokhoz tartozunk, amelyekre büszkék vagyunk, tehát jó érzést ad nekünk a csoporthoz tartozás azáltal, hogy jó dolgok kapcsolódnak a csoporthoz. Tulajdonképpen a sporttól kezdve a tudományos teljesítményeken át a természeti szépségig mindenfélére lehetünk büszkék. Az is egy nagyon jellemző, vizsgálatban is kimutatott jelenség, hogy amikor a focicsapatunk sikert ér el, akkor azt mondjuk, hogy nyertünk, ha veszít, akkor pedig ők vesztettek. Tendencia tehát, hogy különösen a sikerek esetén használjuk a többes szám első személyt, kudarcok esetén pedig nem. Ebben azonban semmilyen magyaros specialitás nincs, ez egy alapvető emberi tulajdonság. A paradoxon inkább Karikó Katalin életútja, és az, hogy Nobel-díjasaink jelentős része már nem magyar állampolgárként szerezte az elismerést, ettől lesz valamennyire visszás a büszkeség, ezért vannak talán vegyes érzéseink ezzel kapcsolatban. Egy kicsit talán azzal a kérdéssel is szembesít minket, hogy befuthatták volna-e itthon azt a karriert, amelyért Nobel-díjat kaptak és amelyre egyébként joggal vagyunk büszkék. Sokkal inkább ezek miatt érezhetünk kényelmetlenséget, vagy valamiféle ellentmondást egy egyébként teljesen természetes folyamattal kapcsolatban, hogy a csoportunk bármelyik tagjának a sikerét magunkra vonatkoztatjuk.

Tetten tudja-e érni a tudomány, hogy hol van az a pont, amíg egy nemzeti büszkeség egészséges, és lendületet ad, és ahonnan károssá kezd válni?

Hogy hol van az a pont, azt nehéz meghatározni, de általában a különbség az, hogy valamiféle olyan nézetrendszer kapcsolódik a büszkeséghez, ami felsőbbrendűségi érzéssel társul. Ha azt gondolom, hogy mi többek, jobbak vagyunk, különösen pedig, ha azt is gondolom, hogy mások a mi nagyszerűségünket nem hajlandók kellőképpen elismerni, az még egy sértettséggel is párosul. A problémák ebből fakadnak. Nem a hazaszeretet okozza a problémát, hanem a hazaszeretethez társuló felsőbbrendűségi érzés, mások lenézése. Ha saját sikereinkben nem azt látjuk elsősorban, hogy milyen jó dolgok történnek velünk, hanem kifejezetten a másik kudarcát hangsúlyozzuk benne. Amikor az összehasonlítás arról szól, hogy a másikat legyőzzük vagy lenyomjuk, és nem arról, hogy önmagunkra büszkék legyünk.

Van olyan olvasata a jelenségnek, amely ezt a fajta büszkeséget kis nép komplexusnak nevezi. Ön és kutatótársai hogyan látják, miből ered ez a fajta vágy az elismertségre?

Nem vitatkozva ezzel a felvetéssel, mi ezt picit máshonnan közelítettük meg kutatásainkban. Inkább az identitás sérülékenységéről beszélünk, ami egy sajátos történelmi tapasztalattal is összefügg. Ez a magyarokra is jellemző, de nem csak a magyarokra. Sok nemzet történetében megjelenik egy nagyon erős áldozattudat, ami éppen azt teszi nehézzé, hogy valaki nyitott legyen a változásra, nyitott legyen másokra. Azt erősíti fel, hogy folyamatosan aggódjon a saját fennmaradásáért, akár a kultúrájának, akár demográfiailag a tényleges fennmaradásért. Ezekből következik az ellenségesség, a szolidaritás hiánya. Az, hogy ez egyébként a kis népekre inkább jellemző, az is egy történelmi sajátosság, de mi inkább a sérülékenységre helyezzük a hangsúlyt. Aminek a része az a fajta nacionalista nézetrendszer is, hogy mi többek, különbek vagyunk, csak a világ ezt nem ismeri el kellőképpen.

A konkrét esetben, Karikó Katalin és Krausz Ferenc sikerét ünnepelve, ez az öröm hogyan őrizhető meg olyan formában, hogy termékenyítően és ne rombolóan hasson?

Nagyon fontosak a társadalom vagy bármely csoport számára a példaképek, a hősök, akikre fel lehet tekinteni. Nagyon fontos az a mód, hogyan beszélünk róluk, és mit emelünk ki a munkásságukból, és egyfajta olyan példákká válnak, akik motiválhatnak embereket arra, hogy ők is tegyenek erőfeszítéseket önmaguk fejlesztéséért. Nem mindegy, hogy egy elérhetetlen célként jelenik-e meg az ő példájuk előttünk. Nyilván a Nobel-díj az a jéghegy csúcsa, de az fontos, hogy ők nagyon emberi nyilatkozatokat tesznek, amelyekkel akár a tudomány hitelességét is erősíteni tudják, valamint vonzóvá tehetik ezt a pályát sokak számára. A lényeg tehát az, hogy vajon reális példaképpé válnak, akikre érdemes odafigyelni, vagy pedig istenítjük őket, és elérhetetlen hősökként jelennek meg, aminek nem volna sok értelme.