Majtényi: ha miniszterelnök-jelöltnek hívnának, elgondolkodnék rajta

– Ha az Orbán-kormány elmúlt tíz évét nézzük, akkor ezt a mostani helyzetet hová helyezné el?

– Kétféle nézőpont alapján közelíthetek a kérdéshez. Az egyik a kormány, vagy személyesen Orbán nézőpontja, a másik pedig a saját megközelítésem. Induljunk ki onnan, hogy a miniszterelnök nagyon furcsa dolgokat beszélt az elmúlt egy évben. Sátoraljaújhelyen, a trianoni ünnepség-sorozat keretében két tényezőt emelt ki, mint ahogy számos más beszédében is. Az egyik, hogy elhelyezte az elmúlt száz év magyar történelmében az ő kormányzásának időszakát. Azt a furcsa következtetést vonta le, hogy az elmúlt száz évnek az ő tíz esztendős kormányzása a sikertörténete. Mellesleg ez az időszak – Orbán önképe alapján – még sokáig el fog tartani, én azonban erősen remélem, hogy nem így lesz. A megállapításban egyébként az az érdekes, hogy a magyar történelemben nagyon hosszú nyomorúságos történeti periódusok voltak, például a 150 éves török uralom, amire a híres történész Marczali Henrik azt mondta: ezen idő alatt Magyarországon elviselhetetlen állapotok uralkodtak. Ha a Trianon óta eltelt száz évet nézzük, azt lehet mondani, hogy ez a száz év egy roncsderbi volt; gerincroppantó eseményekkel telítetten. A Nagy Háború, az őszirózsás forradalom reményei, a kommün, a vörös, majd fehér terror, a zsidók jogfosztása, a Horthy-rendszer, amelynek mostanság folyik a piedesztálra emelése. Ráadásul akkor olyan választási rendszer volt, amely az ellenzéknek esélyt sem adott, a szociáldemokráciát a föld alá nyomta, szemben például az akkori Csehszlovákiával, amely aránylag korszerű demokráciát valósított meg. De folytathatnám a sort a holokauszttal, Szálasival, Rákosival, '56-tal, a Kádár-rendszerrel – szóval ez tényleg nem egy dicsteli történet. 

– Mégis, elég sokan vannak, akik most a Kádár-rendszer előnyeiről beszélnek…

– Ez abból fakad, hogy akkoriban úgy éreztük: minden nap egy kicsit jobb. Erős Ferenc szociálpszichológus is ezt hangsúlyozta: a '80-as évek és a mai időszak társadalmi élménye éppen ebben különbözik, vagyis akkoriban úgy éreztük, hogy napról-napra javul a helyzetünk, most viszont pont az ellenkezőjét. Pedig a szabadság-állapot ma is jobb, mint akkoriban volt, csak szubjektíve éljük meg másként. Hogy példát is mondjak: próbáltak volna a '70-es, '80-as években egyetemet foglalni a diákok. A rendőrség egyszerűen kiverte volna őket. Félreértés ne essék, ez nem az Orbán-rezsim dicsérete, csak annak illusztrálása, hogy valóban más volt a rendszer. 

– De ez a történelmi áttekintés mégiscsak visszaigazolja Orbán szavait, azt tehát, hogy kiemeli a mostani tíz, általa irányított esztendőt, nem?

– Nem egészen. Ami felemelő volt, az a kilencvenes év és az azt követő időszak. Még talán – megszorításokkal – akár az első Orbán-kormány idejét is ide lehet sorolni, tehát pont az a szakasz, amely megelőzte Orbán Viktor teljhatalmát. Én ezt nevezném Magyarország relatíve jó időszakának, bár igaz, sok tehertétel sújtotta. Törékeny volt például a vadprivatizáció, a pártállami elit hatalmának gazdasági erővé konvertálása miatt, és amiatt, hogy a szabadság eufóriája alapvetően az értelmiségi réteget öntötte el. Az én életemnek például a '90-2010 közötti idő volt a legszebb szakasza, leszámítva a legvégét. Az már nagyon nyomasztó volt. 

– Mert?

– Mert lehetett látni, hogy mi fog következni. Gondoljunk csak a személyekre: képzeljük el egymás mellett Göncz Árpád és Áder János alakját. Sólyomét és az AB mostani elnökét, akinek a nevén is gondolkodni kell. Vessünk számot személyes kvalitásaikkal, gondoljunk demokratikus érzületükre, a demokratikus értékek képviseletére. Ugyanezt a párhuzamot érdemes megvonni, az általam annak idején kevésbé kedvelt Antall József, vagy az ugyancsak kevéssé kedvelt Horn Gyula és Orbán Viktor között.  Antall és Horn is rongálta a maga módján a demokráciát, az ilyesmi még a rendes demokráciákban sem áll távol a miniszterelnököktől. Éppen ezért épül ki fékekkel, független hatalmi pontokkal a rendszer; az a feladatuk ezeknek az intézményeknek, hogy a politikai hatalmakat féken tartsák. Az Alkotmánybíróságra, az ombudsmanokra, a szabad sajtóra, a számvevőszékre gondolok, de említhetem a szabad színházakat, a szabad kultúrát is. Ezeket sorra domesztikálja a NER ma Magyarországon. Antallnál és Hornnál – noha, mint említettem, voltak antidemokratikus lépéseik – egészében mégis tiszteletben tartották az alkotmányt. A Gyurcsány-kormány is megmaradt az alkotmányos keretek között, noha én a tüntetők elleni erőszakos fellépését annak idején is élesen bíráltam. Dicsérhetem a sajnos rövid ideig működő Bajnai Gordon kormányát is. Mellesleg, én ma is nagyon elégedett lennék egy Bajnai-kormánnyal, csak neki arra korlátos a képessége, hogy a politikai hatalmat megszerezze. Jó miniszterelnök volna, csak nehéz elhinni, hogy éles politikai küzdelemben jut hatalomhoz. Az említettekhez képest, az Orbán-kormány működése egy brutális regresszió, amiért utólag is nagyon nagy árat fogunk fizetni. 

– Mire gondol? 

– Arra, hogy a bukás után is itt hagyja nyomait ez a hatalom. Nyilván egy új kormány esetében nagyobb lesz a szabadságunk, mint most, de nem lesz egy diadalmenet, sokáig velünk fog élni, a reményeim szerint szabad és szolidáris Magyarországban az a politikai kulturálatlanság – kultúrának nem nevezném –, az a falkaszellem és önzés, az az üres, szenteskedő hatalom- és bírvágy, ami ezt az egész rezsimet a kezdetektől jellemzi. 

– Mégis, mikor következhet be ez a váltás?

– Nem tudhatjuk. Az az érzésem, hogy Orbán, akit én is politikai tehetségnek tartok, szinte szándékosan dobálta el maga körül azokat a banánhéjakat, amelyeken elcsúszhatna. Orbán szándékosan rá is lép ezekre a banánhéjakra, de eddig nem esett el. Biztos vagyok azonban abban, hogy ez a sorozat meg fog törni. Az ilyen rendszerek és vezetők mindig váratlanul, és bagatellnek látszó dolgokon buknak el. Soha nem lehet elmondani, hogy mi lesz az a bagatell hiba, ami elhozza a rendszer végét. 

– A most elhajított banánhéjak nem válnak Orbán számára végzetessé?

– Itt ugye két ügyet kell említenünk: az Indexét és a Színház- és Filmművészeti Egyetemét. Ezeket én reménykeltőnek nevezném. 

– Mert?

– Nézze, az Index például nem volt a szabad működés szempontjából végstádiumban, csak rákerült arra a csúszós lejtőre, amelyen nincs megállás, és ezt jól érezték az újság munkatársai. Ők nem a lassú halált választották, hanem együtt maradtak, és együtt mondtak nemet arra a forgatókönyvre, amely nem az Index azonnali tönkretételét tartalmazta, hanem azt, hogy napról-napra, néhány hónap alatt juttatja az Origó sorsára. Az SZFE-n is nagyon furcsa dolog történt; autoriter rendszerben semmi sem az, aminek látszik. Az alapítványi egyetemi működés, az egész világon bevett formula, és az akadémiai szabadságot sokfelé biztosítani tudja. Természetesen hamis az az állítás, hogy a fenntartó nem szól bele az egyetem működésébe, dehogynem. Van egy folyamatos kötélhúzás a szenátus, a rektor(elnök) és a fenntartó között. Olyan azonban nem fordulhat elő, hogy ne a szenátusnak legyen alapvető befolyása a történésekre. A XIII. században, tehát a legsötétebb középkorban, győzött először az egyetemi autonómia az egyházzal szemben. Ők elérték, hogy a bigott püspökök parancsával szembeszegülve, lehetett római jogot, illetve Arisztotelészt tanítani, pedig korábban mindkettőt tiltották. Azt akarom tehát mondani, hogy az európai gondolkodásnak a legősibb rétegéhez tartozik az egyetemi autonómia. Ma Magyarországon ugyanaz a küzdelem zajlik, mint a XIII. században, Párizsban, csak itt nem a bigottság, hanem a politikai nyerészkedés, hatalom- és pénzéhség áll szemben az akadémiai, konkrétan a tanítás és a tanulás szabadságával. Józan ésszel felfoghatatlan, hogy Orbán miért nem engedett be a kuratóriumba egyetlen olyan embert sem, akit az egyetem jelölt. Annak ellenére, hogy például a pandémia alatt, a színházakra hozott törvény az ott megjelenő kuratóriumokba két, a teátrumok által jelölt embert határozott meg, a három kormánypártival szemben. Ez ugyan a végeredményt tekintve lényegében mindegy, de mégis, van valami formája a formátlansággal szemben. 

– Akkor itt a kompromisszumnak valójában semmi értelme nem lenne…

– Ha ezt a megoldást akarnák, nem. Én különben jól el tudom képzelni, hogy Vidnyászkyt visszaléptetik, felállna ez a színházakra kitalált modell, maradna a három kormánypárti, a kőolajipari szakemberekkel megspékelt kuratórium, és két főt delegálhatna az egyetem. Ezzel nagyjából ugyanott tartanának, mint most. 

– Nem is ezért küzdenek a hallgatók…

– Elismerés nekik; borzasztó körülmények között állnak helyt, és deklarálják, hogy Vidnyánszkyékkal nem tárgyalnak. Nagy tisztelettel vagyok az egyetem tanárai és vezetői iránt – egy fél évet én is tanítottam az SZFE doktori iskolájában –, de a hallgatók hajthatatlan álláspontját nagyon szépnek tartom. Különösen annak fényében, hogy a rektori konferencia teljes mértékben a kormány zsebében ül. A rektori konferencia a rektori konferencia jellegét elveszítette, hiszen az 1988-ban Bolognában aláírt chartát nem tartja be. Ezt annak idején a pártállami ELTE például szépen aláírta. Ebben egyértelműen benne van, mi is részesei vagyunk, hogy az egyetemek a kormánytól, a politikától függetlenül működnek, alapvetően ők döntik el, hogy mit tanítanak, illetve a diákoknak is joguk van a tanulás szabadságához. Méltatlan, gyáva hallgatásukkal a rektorok többsége is elveszítette a rektor jelleget, mert az egyetem szabadságáért nem emelnek szót. Most így állunk.

– Abból, amit mond, számomra az derül ki, hogy nem ez lesz az Orbán-kormány banánhéja…

– Nem tudhatjuk, akár ez is lehet. Bármi. 

– Nem akkor tudna ez csak banánhéjjá válni, ha az egyetemek összefognának, és együtt lépnének? 

– De igen, ezzel egyetértek. Különösen, ha az egyetemi hallgatóság tömegesen fogna össze, például ebben a napsütéses indián nyárban diáksztrájkkal. Az biztos, hogy a hallgatói önkormányzatokra nemigen számíthat az egyetem, a rektori konferenciára szintén nem, vagyis ebben a pillanatban, amit látunk, az magányos harcnak tűnik. És, ha magányos harc marad – ne így legyen! – akkor a vége bukás lesz. Nem lehet más. 

– És, ha bukás, akkor még egyet szorít a nadrágszíjon Orbán? 

– Nem hiszem. Nem, mert azt gondolom, hogy ez a rendszer eróziója.  Az Index-ügy is azt mutatta meg, hogy az ellenállás értelmes…

– Ez mit jelent?

– A Kádár-rendszer bukásához is a győzelemnek látszó vereségek sorozata vezetett, noha a rendszer – akkor is – ezeket a vereségeket, egyenként győzelemként könyvelte el. Az erózió tehát zajlik és kifejezett politikai ostobaság, amit az Orbán-rendszer művel; nem volt értelmes politikai tétje a Színház- és Filmművészeti megszállásának. Már az Akadémia beszántása is ostobaság volt, de ott, hiába voltak kiváló nemzetközi kapcsolatai az Akadémiának, még sokkal jobbak, mint az SZFE-nek, mégsem volt képes ellenállást kifejteni, és a kormány nyilván ebből a példából indult ki a színmű esetében. De, amit mondandó vagyok: ezek az esetek, mind egy majdani nagy vereség építőkockái. Talán még a történelmi egyházak kormánypártivá tétele is; az is, ahogy a magyar katolikus egyház  – Ferenc pápával szembemenve – a magyar miniszterelnök alkalmazottjaként működik, egyszer hozzájárul majd a végső bukáshoz, továbbá az egyház befolyásának további eróziójához. 

- Elfogadom, hogy ezek egy majdani bukás elemei, amelyek megnyitják az utat egy újra demokratizálódó ország felé, ugyanakkor azt látom, hogy az Orbán-kormány egyre inkább militarizálódik, gondoljunk csak az Alapjogok Intézet harci hirdetésére. Lehetséges volna, hogy a rezsim akár effektív harcok árán védi meg állásait?

– Háborúra gondol? 

– Polgárháborúra talán…

- Nekem az a felfoghatatlan, hogy létezhet egy Alapjogokért Központ elnevezésű intézmény, amely a nevével szembemenve, militarista kampányra vállalkozik. Az alapjogok kifejezés kifejezetten békés topik, nagyjából a szabadság szinonimájaként értelmezhetjük. Ehhez képest, van ez a szervezet, amely ezzel is terjesztve a járványt, kastélyos luxus-partikat rendez kormánytagoknak, közben infantiltis militarista propagandát folytat, amelyből a legszelídebb az, hogy tegyük újra naggyá a Kárpát-medencét… Amúgy ez önmagában is teljességgel érthetetlen, hiszen a Kárpát-medence adott nagyságú földrajzi egység. Szóval ezt az egész projektet nem tudom felfogni.

– Ha már kiléptünk határom túlra: mit várhatunk az Európai Uniótól, és mit kellene tennie a magyar ellenzéknek?

– Jelentős az EU befolyása, legalábbis abban a tekintetben, hogy melyek azok a határok, amelyeket már végképp nem lehet átlépni, de az elmúlt években azt láttuk, hogy Orbán ezeket a falakat mindig tovább tudta tolni. Nem értékelném túl sem az unió befolyását. Ez egy laza föderáció, mint amilyen volt valaha az Egyesült Államok. És, amíg az volt, teljesen tehetetlen volt a belső viszályokkal szemben. 

– És a hazai ellenzék?

– Nagyon nehéz helyzetben van. Az ellenzéki pártok egy része vezetőikkel együtt nem elég tehetségesek, ugyanakkor némelyekre nem jelentéktelen befolyással van a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Minden autoriter rendszer így működik. Még olyan is van, ahol az ellenzéki párt vezetője a kormánypártra való szavazásra biztatja híveit. Ez tehát elkerülhetetlen. De pozitív jeleket is látok. Ilyen volt az októberi önkormányzati siker is, de az után sem használta ki az ellenzék a lehetőségeit, például a sajtószabadság területén. Mód nyílt volna arra, hogy bejussanak az alá az acélkupola alá, ami a kormánypárti sajtó egésze. Össze kellett volna fogni, a forrásokat egybegyúrni, és ezek után lépni. Ez azonban nem történt meg. Hiába jött létre a Szabad Városok Szövetsége, sajnos egyáltalán nem működik, noha itt, ezeken keresztül lehetett volna esély. Ismétlem: semmi nem történt a sajtó szabadságának növelése érdekében. Pedig ehhez nem kell kétharmad, ellenzékből is elérhető. Ez mindenestre arra is felhívja a figyelmet, hogy az a szabadság, ami majd egyszer eljön, az ideálistól nagyon távol lesz. 

– Végezetül, igaz, nem kinyitott vita, hogy ki legyen a miniszterelnök. És ebben a diskurzusban felvetődött Majtényi László neve is…

– Nem tudom, kinek juthatott eszébe, nem hallottam ilyesmiről.

– De vállalná a szerepet? 

– Lehet abban logika, hogy aki jó volt ombudsmannak, meg ORTT elnöknek, meg köztársasági elnökjelöltnek, az jó lehet miniszterelnöknek is. Csak nem biztos, hogy jó logika. Szívem szerint, egyáltalán semmit nem vállalnék. Nekem jó életem van, és az én karakterem nem egy miniszterelnöké… nem is nekem való. Mellesleg a nevem újabban akkor szokott felmerülni, ha olyan pozícióról van szó, amit nem lehet megszerezni. 

– Most van esély megszerezni?

– Ügyes politizálással és jó adag szerencsével. Fenntartom azt az álláspontomat, hogy a Fideszt úgy lehet legyőzni egy választáson, ha a politikai veresége már a választások előtt bekövetkezik. Ahogy például a rendszerváltás bekövetkezett; az MSZMP egy vert sereg volt a választás napjára. És szándékosan nyúltam vissza a rendszerváltásig: egy autoriter rendszernek már a választások előtt el kell veszítenie az esélyt arra, hogy versenyben legyen. Vagyis a rendszernek lényegében már korábban meg kell buknia. 

– Visszatérve a személyes szerepvállalásra: ha érkezne egy felkérés, hogy ön legyen az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje, gondolkodna rajta?

– Igen, de idén hetven éves leszek, és egyáltalán nem vágyom ilyen felkérésre. Az lenne jobb, ha nem érkezne ilyen felkérés. Nem szeretnék miniszterelnök lenni. De, mondom, nyilván gondolkodnék rajta, mert nem tehetnék mást.