Ma már a tüntetés sem mondható kockázatmentesnek, hát még a sztrájk

2019. január 21. 06:15

A Fidesz már 2010-ben, kormányra kerülve pontosan tudta az irányvonalat, azt, hogy honnan hova akar eljutni, s tudatos lépésekkel gyengítette a sztrájkjogot és a szakszervezeteket is – véli Berki Erzsébet, kutató, a munkaügyi kapcsolatok szakértője. A szakszervezetek elég régóta azt gondolják, hogy a forradalom nem az ő feladatuk – ismeri el. Ő sem elégedett a szakszervezetek teljesítményével, a legnagyobb problémának azt látja, hogy az elmúlt évtizedekben kevés energiát fordítottak tagszervezésre, a munkavállalókkal való közvetlen kapcsolattartásra, így a szakszervezeti centrumok maguk sincsenek tisztában azzal, ki az, aki támogatja őket, mekkora tömeg áll mögöttük. Szerinte nem a közelgő választások miatt óvatoskodnak egyes szakszervezeti vezetők. „Hogy lesz-e általános sztrájk, az elsősorban a munkavállalókon múlik” – szögezi le, hozzátéve: „Egy elég hosszú általános sztrájkot a kormány valóban nem hagyhat figyelmen kívül”.

Általános vélemény szerint igencsak megroggyant állapotban vannak a szakszervezetek Magyarországon. A gyengülés a rendszerváltás óta tart, ám mégis úgy tűnik, a Fidesz-érában egy tudatos terv mentén, de minimum egy meghatározott cél érdekében tart a folyamat. Ön, mint a szakszervezeti mozgalom ismerője, egyetért-e ezzel a vélekedéssel?

Tény és való: 2010-ben kezdődött  a szakszervezetek mélyrepülésének újabb – kívülről, tudatosan irányított – szakasza, mégpedig sztrájktörvény módosításával. Akkor sem volt szebb a történet, mint most a rabszolgatörvény esetében: december 21-én nyújtotta be két kormánypárti képviselő (Kara Ákos és Kontur Pál) az 1989. évi VII. tv. módosítási javaslatát, amelynek a – jegyzőkönyvek tanúsága szerint igencsak személyeskedő – vitáját még  Karácsony előtt egyik éjszaka kettő körül tartották. Az ellenzéki pártok akkor is tudatában voltak annak, hogy nagyon komoly változást jelent a módosítás, de nem volt elég erejük ahhoz, hogy megakadályozzák, mivel akkor már kétharmada volt a Fidesznek. Meg is szavazták a módosítást.

Ez a módosítás jelentősen korlátozta a sztrájkjogot. De ez a Fidesz agyából pattant-e ki, vagy azért volt valami előzménye?

Annyiban volt, hogy a talajt a szigorításhoz 2006-ban alapozták meg, mégpedig a Liga sztrájkjai. Ha még bárki emlékszik rá: akkor voltak az úgynevezett gördülő sztrájkok. Ezeket nem jelentették be előre, miként az időtartamukat sem, minthogy ilyen kötelezettség a törvényben nincs és a még elégséges szolgáltatásról sem állapodtak meg. S amikor a MÁV bírósághoz fordult, az jogszerűnek mondta ki a sztrájkot. A közvéleménynek elege lett a gördülő sztrájkból, majd pedig az ombudsman is foglalkozott a kérdéssel, hogyan lehet, hogy egy munkavállalói csoport sajátságos követelései miatt akadályozza a normális életvitelt az országban. Világossá vált az akkori kormány számára is, hogy valamit kezdeni kell az elégséges szolgáltatással, ami eredetileg is benne volt a törvényben, de nem kapcsolódott hozzá szankció. A 2011-től hatályos sztrájktörvény módosítás azonban már kimondta: ha nem állapítják meg, illetve nem biztosítják a még elégséges szolgáltatást a sztrájk idején, akkor a munkabeszüntetés jogellenesnek minősül. Ez gyökeres változást jelentett a korábbi időszak bírósági gyakorlatához képest, amely a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalását követve nem tekintette jogellenesnek a sztrájkot,  ha a még elégséges szolgáltatásról nem született megállapodás.

Ez tehát 2011 januárja óta hatályos?

Igen, és az a módosítás is, amelynek értelmében jogellenes a sztrájk akkor is, ha megszegik az együttműködési kötelezettséget a munkáltatóval. Problematikus azonban ennek alkalmazása, mivel körülíratlan és határozatlan ez a szabály. Azt ugyan mindenki tudja, hogy van együttműködési kötelezettség a munkaadókat képviselők és a munkavállalók között, mert hogy a sztrájk nem okozhat kárt az egészségben, anyagi javakban, testi épségben, biztosítani kell a személyi és a vagyonbiztonságot stb., de ezen túl vajon miben kell együttműködni? Sok egyéb tisztázatlan kérdés is maradt: például az, hogy az együttműködésbe beletartozik a sztrájk bejelentése vagy nem, ha igen, mennyivel előbb kellene bejelenteni, mennyi időt kell várni a tárgyalásokra való felkészülésre,  stb. Sokan elemezték és vitatták az akkori szabályozást, például a Kúria honlapján egy időben fenn volt egy bírósági tananyag, amely szerint a sztrájk kezdetének az időpontját be kell jelenteni a munkáltatónak – s habár ez csak tananyag, vélhetően a bírák ennek megfelelően ítélkeznek majd ilyen kérdésekben. Egy szó, mint száz: lett egy puha szabály, amely tágítja a bíróságok lehetőségeit.

A mostani sztrájkhelyzet körüli kommunikációban gyakran hangzik el a még elégséges szolgáltatás, mint nehezítő szabály. Mi ebben az igazság?

Korábban az volt, hogy a feleknek meg kellett egyezniük ebben,  kívülről ebbe nem lehetett beleszólni. Végeztem egy kutatást, amely azt mutatta ki, hogy amíg ez a szabály élt, addig általában az esetek felében sikerült megegyezniük a munkáltatóknak és a munkavállalóknak, az egészségügyben pedig mindig. A vasutasok is sokáig megegyeztek, de később a főtárgyalásban taktikai fegyverré vált, hogy ebben nem állapodnak  meg. Nehéz helyzet ez, hiszen a még elégséges szolgáltatás mértéke mindenhol más és időben is változhat. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek (ILO) van egyébként erre irányadó állásfoglalása: a még elégséges szolgáltatás szintje nem lehet olyan magas, ami elveszi a sztrájktól a nyomásgyakorló erőt, csak egy minimum lehet, amely még kielégíti a legalapvetőbb szükségleteket.

És ez hogyan változott?

A Sztrájktörvény módosítása óta az a helyzet, hogy ha nincs törvényi szabály, akkor a munkáltatónak és a munkavállalóknak kell elsődlegesen megállapodnia, ha nem sikerült, akkor a bíróság állapítja meg. Törvény állapítja meg a személyszállításra és postára vonatkozóan, a személyszállításban nagyjából a szolgáltatások kétharmadát biztosítani kell a sztrájk idejére is, de ahová kevés járat megy, oda esetleg mindnek mennie kell. A postára vonatkozó szabály szerint nagyjából egy napot lehet csúszni a szolgáltatással. Erre a két területre van törvényi rendelkezés, az egészségügyi intézményekkel kapcsolatosan egy kormányrendelet mondja ki, hogy az ottani sztrájkot rendkívüli helyzetként kell kezelni, az intézmény kötelezettsége jelezni a sztrájkot az ÁNTSZ felé, amely helyettesítő intézményt jelöl ki.

Ezek szerint a szakszervezetek jogosan hivatkoznak ezekre a korlátozásokra?

Annyiban igen, hogy a személyszállítás és a posta esetében olyan magasan vannak meghatározva a szintek, hogy az már igen jelentősen meggyengíti a sztrájk erejét. Igaz, ez a szállításon belül csak a személyszállításra vonatkozik, a teherszállításra nem – s annak a hiánya bizony komoly zavarokat tud okozni az iparon keresztül a gazdaság számára – ugyan ez nem azonnali hatás, hanem fokozatos. 

Hogyan működik ma a még elégséges szolgáltatás megállapítása?

A törvény érelmében a felek vagy megegyeznek vagy ha nem, akkor munkaügyi bírósághoz kell fordulni, hogy az állapítsa meg a még elégséges szoltáltatás szintjét. De hát lássuk be, hogyan lenne képes a munkaügyi bíróság erre, amikor ehhez technikai, technológiai dolgokat kell mérlegelni. Néhány szakszervezet tett arra kísérletet, hogy munkaügyi bírósággal állapíttassa meg a szintet, de a bíróság nem nagyon tudott ezzel mit kezdni, jogerős bírósági határozat tudomásom szerint csak a szociális ágazatra, a közoktatásra és – még a törvényi szabályozás előtt – a vasútra született, utóbbi két esetben ezeket végül nem követte sztrájk. Félreértés ne essék, nem a bíróságot hibáztatom azért, mert nem ért a közlekedéshez vagy a szemétszállításhoz, nem is ez a dolga, a szabályozás rossz. Ma a bíróság a végső ajánlat arbitrálási módszerét alkalmazza nem peres eljárásnak álcázva, azaz a felek benyújtják azt, hogy szerintük mit jelent a még elégséges szolgáltatás és a bíróság ezt vagy elfogadja, vagy nem. Például a villamosenergia-iparban egy két éves folyamatban végül nem született használható határozat. A jogalkalmazást az is nehezíti, hogy hiába hoz a bíróság egy határozatot, amely alapján megtarthatnak egy sztrájkot, a következő sztrájkban  – mondjuk egy hét múlva – erre hivatkozva már nem lehet sztrájkot indítani, ismét kérni kell a bíróság döntését.

Ez tehát gyakorlatilag lehetetlenné teszi a sztrájkot bizonyos közszolgáltatási területeken?

Igen, miután mire megszületik a bírósági döntés, a sztrájkhelyzet többnyire elmúlik. De van arra is precedens – egy vidéki buszos vállalatnál fordult elő –, hogy bírósági határozat híján is megtartották a sztrájkot, ami elvben jogellenes volt, de a menedzsment kiegyezett a sofőrökkel és nem kötött beléjük. A közoktatásban is volt több sztrájk, amelyek azért lehettek végül jogszerűek, mert az EMMI deklarálta, hogy szerinte mi a még elégséges szolgáltatás, a szakszervezetek pedig elfogadták az EMMI feltételeit, azt, hogy minden iskolát ki kell nyitni, a gyerekekre felügyelni kell, de nem kell tanítani.

Ön szerint tehát túl van szabályozva a még elégséges szolgáltatás kérdése. Ez tudatosan stratégia mentén történt így?

Igen, azt gondolom, végig volt ez alaposan gondolva, a cél az volt, hogy épp ott tudják  akadályozni a sztrájkokat, ahol a szakszervezetek viszonylag erősek, a közösségi szolgáltatásokban. 2010 tavaszán voltak a választások, nem véletlenül volt a sztrájktörvény az első, munkaügyekkel összefüggő törvény, amelyet a Fidesz-KDNP kétharmad először elővett. Pontosan tudták már akkor az irányvonalat, azt, hogy honnan hova akarnak eljutni, s a céljaik eléréséhez ki kellett venni a sztrájkképes rétegeket a folyamatból. Kézenfekvő volt, hogy ezt a még elégséges szolgáltatáson keresztül lehet elérni. S számítani lehetett arra, hogy ehhez a közvélemény többségének a támogatását is elnyerik.

És ezzel párhuzamosan gyengítik a  szakszervezeteket is, nem?

Emlékezzen csak vissza: 2010-ben, szeptember második felében volt az utolsó OÉT (Országos Érdekegyeztető Tanács) ülés, amelyen megjelent Orbán Viktor is, ahol elmondta, hogy miután kétharmaddal megválasztották őket, ezért a kormány mind a munkavállalókat, mind pedig a munkáltatókat képviseli, éppen ezért „nem tekintjük kőbe vésettnek az érdekegyeztetés jelenlegi formáját”. Ez is azt a célt szolgálta, hogy szabad utat kapjon az összes kormányintézkedés, ne kelljen azokat előzetesen megvitatni a munkavállalók és a munkáltatók képviselőivel. Ami megmaradt, az az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács, az OKÉT, de azt is látjuk, hogy ez is csak formálisan működik.

És hogyan reagáltak erre a szakszervezetek?

A 2012-es munka törvénykönyv visszavette a munkahelyi szakszervezetek jogait a korábbi, 1992-es törvényhez képest. Az Mt. átírásával megszűnt a munkaidő kedvezmény megváltása, vagyis a szakszervezeti tagok után a tisztségviselőknek járó fel nem használt munkaidő-kedvezményt pénzzel már nem lehet megváltani, az elbocsátás ellen védett tisztségviselők létszámát is korlátozták. Az OÉT-ről szóló törvény hatályon kívül helyezése lefejezte az érdekegyeztetést, amit Orbán ugye már 2010-ben érzékeltetett, de megszűnt az érdekegyeztetés a foglalkoztatás területén is, s jött is utána nem sokkal a közmunka. Korábban az OÉT munkájában résztvevő szervezetek is kaptak állami apanázst, miként az ágazati párbeszéd bizottságokban részt vevők is, ezek a támogatások részben lecsökkentek, részben megszűntek, vagyis komolyan lecsökkentették a szakszervezetek bevételeit. Így sokkal kevesebb jut – ha jut egyáltalán – oktatások szervezésére, szakértők munkájának az igénybe vételére, utaztatásra, küldöttértekezletek megtartására, kongresszusokra, szakmai tanácskozásokra, konzultációkra, stb.

Lehet, hogy megszűnt az OÉT, de vannak más konzultációs fórumok, azok vették át a helyét, nem?

Én ezeket álkonzultációnak nevezném inkább, mi más lenne például a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma? Az OKÉT működésének elégtelenségéről tanúskodnak a közszolgálati sztrájkok. És szép lassan kivéreztetik az ÁPB-ket is.

Ezek szerint van objektív oka is annak, amit a bírálók a szakszervezetek töketlenségének mondanak?

Ami az általános sztrájk meghirdetését illeti, én ezt nem nevezném töketlenségnek, inkább óvatosságnak. Ez a szemlélet abból a jogi környezetből következik, hogy ha jogszerűen akarnak sztrájkot szervezni, azt nehéz megvalósítani, holott a jogszerűséghez nyilván ragaszkodnak. Amiatt pedig nem hibáztathatók a szakszervezetek, hogy tekintettel vannak a jogi bizonytalanságokra. Az általános sztrájknak nagy a kockázata, ha nem sikerül, akkor a hátrányos következményeket a munkavállalók és az egész szakszervezeti mozgalom is elszenvedi. Ma már a tüntetés sem mondható kockázatmentesnek, hát még a sztrájk.

De ilyen körülmények között még inkább innovatív eszközöket, módszereket kellene kitalálniuk, s meglelni a még jogszerű, de hatásos lehetőségeket. De a maximum, amit hallottunk tőlük az a munkalassító sztrájk ötlete volt.

Azt hiszem, hogy ennek az oka a pénztelenségben, s az abból fakadó szakértő háttér hiányában keresendő. Egyszerűen nincsenek olyan emberek, akik kitalálnának különféle frappáns, hatásos, blikkfangos, egyben az emberek körében népszerű eszközöket, lépéseket. Nem látom a szakszervezetek mögött azt a kreatív csapatot, amely ehhez kellene, gondolom egyszerűen azért, mert nem tudják megfizetni az ilyen embereket.

Azért ennyire könnyen fel lehetne őket menteni?

Tény, a szakszervezetek elég régóta azt gondolják, hogy a forradalom nem az ő feladatuk. Az lebeg a szemük előtt, hogy ha nem sikerül az akció, akkor a munkavállalóknak ártanak, s ha jogellenesnek minősül egy sztrájk, azt munkajogi és pénzügyi szankciók követik. Ez persze akkor nem merül fel, ha rengeteg embert képesek megmozdítani, de az ma illúzió, hogy az egész ország sztrájkra kész, ezt eddig semmi sem igazolta vissza. Ezért is kezdtek felmérésekbe egyes szakszervezetek – nem csak a pedagógusoké – , hogy lássák, hányan vannak azok, akik valóban  leállnának egy sztrájk meghirdetése esetén. Ami a munkavállalók és a szakszervezetek viszonyát illeti, fals az a Magyarországon napjainkban terjedő vélemény, hogy a szakszervezet egyfajta szolgáltató szervezet, mintha a szakszervezeti tagdíjjal meg lehetne vásárolni a védelmet. Pedig nem így van, ha a szakszervezeti tagok hajlandók megvédeni önmagukat, akkor lesznek csak megvédve. Sztrájkolni csak ott lehet, ahol az érintettek vállalják a kockázatot – ezt átvállalni a szakszervezeti vezetők nem tudják, legfeljebb mérsékelni.

Akkor Ön elégedett a szakszervezetek tevékenységével?

Nem, én sem vagyok elégedett, de ez egy másik, hosszú történet. A legnagyobb problémának azt látom, hogy az elmúlt évtizedekben kevés energiát fordítottak tagszervezésre, a munkavállalókkal való közvetlen kapcsolattartásra, így a szakszervezeti centrumok maguk sincsenek tisztában azzal, ki az, aki támogatja őket, mekkora tömeg áll mögöttük. Azt gondolom, hogy a pénzszűke ellenére is ki kellene találni azokat az eszközöket, módszereket, amelyekkel fel lehet rázni a munkavállalók tömegeit. Előbb-utóbb ugyanis mindenkit elüt egy olyan probléma a munkahelyen, amely ellen fel kell lépni, amikor az egyes ember védelemre szorul és amikor csak a kollektív fellépés védheti meg.

Azért vannak olyan szakszervezetek, amelyekre rá lehet húzni a vizes lepedőt, nem? Például a Liga vagy a Munkástanácsok – finoman fogalmazva is – furcsákat léptek az elmúlt időszakban. 

Én nem látok a fejükbe. A Munkástanácsok sok szempontból el van kötelezve a kormánnyal való együttműködés mellett. Amikor 2012-ben megalakult a VKF, akkor a  hat konföderációból három került be, s az egyik Munkástanács volt, holott az a második legkisebb konföderáció, s szerintem csak az oszd meg és uralkodj elve alapján van ott. Azt nem értem, hogy a Liga miért úgy működik, ahogy, de az látszik, hogy több tagszervezet is kilépett azóta, hogy Gaskó megbukott, azaz belül sem arat osztatlan sikert a jelenlegi irányvonala. Azt látom, hogy a Ligát ma az óvatosság, a konfliktuskerülés jellemzi. A Magyar Szakszervezeti Szövetség sincs jó állapotban, de ott a vezetés felvállalta, hogy végigviszi ezt a harcot és láthatóan kitart, a közszolgálati szakszervezetek pedig együttműködnek vele. 

Rossz nyelvek szerint az óvatosság, a passzivitás egyik oka, hogy hamarosan jönnek a szakszervezeti választások.

Ezzel nem értek egyet, szerintem ha valamelyik szakszervezeti vezető most nagyot dobna, azzal képes lenne megnyerni magának a MASZSZ-t, illetve fordítva: aki most visszavonul, az elveszíti a tagság támogatását.

Ön szerint mi vezetett ahhoz, hogy a MASZSZ meglebegtette az országos sztrájkot?

Ahogy mondani szokták, „a munka világában” régóta hurcolunk magunkkal egy sor megoldatlan problémát és semmiféle politikai szándékot nem látni ezek megoldására. Most a kormány alaposan felhergelte a szakszervezeteket azzal is, hogy Varga Mihály pénzügyminiszteren keresztül megüzente: nem hajlandó szóba állni a szakszervezetekkel azok követeléseiről. Pedig a törvény világosan fogalmaz: a kormány köteles a megkeresésre öt napon belül tárgyalóküldöttséget felállítani. Utána már a delegáció leülhet és elmondhatja hogy nem óhajtja teljesíteni a követeléseket, és lezárhatja a tárgyalásokat. Ezt megteheti, de azt nem, hogy nem ül le tárgyalni. A kormányt ugyanúgy kötelezi a törvény, mint a szakszervezeteket.

Hogyan értékeli egy általános sztrájk kilátásait?

Hogy lesz-e általános sztrájk, az elsősorban a munkavállalókon múlik. Ha hajlandók és képesek ezekért a követelésekért – végső soron a saját sorsukért – áldozatot hozni, akkor lehet ilyent szervezni és a szakszervezetek nyilván megteszik a szükséges lépéseket. Hogy a munkavállalók tömegeiben megszülessen ez a szándék, ahhoz kell az a hit, hogy a sztrájk eredményre vezet, hogy a kormány adott esetben hajlandó változtatni az álláspontján. Az a benyomásom, hogy ebben a pillanatban a munkavállalók jelentős része nem hisz ebben, de egyre többen belátják, hogy más eszközük tulajdonképpen nincs. Azzal, hogy a kormány nem tárgyal a szakszervezetekkel, azt üzente a munkavállalóknak, hogy nem érdekel, mit akartok. A sztrájk azt üzenné, hogy ezt nem engedheti meg magának.  Egy elég hosszú általános sztrájkot a kormány valóban nem hagyhat figyelmen kívül – és nem azért, mert belátja, hogy rossz döntéseket hozott, hanem mert saját gazdasági és politikai érdekeit egy megállapodással inkább érvényesítheti, mint a konfliktus további élezésével.   

Szerző: N. Vadász Zsuzsa