Medgyessy: …azért nem kérhet a kormány határidő nélküli felhatalmazást

– Még az interjú előkészítésekor arra hívta fel a figyelmemet, hogy ön egyetlen politikai vonalnak sem felel meg. Miért tartotta fontosnak ezt előre közölni?

– Ez fontos kérdés, de két oldalról kell megfogalmazni, vagyis tényleg tudni kell, hogy én nem felelek meg minden politikai vonalnak, de nekem sem felel meg minden politikai vonal. Sőt: egyik sem felel meg nekem. És azért tartottam fontosnak előre tudatni, mert közben meg azt gondolom, hogy az ország számára borzasztó fontos volna, ha a megszólalókban, a megszólaltatottakban lenne tárgyilagosság, gondos mérlegelés. Ha előbb felmérnék azt, mi a rossz, mi a jó, és csak utána alkotnánk véleményt. Márpedig ez a megközelítés hiányzik ma, és nem is ezt várják el az interjúalanyoktól sem. Szekértáborok vannak, illetve van egy szekértábor, és vannak szabadcsapatok. A szekértábor a kormányzópárt és annak holdudvara, a szabadcsapatok meg az ellenzéki pártok. Én éppen ezért szerettem volna megőrizni egyfajta távolságot mindegyik politikai formációtól, és azt is jelezni, hogy vannak szimpatikus vonásai minden politikai irányzatnak.

– Most, a veszélyhelyzet idején, amikor amúgy mindenki az összefogás különös fontosságáról beszél, ugyanúgy a szekértábor-szabadcsapat effektus érvényesül?

– Világosan külön kell választani az embereket és a politikusokat. Persze a politikusok is néha emberek… Ezzel azt akarom hangsúlyozni, hogy az emberekben megvan az a szolidaritási érzés, amelyik természetes reakciója ennek a borzalmas járványnak. Látom, hogy a szomszédok segítenek egymáson, az emberek felhívják egymást és beszélgetnek, rég nem hallott barátok, ismerősök bukkannak fel, érdeklődnek a hogylétünkről. Megindult egyfajta adakozás is a vírussal kapcsolatos kutatásokra és a gyógyítás megerősítésére. Szóval, kialakult egy normális, egészséges reakció, A szolidaritás reakcióit tapasztalom.

A politikusok viszont élik továbbra is a kis bezárt világú életüket, harcolnak egymással. A miniszterelnök pedig egy olyan attitűdöt választott, amelyet én normálisnak tartok a válsághelyzetben: megpróbál felülemelkedni – személyében mindig is erre törekedett, az más kérdés, hogy mire biztatta a kollégáit –, de a maga személyében arra törekszik, hogy felülemelkedjen a mindennapi csatározásokon. Az a gyanúm, hogy a többi politikus állandó hadakozása, csörtéi visszatetszést váltanak ki az emberekből. Visszatetszést vált ki a harc Budapest vezetése és a kormányzati szereplők között is; a közvélemény ezeket egyáltalán nem szereti.

– Azt tényleg más kérdésnek tartja, hogy Orbán Viktor – miközben az ön által szimpatikusnak tartott szerepet játssza – mire biztatja a kollégáit?

– Azt nehezen tudnám bizonyítani, hogy ezt teszi. Csak látom, hogy a kollégái nem veszik át a miniszterelnök ezt a fajta viselkedését. Nem akarják a közös feladat, közös kötelezettség hozzáállását felmutatni. Természetesen nem mennek szembe a kormányfővel, de arra nincs semmilyen bizonyítékom, hogy Orbán Viktor biztatná őket az ilyen viselkedésre. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy ezek a politikusok igyekeznek megfelelni a Főnök vélt elvárásainak, és ezért folytatják ezeket az ízléstelen, és sehova nem vezető csatározásokat. Ezek az akciók semmit nem oldanak meg, sőt… Miközben ma előttünk áll egy hatalmas probléma-halmaz, és mindenkinek azzal kellene foglalkozni, hogy ezt oldjuk meg.

Én egyébként azokkal a nézetekkel értek egyet, amelyek azt mondják, hogy ebben a helyzetben az ellenzéknek az lenne a dolga, hogy hagyja a kormányt dolgozni, nagy dolgokban még segítse is – azzal a fenntartással, hogy ha véget ér a veszélyhelyzet, akkor el kell mindennel számolni. Azt kellene hangsúlyozni, hogy nem akarja akadályozni a védekezést, hanem tudomásul venni a kormány lépéseit. Persze úgy, hogy részesei legyenek a problémák megoldásának – főleg az önkormányzatok területén – és a végén készíteni egy mérleget. Vagyis az ellenzéknek majd a végén kellene keményen megfogalmazni a véleményét. Azt akarom ezzel mondani, hogy az ellenzéknek is felül kellene emelkedni a megszokott csatákon, politikai ellentéteken. Mert ezt én nem látom.

– Ezek szerint, ön minden további nélkül rábólintott volna a vég nélküli rendeleti kormányzásra?

– Biztos, hogy nem. Tudom természetesen, hogy a rendkívüli helyzetek rendkívüli megoldásokat igényelnek. Ezt a válságot nem lehet a normális felhatalmazás alapján megoldani, kell hozzá a különleges felhatalmazás. Ezzel nekem semmi bajom nincs. Ha körbenézünk a világban, a demokratikus országok nagy többségében hasonló szabályozást tapasztalhatunk. Vagyis megkapják a kormányok a különleges felhatalmazást, de nem határtalanul, nem korlátlanul. Kontrollra mindenképpen szükség van. Én például harminc naponként a parlament elé álltam volna – akár digitális eszközök használatával –, elvártam volna, hogy beszámoljanak az addig tett lépésekről, és kérjék a további felhatalmazást.

Persze nem a harminc nap a lényeg, lehetne ez hatvan is. A fontos az, hogy nem kérhet a kormány határidő nélküli felhatalmazást. Itt lép be az a különleges helyzet, ami Magyarországon kialakult: demokráciákban meglehetősen szokatlan, hogy egy kormány ilyen hosszú időn keresztül hatalmon maradjon, ráadásul egy olyan demokráciában, amelynek még nincsenek történelmi hagyományai. A megingathatatlannak hitt hatalmi helyzetben a kormánypárti képviselők olyan elbizakodottá válnak, hogy azt hiszik, nyugodtan lesöpörhetik magukról az ellenzék kritikáit. Úgy érzik, csak ők tudnak jót tenni a népnek. Én elhiszem nekik, hogy jót akarnak, csak éppen a demokrácia nem ilyen. A demokráciában bizony be- és el kell tudni számolni arról, hogy mit miért tettem. A kérdésre tehát megismétlem a válaszomat: különleges felhatalmazás igen, időkorlát nélküliség nem.

– Egyetértek: hagyni kell a kormányt dolgozni, de ragaszkodni kell a szigorú elszámoltatáshoz. Szóval fontos, hogy az ellenzék partner legyen, és együttműködjön. De vajon mit lehet kezdeni egy olyan helyzetben és helyzettel, amikor az országgyűlés – tehát a legfőbb népképviselet – elnöke kijelenti, hogy az ellenzék nem része a magyar nemzetnek, és lehet-e úgy együttműködni, ha a hatalmon lévők minden javaslatot, bírálatot félredobnak, Soros Györgyhöz kötnek, magyarul semmire sem nyitottak?

– Hadd tegyek először egy finom distinkciót: együttműködni nem lehet, hanem kell. Az együttműködés a veszélyhelyzetben nem lehetőség, hanem szigorú szabály. Ami pedig Kövér Lászlót illeti: egyszerűen nem értem őt. Ezek a mondatai biztosan nem összeegyeztethetőek azokkal a gondolatokkal, amelyeket a rendszerváltás idején képviselt. Nem is értem, hogyan képes így kifordulni önmagából egy ember. De: ön szerint milyen jelentősége van annak, hogy mit mondott a parlament elnöke? Hát ezt mondta, ez a véleménye. Én ezzel a véleménnyel egyáltalán nem értek egyet, mélységesen helytelenítem, de hát tudomásul veszem, hogy ezt mondta. És akkor mi van? Pontosan azt akarom ezzel hangsúlyozni, hogy az ellenzéknek felül kell tudni ezen emelkedni – elmondva persze a kemény kritikáját. De túl kell rajta lépni, pont az együttműködés kényszere miatt.

Akkor is ez a követendő magatartás, ha egy felelős posztot betöltő személy ennyire elengedi magát. Újra aláhúzom: Kövér kijelentése elfogadhatatlan. Én ráadásul nem is tudom azonosítani vele, még akkor sem, ha a véleményével még a nyolcvanas évek végén sem értettem teljesen egyet – de az legalább valamennyire közel állt hozzám. Ami a sorosozást illeti: szerintem ez lassacskán mániává válik a Fidesznél. Nyilván túlértékelt, hamis az a megközelítés, hogy Soros György minden rossz előidézője. A kormánypártnak ez olyan beidegződésévé vált, amelytől ebben a rendkívüli helyzetben sem képes megszabadulni. Ahogy mondani szokás, némileg kifordítva: a tatarozás alatt a sorosozás zavartalanul folyik.

Pedig, amit mondtam, rájuk is vonatkozik: össze kell fogni, hiszen az egész életünket meghatározó dolgokról van szó. Az egzisztenciánkról, biztonság- tudatunkról, életfelfogásunkról…Ilyenkor össze kell tudni tartani, nem pedig sorosozni. Méltatlannak és értelmetlennek is tartom. Ráadásul Soros egy öreg ember, aki egyébként sok jót is tett az országnak – de hát persze, egy spekuláns. Kétségtelenül az. Megint azt kérdezem: és akkor mi van? Ettől még nem bűnöző.

– Ha már a rendszerváltást említette Kövér László kapcsán: egy hete tartott, lényegében egypárti megemlékezést a Fidesz, a 30. évfordulót ünnepelve. Az azóta eltelt idő megítélése meglehetősen felemás, de a hatalom részéről folyik a közelmúlt átrajzolása is. Önnek mi erről a véleménye?

– Mindenki azt hiszi magáról, hogy az élet vele kezdődött, és ha ő nem lenne az élet meg is szűnne. Pedig ez nem így van. A rendszerváltás a nyolcvanas évek végén elkezdődött, és ha úgy tetszik, még ma is tart. Ha meghallgatja például a momentumosokat, ők azt mondják, hogy a rendszerváltozásra akkor kerül majd sor, ha ők kerülnek a hatalomra. Ha majd a sok vén hülyét lelökjük a Taigetoszról. És nekik már Orbán generációja is a vén hülyék kategóriájába tartozik. Pedig semmi értelme kisajátítani a rendszerváltozást. Az – ahogy az előbb említettem – részben megtörtént, és a nép, nem csupán az elit akaratából történt meg. Ebből következően, ezek a múlttal történő csatározások is feleslegesek és méltatlanok. Ünnepelni kellene a változást, és engem végtelenül elszomorít, hogy nem vagyunk képesek ünnepelni. Ünnepelni azt, hogy harminc évvel ezelőtt kialakult egy politikai rendszer, amelyik olyan, amilyen – amelyet persze érdemes lenne még alakítani, javítani. Én annak idején tettem is erre kísérletet –, de azért örülni kellene neki, nem pedig megpróbálni kisajátítani. Arról kellene beszélni, hogy hol tartunk most, és hová kellene eljutnunk. Együtt. Hogyan tudjuk jobbá tenni. Jobbá tenni azt, ahonnan indultunk, még az Antall-Tölgyesi paktum idején.

– Hát attól igencsak eltávolodtunk… Vagy ön nem ért egyet azzal a véleménnyel, hogy a Fidesz teljesen lebontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét? Ma ugyanis minden fontosabb szervezet, intézmény élén és vezetésében – amelyeknek a hatalmi kontroll lenne a feladatuk – fideszes többség van.

– Az eredendő bűn akkor keletkezett, amikor olyan politikai helyzetet teremtettek Magyarországon, aminek az eredménye egy kétharmados többség kialakulása volt. A politika természetéből fakad ugyanis, hogy minden formáció szeretne olyan hatalomhoz jutni, amelynek nagyon erős a felhatalmazása. A riválisnak meg az a dolga, hogy ezt megakadályozza. Megakadályozza, hogy túlhatalom legyen. Annak idején, amikor én felvetettem a közjogi reform-gondolataimat, akkor arról beszéltem, hogy olyan köztársasági elnökre lenne szükség, akinek erős a legitimitása. Ettől azonban mindenki fél, irtózik, ezért maradt az a rendszer, hogy a köztársasági elnököt a parlamenti többség választja. Így viszont nincs felhatalmazási különbség a miniszterelnök és a köztársasági elnök között. Egyiknek sincs direkt felhatalmazása. Ilyen szempontból a legerősebb legitimitása Budapest főpolgármesterének van. Természetesen, a civil szervezetek megerősítése vagy egy korszerűen felfogott második kamara szintén erősíthetné a kontrollt vagy ellenpontot. A fékek és ellensúlyok, azaz a kontrollok rendszere szerintem azért nem működik, mert az ország hagyta, hogy olyan kétharmados többség alakuljon ki, amely be tudja betonozni a hatalmát. És ez rossz. Csak az a baj, hogy nem tudjuk, hogyan lehet ebből kimászni. A változáshoz egy új kétharmados hatalomra lenne szükség, amire most alig-alig van esély. Ehhez valami óriási hibát kell elkövetnie a kormánynak, vagy egy olyan forradalomnak kell kirobbannia, amely mindent elsöpör. Én egyikre sem vágyom. Abban a furcsa helyzetben érzem magam, amikor egyszerre szurkolok annak, hogy Orbán Viktor sikeres legyen a koronavírus elleni harcban és annak is, hogy a jó ellenzék – ez egyelőre várat magára – megnyerje a választást. Márpedig a két óhaj egymásnak ellentmond. Ha ugyanis Orbán a lehető legjobban megoldja ezt a válsághelyzetet, ezzel megszerzi az újraválasztás esélyét.

– És ezen az úton van a miniszterelnök? Ön szerint nem voltak jogosak az ellenzék eddigi bírálatai a koronavírus ügyében tett intézkedések kapcsán? De nem csak az ellenzék fogalmazott meg kritikát, jelentős közgazdászok is. Ön szintén közgazdász…

– Nem tudok csak közgazdászként tekinteni a folyamatokra. Szerintem, általánosságban nézve, a koronavírus elleni fellépésben a kormány nem vizsgázik rosszul. Ezt kénytelen vagyok leszögezni: a tények többé-kevésbé visszaigazolják Orbán lépéseit. És ez jó dolog, még akkor is, ha azt jelenti, amit az előbb említettem: jó eséllyel megnyerheti a következő választást is. De hát mit tegyünk, ilyen a politika. Ami a gazdasági részeit illeti az eddigi intézkedéseknek, nos, ott én is látok nagyon sok kritizálandó dolgot. Más országok bátrabb lépéseket tettek. Elsősorban a a munkavállalókat sújtó bérkiesés-pótlás az, ami meglehetősen komplikált, és nem is elegendő. Pont a gazdaság újraindítása szempontjából lett volna fontos, ha az emberek állami segítséggel megőrzik valamelyest a jövedelmüket és ezáltal a munkahelyüket is. Nem látom még megnyugtatónak a monetáris politikában tett lépéseket sem, holott ilyen helyzetben ez rendkívüli fontosságú lenne.

A másik kritikám arra vonatkozik, hogy a kormány eddigi intézkedései a nagyon súlyos helyzetben lévő emberek számára nem nyújtanak segítséget. Értem én, hogy egy olyan, magát konzervatívnak nevező kormány, mint az Orbáné, elsősorban a munkában keresi a megoldást – tehát nem segélyt, hanem munkát akar adni. A mostani program azonban pont abban gyenge, hogy biztosítson munkalehetőséget. De, ha nem is lenne az, akkor is keletkezne egy olyan réteg, amely minden lehetőségtől elesik. E réteg tagjainak pedig megoldást kellene adni. Ez nem kegy, ez kényszer, és minden szereplő – a kormány, a munkaadók és a munkavállalók – jól felfogott érdeke. És erre nem látok semmilyen megoldást. Azt tehát díjazom, hogy továbbra is a munka társadalmát akarja megteremteni a kormány, a szociális érzéketlensége viszont teljességgel elfogadhatatlan.

– Van-e valamilyen prognózisa a gazdaság közeljövőjét illetően?

– Ez a válság semmilyen korábbi állapothoz nem hasonlítható. Soha nem volt még ilyen a világban. Nem a súlya, és mélysége, hanem a jellege miatt. Nem tudok róla, hogy olyan válsággal találkoztunk volna valaha is, ahol egyszerre keresleti és kínálati oldalon jelentkezik a krízis. Márpedig ma ilyen a helyzet. És, hogy ebből miként lehet kilábalni, hát ez a legnagyobb kérdés. Ráadásul, ez a keresleti és kínálati válság együtt jár egy pszichés válsággal is. Vagyis az emberek nagy mértékben veszítették el hitüket abban, hogy biztonságosan, jól lehet majd élni, ami külön is nehezíti a kilábalást a bajból. Hogy mi a prognózisom? Felelőtlenség lenne részemről egy ilyen felállítása, de annyit azért mondhatok – amit már mások is hangsúlyoztak: ha visszaáll a normális élet, akkor sem lesz többé olyan, mint a járvány előtt volt. Más lesz a világ. A koronavírus mélységesen megváltoztatta az emberek gondolkodásmódját, a hozzáállást a munkához, családhoz. Megkockáztatom: bizonyos értelemben helyes korrekciót hoz majd el. A túlhajszolt, túlfűtött életünk nem baj, ha egy kicsit megváltozik, lelassul. Nem baj, ha a környezet tisztasága valamicskét javul, és megszűnik ez a túlhajszolt rohanás is. Muszáj lesz azt is átgondolni, hogy nagyon sokan fognak ezen az úton leszakadni, és nekik valahogy segíteni kell. Nem olyan segítség kell, amellyel három lépéssel tudnak előbbre menni, hanem olyan, amely perspektívát jelent számukra. Szóval, azt hiszem, hogy visszatérés a járvány előtti időkhöz nincs, és nem is lesz. Rátalálhatunk egy új útra, de ehhez össze kell fognunk. Nem elsősorban a politikusokra gondolok, hanem a tudósokra, civil szervezetekre, írókra, művészekre, általában a gondolkodó emberekre utalok.

– Mennyire vagyunk ettől?

– Én némileg távolabb vagyok attól, hogy ezt naprakészen meg tudjam állapítani. De úgy érzékelem, hogy elindult egyfajta gondolkodás abban a körben, akikre az előbb utaltam. Ám ha elindulnak az őszinte, nyílt, értelmes beszélgetések, akkor néhány év alatt kialakulhat az az új irány, amely az emberiség számára jobb lehet. Azt szoktam mondani, hogy ha az ember megszerzi a jogosítványt, és a forgalomba bekapcsolódva, viszonylag az elején elkövet egy kisebb hibát, akkor egy életre megtanulja, hogyan kell vezetni, és könnyebben el tudja kerülni a katasztrófát. A mi Földünk az utóbbi évtizedekben rohant egy hatalmas baleset felé. Azt remélem, hogy a koronavírus talán figyelmeztet bennünket.