Már régen megérett az idő a nyugdíjreformra

Hogyan változott 2023-ban a nyugdíjasok pozíciója Magyarországon? El lehet-e mondani, hogy ismét ők lettek az egyik nagy vesztes társadalmi réteg – netán a legnagyobb vesztes társadalmi réteg?

Sokan vannak, akikre elmondható, hogy 2023-ban sem voltak a sors, illetve a kormány kegyeltjei. Ez a véleményem akkor is, ha a kormány többé-kevésbé teljesítette a nyugdíjban részesülők számára a jogszabályban előírtakat. Azért mondom így, mert – nem lebecsülve a jogszabályi előírások teljesítését – nehéz gazdasági-pénzügyi helyzetben ugyan, de egyes nyugdíjas szervezetek jogi értelemben sem alaptalanul azt jelzik, hogy a reálérték megőrzése érdekében szükség lenne a korábbról „megmaradt elmaradás” pótlására. A vesztes nyugdíjas társadalmi rétegből ki kell emelni az átlagnyugdíj összegét el nem érő nyugdíjban részesülőket. Őket ugyanis különösen megviselte éves szinten a két számjegyű infláció, annak „belső szerkezete”, konkrétan az alapvető élelmiszereket sújtó brutális infláció. Érzelem nélkül nem lehet gondolni arra, hogy az említett és tömeges nyugdíjas-kör tagjai miként tudták biztosítani ilyen körülmények között a létfenntartásukat, illetve a normálishoz közeli életvitelt. Határozott véleményem, hogy a különösen nehéz időkben elvárható, sőt, szükséges lett volna a jogszabályból következő intézkedéseket meghaladó, akár csak egyszeri támogatás. Nem tartottam volna ördögtől valónak azt sem, ha valamilyen átmeneti rendszeres jövedelempótló juttatást vezetett volna be a kormány, természetesen más, különösen „sérülékeny társadalmi csoportokra” is gondolva.

Ha három fő okot kellene felsorolni, hogy mi ennek a vesztes pozíciónak az oka, mi lenne az a három?

A vesztes pozíció a tényekből, a helyzetekből, emberi érzésből levezethető eredményt ad ki. A képlet rendkívül összetett, mert sok – esetenként sokk – hatás is érte a nyugdíjban részesülők nagy részét is. Az intézkedések és az elmaradt kormányzati lépések ugyanakkor eltérően érintették a különböző élethelyzetekben lévő nyugdíjasokat. Az okok ugyanakkor lényegében „összeérnek”, behatárolhatók. Ha mégis fel kell sorolni három tényezőt, akkor én a következőket említem. Az egyik, amelyet már említettem, az a brutális infláció – nem térnék ki most a nyugdíjrendszeren kívüli okok elemzésére, ezt sokan megtették. A másik ok ebből következik, nevezetesen az azt enyhítő, a jogszabályi kötelezettséget meghaladó intézkedések elmaradása. Erre szintén utaltam az előbb. A harmadik ok az úgynevezett vegyes indexálás, amelyet a kormány jó tíz éve eltörölt, és amelynek több negatív hatása kimutatható. Így például a régebben és az újonnan nyugdíjba vonultak közötti különbség, a nyugdíjak elmaradása a bérektől, vagyis közrejátszik a nyugdíjarányok torzulásában is. Megemlítenék még egy plusz okot, az pedig a nyugdíjrendszeren kívüli, de van „visszaható hatása” a már nyugdíjazottra is. Ez pedig a szociális, rászorultságon alapuló intézményrendszer leépítése, és az önkormányzati vonalon egyre szűkülő forrás.

Van-e olyan területe a kormány nyugdíjas-politikájának, amit lehet dicsérni?

Különböző okokból ugyan, de a kormány nyugdíjas-politikáját és nyugdíjpolitikáját nem illeti dicséret, többnyire csak bírálat. A kormányzati nyugdíjas-politika tele van jól hangzó közhellyel, kimerül a Bözsi néni és Feri bátyám szintű beszélgetéssel. Ezek a nyugdíj adomány jellegét és nem a nyugdíj, mint szolgálati idővel és a nyugdíjalap-keretet terhelő nyugdíjjárulék-fizetéssel szerzett jog elvét és gyakorlatát erősítik. Hozzá kell tennem, egyes pártoktól és szervezetektől sem idegen az alaptalan és nem átgondolt hozzáállás, ígéret. A kormány nyugdíjpolitikája pedig 2011. után kimerült a kötelező magánnyugdíjrendszer megszüntetésében, amiről önmagában nehezen kritizálható, reális és korrekt szakmai hatáselemzés után az mondható el, hogy – legalább is a bevezetéskor – hiányos szabályozásra épült és nem kívánatos államháztartási hatásai voltak. Ezen túl, sajátos eljárási módon és teljesen alaptalan, szakmailag teljesíthetetlen ígéretekkel befolyásolták a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe való visszalépést. Ezt még „megfűszerezték” már a címében is hazug kormányhatározatban előírt, alaptalan „reform”-ígéretekkel. 

Egyáltalán van a kormánynak nyugdíjpolitikája?

Nem látom, hogy a kormánynak lenne szakmailag komolyan vehető nyugdíjpolitikája. Úgy érzem, hogy a nyugdíj inkább politikai termék, mint a szociális biztonsági rendszer meghatározó biztosítási intézménye, amely folyamatos és hatásaiban jól modellezett korszerűsítésre, átalakításra szorul. Ez több, mint tíz év alatt nem valósult meg, pedig lett volna a mainál kedvezőbb gazdasági, pénzügyi és társadalmi helyzet rá. Amit léptek, az inkább növelte a nyugdíjasok közötti feszültséget, és jogosan váltott ki ellenérzést a társadalom részéről. Ilyennek tartom a nyugdíjjárulék-plafon kiiktatását, elősegítve a társadalombiztosítási nyugdíjrendszertől idegen „milliós nyugdíjak” kialakulását. Ezt megelőzően pedig a rokkantsági nyugdíj megszüntetése volt átgondolatlan, jogos sérelmeket okozott, maga az eljárás is tisztességtelen volt, hamis érveken alapult. Szűkítette a nyugdíjjogot szerzők, a társadalmi méretű kockázatközösség hagyományos keretét, amely minden „normális” nyugdíjrendszerben megtalálható. A helyébe lépő, nyugdíjas státuszt nem biztosító ellátás, a sűrű és – ismerjük el – az adott rendszerben jó irányú módosítások ellenére, „hibrid ellátás” maradt, nem tudja biztosítani a véglegesnek minősített rokkantság, megváltozott munkaképesség nyugdíj szintű védelmét. 

Melyek a legnagyobb mulasztások?

Korábban már utaltam a „legnagyobb” kormányzati mulasztásokra, elmaradásokra. Ezek elsősorban a nyugdíjasokat, valamint a nyugdíjrendszert, mint ellátórendszert érintették. A lista persze nem teljes. Nem lehet ugyanis szó nélkül elmenni a nyugdíjrendszert működtető, korábbi egységes, ágazati igazgatási-ügyviteli rendszer „átrendezése, össze- és szétolvasztása” mellett, ami zavaros jogszolgáltatáshoz vezet. Ugyanis speciális az igénylők, a szerzett jogokat elismertetni akarók köre, így maga az ügyviteli háttér is, no meg a szükséges szaktudás, empátia. Az pedig külön elemzés tárgya kell legyen, ami a nyugdíjrendszer pénzügyi alapja, a Nyugdíjbiztosítási Alap körül történt, főleg a fedezeti oldalon. Sajnos összevisszaság van, hiányzik a tartós elvi összerendezettség, feladatmegosztás, nincs normatív viszony az egyes teherviselők között stb. A korrektség megkívánja, hogy az említett államháztartási szintű probléma több mint két évtizedes múltra tekint vissza. Ezt a régóta szükséges feladatot nem gyengíti, hogy a nyugdíjak kifizetése összességében garantált, ami a nyugdíjasok szempontjából a legfontosabb. Ez a kormány számára is elsődleges politikai szempont, de a nyugdíjrendszeren belüli igazságtalanságok és ellentmondások nem foglalkoztatják.  

Áttérve 2024-re, mire számít? Hogyan fog alakulni a nyugdíjasok szemszögéből? 

Remélem, 2024-ben nem ismétlődik meg az, ami 2023-ban, és korábban megtörtént. Vagyis remélem, hogy a 2024. januári hat százalékos induló nyugdíjemelést meghatározó tervezett infláció realitás-közeli, s hogy nem jön ki olyan szélsőséges különbözet, mint amit a 2023-as nyugdíjemelésnél tapasztaltunk, így pedig a januári hat százalékos nyugdíjemelés lényegében majd kitart az év második feléig, amikor a kormánynak döntenie kell az év végéig várható inflációról, illetve az esetleges a januári emelés mértékét kiegészítő korrekcióról. Reálisnak tűnik, elkerülhető az olyan helyzet, amely a közelmúltra volt jellemző, vagyis, hogy nem kell a kormánynak késedelmesen, utólag rendeznie a számlát, illetve, ha mégis, akkor arra „normális tartományban” kerül sor. Sajnos a hatályos indexálás menetében, módszerében biztosat csak 2025. elején tudunk majd. Ettől még a többek által felvetett korábbi időkből származó „mérték-kiigazítást” illene rendezni, de legalább foglalkozni vele. Nekem pedig továbbra is gondom van a korai tervezéssel, illetve a tárgyévet követő költségvetési törvény korai elfogadásával, annak ellenére, hogy jelenleg a kormány menet közbeni, kiigazító hatásköre korlátlan.

Egyetért-e azzal, hogy megérett az idő egy nyugdíjreformra? Amit egyébként a kormánynak – kemény uniós támogatások fejében – gyorsított ütemben végig kell vinnie, hiszen az év végéig van az első, tervezési fázis, jövőre el kell készülniük a szakpolitikai leosztásoknak, majd másfél év múlva már el is kell indítani a reformot.

Szerintem már jó pár évvel ezelőtt, kedvezőbb körülmények között szükség lett volna egy átgondolt, jól modellezett, kivitatott, reálisan ütemezett, megfelelő átmenetet biztosító nyugdíjreformra, de legalább egy részletes koncepcióra. De legalábbis néhány „megérett” a nyugdíjrendszer konzisztenciáját erősítő módosításra, és mindenekelőtt egy külön nyugdíjkorrekciós menetrendre, fókuszálva a régen megállapított, és értéküket vesztett nyugdíjakra. Ezeket sokan, sokféleképpen gondolják. Van, aki reálisan közelítve, és vannak, akik attól elrugaszkodva – elnézést a kifejezésért – néha ötletszerű alapon „reformálnának”, újra fogalmazva a hatályos nyugdíjrendszer lényegi funkcióját. Abban régebben is egyetértés volt a témával foglalkozók között, hogy lépni kell, de abban már nem, hogy hogyan, miként? Azt ugyanis a tervezett intézkedések tartalma, a változtatások mélysége határozza meg, hogy beszélhetünk-e nyugdíjreformról. Az elvek szintjén könnyebb a konszenzust kialakítani, mint egy reform konkrétumaiban, de még egy-egy érdemi módosításban is. Ezért van jelentősége, hogy már induláskor koherens célokat és értelmezhető lépéseket, ütemezést tűzzünk ki, rövid és hosszabb távra. Egy nagyívű nyugdíjreform előkészítési fázisai, aztán a normaszöveg-tervezetek, valamint a szakigazgatási, ügyviteli-informatikai feltételek eltérnek a kisebb, de fontos módosítások menetrendjétől. 

Hogyan látja ebből a szempontból a helyreállítási és ellenálló-képességi tervben foglaltakat?

A nyugdíjat érintő kitételeket, vállalásokat még nem lehet az említettek szempontjából megítélni. Remélem, a nyugdíjrendszer rövidesen megismerhető „átvilágítása”, de különösen az arra is figyelemmel lévő kormányzati szakpolitikai javaslat után tisztul majd a kép. Tényleg csak zárójelben, az elmúlt években sok értékes belföldi és esetenként külföldi elemzés jelent meg, sőt ajánlás is, igaz ez utóbbira jellemzően, néha ilyen, néha olyan. Ezért is várom, az új „diagnózist” az átvilágítást végző nemzetközi szervezettől. Őszintén mondom, bennem a dokumentumban a „nyugdíjügy elhelyezése” már eleve kérdéseket vet fel. Régóta ismertek az oktatási (köznevelési) és a demográfiai kihívások és azok hosszú távú hatásai a finanszírozásra, és magára a nyugdíjrendszerre. És persze a nyugdíjrendszer is megér egy önálló fejezetet, mert a nyugdíjbiztosítás „környezete”, amit figyelembe kell venni, jóval bővebb, hiszen a nyugdíj része a társadalmi és gazdasági rendszernek. Kétségtelen, hogy az említett dokumentumban az irányok, a főbb célok megalapozó jellegűek, de igen felszínesek, ideértve a jelenlegi helyzet értékelését is. Csak példaként: a nyugdíjak arányairól direktben elfogadható az értékelés, vagyis túlzó a szóródásuk. Az okok szakmai értékelése azonban még hiányzik, mert a nyugdíjak összegére és azok arányaira sok tényező hat, amelyek külön-külön elemzést igényelnek. Az EU-s dokumentum szerintem a jól ismert, régebben gyakran hivatkozott „jelszót” ismétli most is: fenntarthatóság, megfelelőség (adekvátság). Ezek persze ellentétes irányba húznak: az előbbi a visszafogás felé, míg a megfelelőség – ami itt a gyenge pozícióban lévő nyugdíjak fokozottabb védelmére korlátozódik – felfelé feszíti a kiadásokat. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy szigorítani szükséges, de a „sérülékenyebb” rétegeket védeni kell. Hogy ez milyen eszközökkel történhet, arra nem tartalmaz javaslatot, ami talán még jó is. Megtalálható a „régi” harmadik kritérium is: az adaptivitás, alkalmazkodóképesség, csak most automatikus kiegyensúlyozó mechanizmusnak nevezik. Így áll össze a triász, amely eléggé általános, nehezen operacionalizálható követelmény, mondhatom azt is, hogy a helyes arány megtalálása a nyugdíjszakma művészete, no meg a körülményeké... 

Nagy vonalakban, ön szerint minek kellene az irányának lennie? 

Engedje meg, hogy tényleg csak nagy vonalakban, csupán a fő elvi irányt megcélozva válaszoljak, mert nem szeretnék ötletelőnek tűnni, illetve az említett dokumentum ütemezésére tekintettel, idő előtt okoskodni. Nem mintha nem lenne konkrét javaslatom a szakmailag szükséges, már rövid távon megléphető módosításokra, ugyanis ezekről korábban több helyen is nyilatkoztam, ha nem is olyan részletes kidolgozottsággal, mint ahogy azt például Simonovits András tette nemrégen. A hosszabb távú módosításokkal pedig óvatos lennék, mert időigényes, több-irányú előkészítő munkálatot igényel, lezárva egy minőségi kodifikációval. Úgy látom, hogy egy ilyen munkához szükséges társadalmi, gazdasági, és egyéb feltételek, illetve körülmények nem optimálisak. Másként fogalmazva, nem fér bele a már említett ütemezésbe. Ebből következően, két időtávban elvégzendő feladatot, munkamódszert tartok reálisnak, mind az előkészítést, mind pedig a kodifikációt illetően. Azt is mondhatom, nem az örökkévalóság, hanem a következő másfél évtized nyugdíjrendszerét kell kidolgozni, átgondolt módosításokkal a gazdasági, demográfiai felzárkózás időszakára. Persze nekem is „van egy álmom”, vagyis az, hogy milyen nyugdíjrendszerben gondolkodom. Abban foglalnám össze, hogy olyan tartós önfinanszírozásra képes (a járulékon felül, esetleg egyéb, normatívan szabályozott forrásokat is felhasználva), a központi költségvetéshez kizárólag normatív szabályokkal kapcsolódó, a mindenkori gazdasági feltételrendszerhez alkalmazkodó társadalombiztosítási nyugdíjrendszer jöhessen létre, amely a források hatékonyabb felhasználásával eredményesen tudja szolgálni a biztosítottak érdekeit mind aktív korban, járulékfizetőként, mind nyugdíjassá válásukat követően. Ezen általános cél találkozik az Európai Unió által megfogalmazott elvekkel. A fejemben a nyugdíjrendszer célja tehát a megfelelő nyugdíjjövedelmek biztosítása annak érdekében, hogy az idős korosztály tisztességes körülmények között és gazdasági függetlenségben éljen. Hosszabb távon is a társadalombiztosítási nyugdíjat tartom a szociális biztonság fő elemének. Fontos kérdés, hogy a társadalmi szolidaritás hogyan érvényesül a generációk között és a generációkon belül. Nem hagyható figyelmen kívül a GDP-arányos nyugdíjszint vizsgálata sem, mert meghatározó a viszony. Azt azonban állítom, hogy a mára kialakult GDP-arányos nyugdíjkiadás, a rokkantsági nyugdíj kiiktatása ellenére, európai mércével nézve sem túlzó. Azon, a nyugdíjrendszer távlati alakulásától függően javítani is lehet.