Kertész igaza: a többség alattvalóként érzi jól magát
Nyolc év után „sikerült” megint vihart kavarni Kertész Ákosnak. A Kossuth-díjas író – meg akarták fosztani ettől is – ezúttal hajlandó volt nyilatkozni portálunknak – egyszer már a hallgatást választotta inkább – és megerősítette azt, amit hajdanán az Amerikai Népszavában írt, hogy tudniillik véleménye szerint, a magyar nép genetikusan alattvaló.
Ha valaki vette a fáradtságot, és végigolvasta a száz hozzászólást az interjúhoz, lehet némi fogalma az indulatokról. Pedig Kertész némiképp finomított is a nyolc évvel ezelőtti mondandóján. No nem tartalmilag, inkább csak arra ügyelve, hogy azok is megértsék gondolatait, akik nem tudatosan értették félre őt. Most, a minap közölt interjúban így fogalmazott: történeti meghatározottságból adódóan, a (hosszú ideig feudalizmusban élő) magyar társadalom tagjainak kulturálisan meghatározott, jellegzetes viselkedése, hozzáállása a mindenkori hatalomnak való alárendelődés.
Emeljünk most ide egy másik írást, jelesül Gyurgyák János eszmetörténészét, aki egy évvel ezelőtt a Válasz online-on így beszélt: „Súlyos mentalitásbeli gondokkal küzd tehát a magyar társadalom. Itt ugyanis mindig erős volt az igazodási hajlam, jobb szó híján a ’jobbágyi’ mentalitás”.
Vajon az egyértelműen konzervatívnak tartott Gyurgyák nem pontosan ugyanazt mondja, mint Kertész Ákos? Gyurgyák egyébként alapvetően az Orbán-rendszerről ír – így is nevezi – ebben a dolgozatában, de a fentebb idézet mondat visszanyúlik történelmi időkre, épp úgy, ahogy a Kanadába emigrált író tette. Hogy Kertész számára nem létezett, nem lehetett más út, azt ki-ki döntse el maga. Az író nem látott más lehetőséget élete folytatására. És, ha a már hivatkozott kommenteken alaposan végigtekintünk, akkor hajlamosak lehetünk arra, hogy elfogadjuk a döntést. A szabadjára engedett gondolatok jelentős része ugyanis aljas gyalázkodás, sértegetés, az író kiátkozása a magyar nemzetből. Persze, tudjuk, hogy az ilyen kommentárok általában anonimitás mögé rejtőző emberektől származik, de ne áltassuk magunkat: a mai magyar politikai elit, a hatalom részéről is érkeznek hasonló tónusú megjegyzések. Ilyen az általános hangulat ebben az országban, és nyugodtan kijelenthetjük: jelentős mértékben az Orbán-rendszer, sőt, maga Orbán Viktor tette ilyenné. Hogy miért és hogyan?
Hívjuk ismét segítségül Gyurgyák Jánost és az ő esszéjét. Ezt írja ugyanott: „Orbán az elmúlt harminc évben ugyanis túlélt és ledarált mindenkit, aki körülötte volt, támogatót, barátot és ellenséget egyaránt. Politikusokat emelt föl és szorított partvonalon túlra vagy helyezett talonba, pártokat olvasztott be és zilált szét, politikai mozgalmakat hozott létre és tett tönkre, nagy múltú intézményeket formált át és szüntetett meg. Embereket helyezett ide-oda, mintha azok autonómia, tudat és akarat nélküli játékszerek lennének. Nem utolsósorban pedig a saját pártjából, az egykori bátor fideszes ellenállókból és lázadókból engedelmes, pénzért és helyi hatalomért ácsingózó társaságot csinált, akik számára azok az egykori fideszes hívószavak, mint autonómia, saját vélemény, kiállás, ellenállás ma már mit sem mondanak, tökéletesen ismeretlen fogalmakká váltak.”
Vagyis mit várhatunk egy olyan néptől, amely valóban mellékesnek tartja az autonómiát, a kiállást? Szűk csoportok persze megteszik, de nagyon gyorsan marginalizálódnak is, mivel szolidaritást nem tapasztalhatnak, az „alárendeltek” ugyanis ehhez az attitűdhöz szoktak hozzá. „Mindent a vezértől várnak ugyanis, dönteni nem mernek, s ennek mentalitásbeli következményei tragikusak az országra nézve, tovább erősítik ugyanis a Magyarországon egyébként is erős cselédmentalitást” fogalmaz Gyurgyák, és lássuk be, teljes mértékben igaza van.
A cselédmentalitás legfeljebb stílusértékben különbözik az alattvalótól, amivel sem Gyurgyák, sem pedig Kertész nem állítja, hogy a magyar nép alávaló lenne. Mert az olvasók nagy része keverte a fogalmat, és magát egy alávaló emberként azonosította Kertész írása alapján, és ez már szélsőséges indulatokba torkollott. Pedig, idézzük újra az eszmetörténészt: „A probléma nem csupán az Orbán-jelenségben gyökerezik, hanem a magyar társadalom állapotában, még ha ezt szemérmességből vagy gyávaságból illik is elhallgatni. Egy civil kurázsival bíró, szabadságára büszke társadalommal Orbán nem tehetett volna azt, amit csak akar.”
Márpedig Orbán azt tett és egyelőre tesz is, amit akar. És pontosan azért, mert a leírás – mindkét idézett elemzőé – nagyon is precízen jellemzi a magyar nép általános attitűdjét. Ebben ritka kivétel adódott a történelmünk során, utoljára 1956-ban, akkor is csak rövid időre. Naivan hihettük, hogy a rendszerváltozás alapvető fordulatot hoz majd, de miért hozott volna évszázadok hagyományain? Miért léptünk volna át egy másik folyóba, amikor erre igazában sosem éreztünk késztetést.
Kertész Ákos azt látta be: ha ő nyolcvan évesen változtatni akar, akkor Magyarországon erre nincs, nem lesz lehetősége. Hogy ez pesszimizmus-e, vagy maga a realitás, nehezen eldönthető. Ha – ismét – a szélsőséges hozzászólásokra gondolok, amelyek majd ezt az írást is követik, akkor hajlok arra, hogy itt csak azokat üldözik (el), akik kimondják: a többség jól érzi magát alattvalóként.
