Nándorfehérvár: akinek a harang szól? 

A XV. században Magyarország gyakran került szembe a török terjeszkedéssel. Mi az igazi jelentősége a mai Belgrád alatt kivívott győzelemnek? 

Az akkoriban rendkívüli gyorsasággal terjeszkedő Oszmán Birodalom élére 1451-ben II. Mehmed szultán személyében becsvágyó és tehetséges uralkodó került. Amikor a török császár leverte Görögországot, úgy elbizakodott, hogy azt mondta: „Egy az Isten az égben, egy fejedelem uralkodjék a földön!" Bizánc elfoglalásával méltó fővárost adott birodalmának, megszilárdította európai helyzetét, és belekezdett a hadsereg és a közigazgatás jelentős átalakításába. A magyar–török háborúk közül ezt a csatát talán éppen az tette a legjelentősebbé, hogy a császár szemet vetett Európára, és hatalmas sereggel vonult Nándorfehérvár alá.  

A korabeli krónikák megoszlanak a török sereg méretét illetően. Mekkora tekinthető akkoriban „hatalmasnak”? 

Egyes források sokáig 400-500 ezer katonáról beszéltek, ami messze van a valóságról. A császár egész Európából magához csalogatta az ágyúöntéshez, a lövegek kezeléséhez értő szakembereket, és mielőtt elindult a majdnem ezer kilométeres útra Nándorfehérvár ellen, mintegy háromszáz löveget készíttetett fel a hadjáratra. A török sereg 1456. május elején indult, akkor a felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, de a 20. századi kutatások pontosították a számot. Ma a legvalószínűbb becslés szerint a Nándorfehérvár ellen támadó török csapatok 40 000 fős reguláris és 30 000 fős irreguláris erőből álltak, de vannak olyan vélemények is, amelyek teljes török haderő számát inkább 50 ezerre teszik. A csata igazi jelentőséget az adja, hogy a szultán az oszmán birodalom teljes bevethető erejét felvonultatta Nándorfehérvár ellen. Amikor vereséget szenvedett, a törököknek hét évtizedig eszükbe sem jutott Európa ellen vonulni.

Mekkora erő állt velük szemben a keresztény oldalon?

A 1456. július 4–22. között lezajlott összecsapásban a védőket – a magyarokat és a szerbeket – Szilágyi Mihály vezette, később csatlakozott hozzájuk 12 ezer katonájával Hunyadi János, illetve Kapisztrán János is vitt 30–35 ezer keresztest.   

Július 22-én volt a végső ütközet, amelyet korábban több összecsapás is megelőzött. Miért adták fel a törökök az ostromot? 

II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát, és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat. Ez eldöntötte a csatát. Mehmed az 5000 janicsárból álló szultáni testőrség bevetésével megpróbálta megfékezni a török hadban eluralkodó pánikot, és többször is megkísérelte ágyúi visszafoglalását, de nem járt sikerrel. A szultán személyesen is belevetette magát a küzdelembe, de miután egy magyar lovast párviadalban megölt, a combjába fúródó nyílvesszőtől elvesztette az eszméletét. A török sereg ezután a szultánt mentve kénytelen volt teljes felszerelését hátrahagyva menekülni. 

Nándorfehérvár védelméhez számos legenda is tartozik. Dugovics Titusz önfeláldozása. Igaz, vagy legenda?

A legenda egyes elemei igazak, de a valóságban nem az történt. A Dugovics név igaz, igaz a török zászló kitűzését megakadályozó katona önfeláldozása is. De a valóság mégis kicsit más volt. Antonio Bonfini, Mátyás történetírója őrizte meg számunkra az eseményt. Ő is megerősítette, hogy volt egy török katona, aki valóban felmászott a hadizászlóval az egyik bástyára, beszél a magyar katonáról is, aki „dulakodván vele”, magával rántotta a mélybe a törököt. Mind a ketten lezuhantak és vitték magukkal a zászlót is. 

Hogyan került képbe Dugovics Titusz? 

Ez már a 19. században történt.  Élt Vas vármegyében egy Dugovics nevezetű nemesi család, akik bemutattak egy korabeli oklevél másolatát Döbrentei Gábornak, a korszak nagynevű iratgyűjtőjének, amiben az szerepelt, hogy egyik ősüknek, Dugovics Titusznak birtokot adományozott Mátyás király a nándorfehérvári csatában tanúsított hősiességért. Itt kapcsolódott össze a Bonfini által leírt történet: miért ne lehetett volna ő az a katona, akiről a legenda szól? Ráadásul a 19. századi másolatos oklevél eredetijét nem ismerjük. Szenzáció lett, bekerült a köztudatban. De ha nagyon kutakodnánk, a többi végvári ütközetben is lehetett több tucat Dugovics Tituszunk, csak az ő történetük nem maradt fenn.  

Nem voltak még újságok, rádiók, mégis egész Európa értesült a törökök támadásáról. 

Volt is nagy ijedelem.  Az általános félelemnek külön nyomatékot adott, hogy 1456. június 3-ától hatalmas üstökös – korabeli értelmezés szerint égi jel – tűnt fel, amelynek csóvája fenyegetően mutatott Kelet felé, a közvélekedés szerint mutatva, hogy keleti irányból iszonyatos csapás készül a nyugati kereszténységre. III. Kallixtusz pápa 1456 tavaszán már tisztában volt azzal, hogy a nyugati uralkodóktól egyetlen katonát sem remélhet, és ebben a helyzetben – végső kétségbeesésében, égi segítségért fohászkodva – kiadta június 29-én a Bulla orationum imabulláját, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban”, háromszor kongassák meg a harangokat. „Jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. 

A déli harangszó tehát nem a diadal, hanem a kereszténység vészharangja volt? 

Eredetileg igen. A győzelem híre sok európai városba már röviddel a déli harangozást elrendelő pápai bulla kihirdetése után érkezett, de volt olyan város is, ahol a diadal híre megelőzte a pápa levelét, és ott már a győzelem hírére kongatták a harangokat. Így történt, hogy a déli harangszót sokan kezdettől fogva a nándorfehérvári diadallal kapcsolták össze. Maga a pápa is érezte az összefüggést, módosított a kiadott bullán. A keresztény diadal hírül vételének első évfordulóján, 1457. augusztus 6-án, III. Kallixtusz elrendelte, hogy ez a nap az Úr Színeváltozásának napjaként az egész keresztény világban ünnep legyen. Amit azóta is augusztus 6-án tartanak a római katolikus egyházban.