Magyarország ma nem egy, hanem két ország
Valószínűleg mi vagyunk a világ egyetlen olyan országa, amelynek regnáló kormánya bármilyen ügy mentén képes polgárait egymás ellen uszítani. Legújabban az idősotthonokban történt fertőzések és halálesetek osztják meg az embereket. A kormány minden igyekezetével és rendelkezésére álló eszközeivel próbálja az általa gyűlölt fővárosra hárítani a felelősséget. Utóbbi dokumentumokkal igyekszik érvelni és védekezni a vádak ellen. Magyarország ma nem egy, hanem két ország.
Nálunk a törésvonal nem a jobb- és a baloldali emberek között húzódik, hanem az ájtatos, múltba néző árvalányhajasok, a hátrafelé nyilazó, nyereg alatt puhított hősök, és a jelenben-jövőben gondolkodó emberek között. Mindkét Magyarországon vannak jobb- és baloldaliak, valamint olyanok is – egyáltalán nem kizárt, hogy ők vannak többen –, akik egyik oldalhoz sem sorolják magukat. Az egyik Magyarországon azok élnek, akik kedvelik a puha diktatúrát. Azt, amelyik megsimogatja a fejünket, ha jók vagyunk, és csak kicsi kokit ad, ha rosszak. E diktatúrát üzemeltető bácsiról úgy gondolják, hogy ő mindenkiről mindig tudja, hogy jó-e, vagy rossz, apánk helyett apánk, gondoskodik rólunk, gondolkodik helyettünk.
A másik Magyarország lakói szeretik maguk eldönteni, hogy ők mikor jó magyarok, családapák, polgárok, nincs szükségük arra, hogy más mondja meg helyettük, hogy nekik mi a jó.
Két Magyarország van, két magyar csapattal. A pálya egyik térfelére azok futnak ki az öltözőből, akik szeretnek alattvalók lenni, mert nem hisznek abban, hogy a sorsukat maguk is képesek irányítani. Velük szemben azok játszanak, akik bíznak magukban, s abban hisznek, hogy nem a ráolvasás és a szájkarate, hanem a teljesítmény számít, mert nem a lózung viszi előre a világot, hanem a tehetség, a szorgalom és a tudás.
Egyszer majd biztosan újraegyesül az ország. Nem holnap, és talán még csak nem is holnapután. Lehet, mi már meg sem éljük. Legföljebb a gyerekeink, akik akkorra már életvitelszerűen külföldön élnek. Vagy, még ők sem, csak az unokáink, akik ebből kifolyólag majd külföldön születnek, és, ugyancsak ebből kifolyólag, már nem is fognak magyarul beszélni. De azért talán mégsem túlzott optimizmus, hogy kései utódaink, valahol a világban, még megérik, hogy élhető lesz ez az ország. Olyan, amelynek a polgárai büszkék lehetnek arra, hogy magyarok.
Mert lehet mellébeszélni, múltat másítani és maszatolni, ám az örök emberi alapvetések nem változnak. Például az, hogy a tiszteletet nem követelni kell, hanem kiérdemelni.
