Magyar nemzetkarakterológia anno – német filmen
Az Adenauer-korszakban a Német Szövetségi Köztársaságban nem volt népszerűbb műfaj, mint a falusi környezetben játszódó Heimat-film. A könnyed műfaj pont azt nyújtotta, amire a németek vágytak a háború után: békés, idilli környezetet. Talán meglepő, de a majd 300 Heimat-film között találhatunk magyar témájú alkotásokat, amelyek tovább éltették a magyarságról kialakult német sztereotípiákat. „Ezek egy ideig meghatározták a magyarság-képet. A film azért érdekes, mert szembesít bennünket azzal, hogyan láttatta az Adenauer-korszak legdivatosabb német műfaja, a Heimat-film a magyarságot. Hogy így látta-e mindenki a vasfüggöny túloldalán, az nem biztos. A Gyakran gondolok Piroskára évszázados egzotikus magyarság-képet rögzített a mozgóképen, de az 1920-as évek-beli társadalom, amelyet ábrázolt, elmúlt, és ha nem a film meséjét, hanem a mögöttes társadalmi szerkezetet meg a hierarchikus hatalmi viszonyokat nézzük, jobb is, hogy elmúlt” – összegezte véleményét Paár Ádám, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója.
Kurt Hoffmann német rendező „Gyakran gondolok Piroskára” című 1955-ös filmje, amely Hugo Hartung azonos című regényéből készült, egy német cserediák magyarországi utazását követi nyomon az 1920-as évek Magyarországán. Az azonos című regény és a belőle készült film több nyugatnémet nemzedék Magyarország- és magyarság-képét befolyásolta. A film a legutóbbi időkig népszerű volt a német közönség előtt, de a legfiatalabb generációnak nem sokat mond, többet tudnak a kortárs Magyarországról, mint amit az 1950-es években tudhattak, és a film, miként a Heimat-film műfaja már poros, elavult számukra.
„A bájos mese halmozza a németek körében a magyarságról a reformkor óta rögzült sztereotípiákat, igaz, összességében inkább kedvező színben mutatja be a magyarokat, ezeket a pusztán élő, gémeskútról vizet merítő, pulit tartó embereket, akik állandóan mulatoznak, csárdást járnak, a menyecskéik a német parasztlányokénál színesebb-díszesebb népviseletben járnak, és várják vissza a csillagösvényen Árpád fejedelmet” – fogalmaz a kutató, és megjegyzi: ez utóbbi ponton a forgatókönyvíró összetévesztette Árpádot és Csaba királyfit, vagy úgy gondolta, Árpád mégiscsak jelesebb hadvezér volt. Ráadásul székely, és nem alföldi mondáról van szó, de hát így keverednek-variálódnak ősidők óta a mondák és hagyományok és az irodalom, zene után a mozgókép szintén felelős a kultúrakeveredésért.
Az 1920-as évek Magyarországára jellemző hierarchikus viszonyok – ahogyan a földkérdés, a szegényparasztság és agrárproletariátus nyomora – nem jelennek meg a filmben, ahogyan általában a német környezetben játszódó Heimat-filmekben sem. A filmből nem derül ki, hogy a boldognak ábrázolt magyar parasztok nem maguk választották az életet, amit élnek – nem azért élnek a pusztán, és jártnak mezítláb, mert így akarják, hanem „valami miatt” élnek így. Az 1950-es évek nézője talán elgondolkozott azon, hogy a film hősei szegények, és ennek valami oka van. De a nagy többség a szórakozást kereste, és egy világháborús vérontás után nem is kárhoztathatjuk ezért.
A magyarok, mint függetlenségre vágyó, ám kedves, vidám emberek jelennek meg a filmben, akárcsak a Sissi sorozat második részében, ahol ugyanazok a sztereotípiák tűnnek fel. A különbség mindössze annyi, hogy az utóbbi a 19. század második felében játszódik, míg Hartung filmje a két háború között: kortalan boldogság, puszta, és nem kirívó szegénység. A nyomor ábrázolását nem bírta el a Heimat-film műfaja. Ezek a fő motívumok mindkét alkotásban.
Valljuk meg, amikor e filmek átszivárogtak a vasfüggöny innenső oldalára, jó volt az ottani magyarság-képpel azonosulni, a leegyszerűsítő ábrázolást pedig a magyar kultúrát mélységében nem ismerő német társadalomra lehetett fogni. Így a német közönség hamis magyarságképe (vidám nép, úri nemzet), önbírálata (mi túl individualisták vagyunk, a magyarok meg, lám, együtt táncolnak stb.) és a magyarok előítélete a térség népeiben egzotikus kelléket látó Nyugat iránt (fejlettebbek, de irigylik a boldogságot, plusz nem is tudnak semmit a valóságról) kölcsönösen erősít(h)ették egymást, egy furcsa értelmezési hálót alkotva, amelyben mindkét fél igényei kielégültek. A nyugati önkritika megkapta a maga levezetési csatornáját, úgy, hogy igazában nem kellett áldozatot hoznia, a magyarok megkapták, hogy mennyire édesek-bájosak, Andrássy gróftól a vándorcigányokig – állapítja meg a kutató.
Az 1950-es évekbeli német Heimat-filmben szereplő magyarság-kép egyszerűen elavult az idő előrehaladásával. A Heimat-film lecsengett, a nézőközönség elfordult új, a valóságot kritikusabban ábrázoló műfajok felé, több generáció felnőtt, és ráadásul a német társadalomban a tájékozódó középosztály szélesebb lett. Ma már a németeket nem érdekelné egy magyar témájú Heimat-film, mint a műfaj virágkorában, az 1950-es években, amikor még sokaknak, mint Hartungnak, volt utazási élménye a háború előttről, amikor élénk volt a turistaforgalom.
„Mindennek ellenére, a Gyakran gondolok Piroskára szép emléke egy kornak. De az 1920-as évekbeli társadalom, amelyet ábrázolt, elmúlt, és ha nem a film meséjét, hanem a mögöttes társadalmi szerkezetet meg a (filmben egyáltalán nem megjelenő) hierarchikus hatalmi viszonyokat nézzük, jobb is, hogy elmúlt” - összegezte véleményét Paár Ádám.
Paár Ádám 2025. május 28-án volt a KlikkTV vendége, ahol többek között elmondta, hogy Magyarország számára példaértékű lehetne az amerikai filmekben bemutatott demokratikus modell. Arról is beszélt, hogy a mostani hatalom a kosztümös, történelmi filmeket helyezi előtérbe és a Barátok közt sikerének titka is szóba került. A beszélgetés itt nézhető meg:
