Szilvási Léna: magukra maradtak, akik közvetlenül a gyerekekkel dolgoznak

Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője a Népszavának adott interjújában elmondta, két éve már kritikus a helyzet a gyermekvédelemben, nincsenek férőhelyek a befogadásra, elhelyezésre, és még ennél is nyomasztóbb, hogy a nagyon nehezen kezelhető gyerekek számára évek óta nincs hely. Új helyet találni lehetetlen, és ez óriási feszültséget okoz. A terepen dolgozó munkatársak folyamatosan oltják a tüzet, állandó feszültségben élnek. Az átvilágítás ebben az állapotban növeli a többszörösére a bizonytalanságot, közben a tanácsadók rettegve figyelik, hogy hány nevelőnek lesz végképp elege mert fogalmuk nincs, hogy akkor mit csinálnak a gyerekekkel.

Szerinte ez nemcsak a nevelőszülői hálózatra, hanem az egész szakellátásra érvényes. „Egyetlen kolléga távozása is kritikus helyzetet teremt. Kívülről, a veszélyeztető családtól sem tud már több gyereket fogadni a rendszer, ha egy-egy helyzetben mégis megoldást kell találni, akkor egy férőhelyre tesznek még egy gyereket. Tudomásom szerint több befogadó otthonban minimum dupla létszámmal dolgoznak, ami egyszerűen jogtalan megoldás” – magyarázta.

A szakember elmesélt egy olyan történetet is, amit a kollégájától hallott egy 10 éves állami gondozott kisfiúról. Egy táborban találkoztak egymással, és beszélgetni kezdtek. A kisfiú azt kérdezte a táboroztató kollégától, hogy te igazi gyerek voltál? Mert ő nem – mondta, az igazi gyereknek van otthona, apukája meg anyukája.

Szilvási Léna úgy látja, a családokból kiemelt gyerekekből akkor válhat mélyen érző, kreatív ember, akiből igazán jó szülő válik majd felnőttkorában, ha az állam, melynek a feladata megvédeni őt, „mindent megad ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a család elvesztésével járó veszteséget és az azzal együtt járó állandó fájdalmat”.

Hozzátette, sok elkötelezett, jó szakember dolgozik a rendszerben, ám:

„Hiányolom a stratégiai gondolkodást, a korrekciót, a vállalt feladatok megvalósulásának értékelését, a párbeszédet. Magukra maradtak azok, akik közvetlenül a gyerekekkel dolgoznak. Nincs gondolkodás arról, hogy érdemben miként lehetne javítani a szakmai- és anyagi megbecsülésen. Nem világos a gyermekvédelmi beavatkozás célja, miközben az egyik legsúlyosabb emberjogi kérdés az, amikor beavatkozunk és elvesszük a családjától a gyereket. Az állam, a döntéshozók darabszámként kezelik a gyerekeket, amiben az érzelemnek semmi szerep nem jut. Legyen ötszöri étkezés, egy ágy, öt váltás ruha, járjon iskolába és ennyi. A fizikai szükséglet kipipálva, de az, hogy a gyerek fejlődésének alapja az érzelmi biztonság, szóba nem kerül.”

Az interjúban a szakember elmondja:

• az érzelmi abúzus mindennapos a kapacitáshiányos működtetés miatt;
• szakmai fejlesztések, béremelések nincsenek;
• óriási a fluktuáció a gyermekotthonokban, egyre alacsonyabb végzettségű jelentkezőket találnak, a régebbi munkatársak óriási kiégéssel dolgoznak;
• a lakásotthonokban egyetlen ember van 12 gyerekkel, a gyermekotthonokban 40 gyerekre vigyáz két felnőtt; így nehéz kapcsolódni az egyébként is lelkileg meggyötört, traumatizált gyerekhez – ez önmagában érzelmi bántalmazás;
• a lelkileg sérült, vagy a kezelhetetlen gyerekkel magukra maradnak, mert nincsenek pszichológusok, gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok; eközben 48 gyerek jut egy nevelőszülői tanácsadóra, a gyámok akár több száz kilométer utaznak naponta; így nem lehet minőségi munkát végezni.